2020. szeptember 21. hétfő
Ma Máté, Mirella, Jónás névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A bűvös bárpeszédről

Radics Viktória
Radics Viktória
A bűvös <i>bárpeszédről</i>
Párbeszéd (FotobyVarvar illusztrációja)

A párbeszéd vagy a párbeszédre való fölhívás színlelése a demokrácia színlelésével egyenlő. Mindenki úgy tudja – ha nem is mondja –, hogy veszélyesen közelítünk a kvázidemokrácia állapotához.

Úgy hajtogatjuk a „párbeszéd” szót, mintha náthásak volnánk, és orrcsöppre szorulnánk. A fertőzés „memetikus” (és mimetikus) eredetű: valószínűleg ez a demokrácia korának legragadósabb szava, mely széltében-hosszában elterjedt, akár a vírusok influenza idején. Nem csoda, hogy egymást utánozva nyakra-főre szajkózzuk, hiszen, ugye, a dialógus lenne a „demokrácia” nevezetű társadalmi rend kardinális jellemzője. Ebben a rendszerben nem egy párt, egy csoport, nem egy kiváló ember mondja meg, hogy mi az ábra, hanem az ábra egy puzzle, melyet, nemegyszer tévedve, valamennyien rakosgatunk. Egy demokratikus ország nem lehet pártállam, s nincs ez másként kisebbségi körülmények közepette sem: nincs az a „szent” „összefogás”, melynek nevében bárki vagy bármi dirigálhatna.

Érdemi párbeszéd azonban csak egyenrangú felek közt lehetséges. Az egalitarianizmus teremti meg a „párbeszéd” nevezetű interakció alapvetését – ettől a nézettől azonban az emberek zöme, legalább kétharmada berzenkedik, nemcsak azok, akik hatalmon vannak, hanem azok is, akik boldogulásuk reményében benyalnak nekik. Az egalitárius attitűd komoly világnézeti fordulatot követel meg: azt a belátást, hogy egyenrangú vagyok, példának okáért, egy munkanélkülivel, aki naphosszat ül a parki padon és csak bámul maga elé; egy szatyrokat cibáló hajléktalannal; egy mosolygós Down-kórossal. És egyenrangú vagyok a pártelnökkel meg a miniszteri tanácsos asszonnyal, a rektorral s a celebbel. A feleségemmel és az ünnepelt íróval. Egyenrangú vagyok a lecsukott rabbal s a régi kollégámmal, még ha meg is vet engem.

Nem muszáj társadalomelméletekhez folyamodni ahhoz, hogy ennyi legalább világos legyen. Elég nagy emancipatórikus hatalom a halál, és elég belegondolni abba, hogy kitinpáncélunk alatt mind egyformán puhatestűek vagyunk. Hogy erkölcsileg senki sem vétlen, s mivelhogy él, több-kevesebb agresszivitás jellemzi. Aki nem ismer Istent és Jézust, tíz perc elmélyült gondolkodás után az is beláthatja, hogy ontológiailag és antropológiailag egy cipőben járunk, s minden hierarchia végső soron a véletlen (más szóval a szerencse) műve. Érdem és bűn fölemelkedéshez, lesüllyedéshez egyaránt vezethet. Végső soron nem tehetünk róla – amit azonban tehetünk, az az – nem mellékes dolog! --, hogy az ész és az érzelem, a kultúra erejével ellensúlyozzuk az igazságtalanságokat. Ez lenne a demokrácia tétje.

Az autokratikus, hierarchikus nézetű emberek azonban a biológiai vagy társadalmi szerencséjüket a jussuknak tartják, társadalmi helyzetüket érdemeiknek tulajdonítják, saját vélt erkölcsi státuszukat pedig egy istenért sem kérdőjeleznék meg. Az ilyen karakter jobbnak, többnek, értékesebbnek, okosabbnak tudja magát holmi „senkiházinál”, és sohasem bírna ugyanolyan figyelemmel végighallgatni egy jelentéktelen civil személyt, mint a jelentékeny fölöttesét. Az ilyen karakter reflexszerűen tekintélyekhez folyamodik.

