2019. november 17. vasárnap
Ma Hortenzia, Gergő, Dénes névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Helyzetjelentés

Végel László
Végel László
Helyzetjelentés

Végel László Közéleti naplója (nyomtatott kiadásban a Családi Körben jelent meg):

Impressziók

A pályaudvar környékén egy középkorú farmernadrágos férfi turkál a kukában. Rápillantok, látom, hogy az ingje szépen ki van vasalva. Észrevéve a tekintetemet hirtelen elrántja a kezét a kukától. Zavarba jövök, s elszégyellem magam. Le kell mondanom arról, hogy önfeledten bámészkodjak a városban. Egy kávéház teraszára menekülök, a napi sajtót böngészem. Régebbieket, újabbakat. A pénzügyminiszter a nyilvános kormányülésem bejelentette, hogy az utolsó pillanatban kerültük el az államcsődöt. Várhatók a megszorító intézkedések. Igazságos lesz a terhek elosztása, állítja a fiatal pénzügyminiszter, de biztos vagyok benne, hogy a szegény néprétegek isszák meg ennek is a levét. Akik időközben megtollasodtak, azok túlélik valahogy. Azt hiszem, hogy a szó, hogy igazságos, aminek érdekében annyit szenvedtek az emberek, egyszerűen elvesztette értelmét. A rendőrök Újvidéken egymásra lövöldöznek, olvasom. A pincérnő felveszi a rendelést, s látja, hogy éppen a bűnügyi rovatot böngészem, megjegyzi, hogy a napokban három kiskorú a népes utcán véresre vert egy kislányt. Újvidéken?, kérdem. Hát hol máshol, mosolyog kedvesen a lány, erről vagyunk híresek. Igen, sóhajtok és tovább böngészem a bűnügyi rovatot. Ahol sok erőszakos szó hangzott el, ott előbb vagy utóbb az utcára költözik az erőszak. Még a nyolcvanas évek végén írtam arról, hogy Újvidék balkanizálódni kezd. Megtörtént. Az esszé könyv formájában is megjelent, de gyorsan eltűnt a könyvespolcokról, mert akkor a médiumok nem kedvelték az ilyen szövegeket. Annál is rosszabb történt, gondolom és újra az újságok bűnügyi rovatára vetem a tekintetem. A kormányfő gyermekét halállal fenyegetik. Nem kétlem, hogy pár nap múlva elkapják a tettest. Betiltották a meleg parádét, mivel életveszélyes helyzeteket teremtett volna, lángokban állt volna a főváros, mondják az illetékesek, de egyetlen „huligán” csoportot sem lepleztek le.  Egy magyar anya nyilatkozik az újságának, hogy gyermekét nemzeti alapon bántalmazták. A tettest természetesen nem találták meg. Van ez így: néha fülön fogják a tettest, néha nem.  Akik már nem hisznek a belpolitikai rovatoknak, az olvassák a bűnügyi rovatokat, azokban minden maszatolás nélkül tárul fel a politika. Végre megérkezik az osztálytársam, aki beszámolt arról, hogy elvesztette a rehabilitációs pert, a bíróság valójában megerősítette a nagyapjára 44-ben kimondott halálos ítéletet. Tizenöt percig tartott a tárgyalás. Gyorsabban végeztek, mint az egykori rögtönítélő bírák. Annakidején nem volt, tanúk nincsenek, sehol egy megbízható nyom, mondja a vállát vonogatva. Hogyne, ismerem jól ezt a módszert. A kisebbségi pártsajtó azzal vigasztalja olvasóit, hogy lekerült róla a kollektív bűnösség megalázó bélyege. Miért nem ír arról, hogy a kisebbségi polgárok hány rehabilitációs pert vesztettek el, és hányat nyertek meg? Az osztálytárs szomorúan jegyzi meg, hogy az új bírósági ítélet egyértelműen kimondja, hogy ő háborús bűnös unokája. Évtizedeken élt benne legalább a némi remény vagy az illúzió, hogy jönnek majd jobb és igazságosabb idők, most azonban ezt is elvesztette. Kimondták a végső ítéletet. Azelőtt hallgatni kellett róla, most pedig a kisebbségi sajtóban azt olvassa, hogy minden rendben van. Némi lelkiismeret furdalást érzek, mert én beszéltem rá, hogy indítsa el a pert. Becsületből!  De mi történik? Marad néhány babérkoszorú, és az újra elítélt, úgymond, háborús bűnösök ismeretlen tömegsírja. Mindegy, nyugtat meg az osztálytársam, és régebbi naplóbejegyzésemre tereli a szót. A lélekszámcsökkenésre. Húsz éve alatt 90 000 magyarral kevesebb él a Vajdaságban! Ez a drámai kérdés, gyorsan lekerült a napirendről. A pártsajtó optimista, csak a sikerekről számol be, főleg kisebbségi politikusok dicséretével van elfoglalva. Arról alig esik szó, hogy hány magyar médiával van kevesebb, hogyan zsugorodik az oktatási hálózat. Erről legfeljebb csak az internet portálokon olvashatok. Az osztálytársammal együtt távozunk a kávézóból. Megszorítjuk egymás kezét, aztán búcsúzunk. Ki tudja, mikor találkozunk újra.