Hiába szorgalmazza a párbeszédet az, aki a saját agy- és gerincvelejét jobb minőségűnek érzi, mint a másikét. Az autokrata igazából egyáltalán nem akar kapcsolatot teremteni ilyen-olyan szerzetekkel. A lentebbi másikat ledorongolja és irányt mutat neki, a föntebbi másiknak pedig eleget tesz. Így bárpeszélget ő, s elvan vele -- még jutalmat is kap érte.

Hierarchikus közegben a párbeszéd lehetetlenségét, gátlásait és a torlaszait, illetve hamis jellegét figyelhetjük meg magunkban és körülöttünk. E bénaság oka nem egyetlen gyökér-ok, hanem egy egész szövevény: a rangkórságtól és az ehhez szokott mentalitástól a pszichés gátlásokig és frusztrációkig, a világnézeti megrögzöttségekig és a pártosságig. A lappangó hübrisz pedig abban áll, hogy a „felhatalmazott” nem átall férgesnek, parazitának (mentálisan, fajilag vagy erkölcsileg alacsonyabb rendűnek) nézni személyeket és társaságokat. Nem más ez, mint a cenzúra megalapozása.

A párbeszédre való képtelenség egyik oka a szerepszerű miheztartás is: amikor a közéleti személyiség bikkfanyelven beszél, bürokratizmusokkal bőven élve, nyelvi jelét sem adván annak, hogy a szerepével együtt ő is ugyanolyan, metafizikailag nézve kiszolgáltatott kisember, ismétlem, kisember, mint a többi; hatalomra jutván elveszíti az egyéniségét, a humorát és a viszonylagosság-érzetét. Legföljebb bárpeszélget az illem kedvéért, vagy inkább státuszért, pénzért. Egészségére!

A párbeszéd vagy a párbeszédre való fölhívás színlelése a demokrácia színlelésével egyenlő. Mindenki úgy tudja – ha nem is mondja –, hogy veszélyesen közelítünk a kvázidemokrácia állapotához. Ami annyit tesz, hogy hazudunk, színlelünk, tettetjük magunkat – és pont ezzel vágjuk el egy egalitáriusabb, igazságosabb társalmi élet esélyét. Ami ilyenkor színen van, az nyugodtan nevezhető a demokrácia paródiájának. Mely egyeseket jól tart, másokat elszórakoztat, és sokakat kirekeszt. A kvázipárbeszéd megakadályozza még a diagnózist is: úgy tesz, mintha emberszámba venné a másikat, de miközben pöntyög, készül már a gettó, a rezervátum a „máskéntgondolkodó” egyének számára, és ott az útszél a hallgatagoknak. A margó az a hely, ahol hangtalanul és nyomtalanul meg lehet halni. Ezt szabad. És az effajta eutanázia az autokraták voltaképpeni célkitűzése.

Vajon lesz-e következő alkalom, amikor a szolidaritásról és a szabadságról vitatkozhatunk?

2013. november 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább

Alternatíva nélküli kor

Hobsbawm szerint az a veszély fenyeget bennünket, hogy felülkerekednek „a jobboldali, demagóg, idegengyűlölő, nacionalista rendszerek, amelyek >

Tovább

Bret Easton Ellis: “a beszari nemzedék”

A kapitalista rendszerben érvényesülő kapitalista értelmiségi elitet nem kínozza a lelkiismeret. Úgy látszik azonban, hogy a >

Tovább

Laudáció Márti néni tiszteletére

Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, >

Tovább

Mozaik vagy periféria?

A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A >

Tovább

A Nyugat és Takaró Mihály

Tehát ha azt halljuk: „zsidó, zsidó”, úgy értsük: „amit az elégedetlen magyar gondol” („Protestáló hit s >

Tovább