Búcsú és üzenet

Éjszaka néha néhány percig tartó nagy csend támad körülöttem. A külső zajok sem hatolnak be a szobában, pedig két sugárút keresztezésén van a lakásom. Még a számítógép egyhangú zúgását sem hallom. Tegnap este ez legalább tíz percig tartott.  Ma értesültem, hogy ugyanebben az időben elhunyt az egyik barátom. Talán az utolsó üzenetét küldte.

Robotként

Orvosi vizsgálatok. Zúgnak a gépek, villognak a fények, különös hangokat hallok. Bicegek az egyik teremből a másikba. Nincs időm gondolni a betegségre. Jobb is! Úgy érzem, robot vagyok.

Műhelyek

Anikó közli a hírt, hogy Szenttamáson új magyar kulturális központot avatnak fel. Ennek nagyon örülnék. Számomra Szenttamás nem irodalmi élmény, hanem sokkal mélyebb rejtély, amelyet a Magyar labirintus (Mi a magyar? Szerkesztette: Romsics Ignácz és Szegedy-Maszák Mihály, Habsburg Intézet Rubicon Kiadó, Budapest, 2005.) című esszémben próbáltam megfejteni.  Szenttamás, a szerb nagygazdák világa, amelyben a magyar béresek, cselédek népe élt 1918. előtt is. Mekkora paradoxon! Akkor, amikor a magyar volt az „uralkodó nemzet”, a Vajdaságban az „uralkodó nemzet” soraiban abszolút számokban is, százalékarányban is, a legnagyobb volt a nincstelenség. Ennek a településnek a története túlságosan tragikus, ezúttal nem csak 1944/45-re gondolok, amely nem beszélhető el a mai kultivált prózanyelvvel. A lírával bélelt prózával.  Talán úgy kéne, mint Thomas Bernhard. Dühösen, szenvedélyesen, provokatívan. Tanácstalan vagyok, s tanácstalanságomban írtam meg azt az esszét is. De a kulturális központ lehetősége mégis megvigasztal, csak ne legyen pártszalon belőle, hanem egy új műhely, szellemi laboratórium. Ugyanúgy jó néven veszem ezt is, miként a magyar kollégiumok megnyitását. Az idei nyáron egy pártaktivista  számon kérte rajtam, hogy az értelmiségiek nem örvendnek, az újvidéki Európa Kollégium tervezetének. Hogyne örülnénk, válaszoltam. Mások nevében természetesen nem beszélhetek, csak azt tudom, hogy előtte is, utána is Anikóval néha elsétáltunk a Telep városrészbe, amelynek arculata sajnos, nagyon megváltozott, és néztük miféle változások történtek. Néha elkeserített, hogy ezek lassúak. Lassúak, mert nincs sok időnk. Klebelsberg Kuno, a Bethlen-kormány közoktatásügyi minisztere jutott az eszemben, aki Európa nagyvárosaiban Collegium Hungaricumokat alapított, hogy az új magyar értelmiség európai látókörét, az új tudástőke megszerzését biztosítsa. Ő már 1929-ben, tehát idejekorán figyelmeztetett, hogy a „magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá”. Nem csak a hazát, hanem a nemzetet is. Ilyesmire asszociáltam a telepi sétákon is, Klebelsberg Kunóra gondoltam, és arra, hogy ezek az intézmények lehetnek a kisebbségi közösség nagy reformlaboratóriumai, már csak azért is, mert a jelenlegi helyzetben vannak rokonszenves lépések, de meddő tettek is, de ennél sokkal többre van szükség, egy tudati reformra, a kisebbségi öntudat europaizálására, igen, sajátos körülményeink között Klebelsberg szelleme így értelmezhető. Vagy, hogy Klebelsberg megy másik megszívlelendő gondolatát jegyezzem le: "A kultúra is bizonyos fokig harc a nemzetek között. Nemcsak együttműködés, hanem verseny és harc is. Nem szeretném, ha a jövő magyar nemzedék a kultúra elültöltő puskáival felszerelve szemben találná magát más nemzetek kulturális tankjaival, repülőgépeivel és más modern fegyvereivel.” Sajnos, sokan az elültöltős fegyverekre esküsznek. Meg a nyilakra. mert az a hagyományunk, mondogatják.

Az adófizető polgárok dicsérete

Az anyaországi médiában szóba kerül, hogy a kisebbségi magyar diákok alanyi jogon kapják meg a támogatást, viszont az anyaországiak közül csak a rászorultak. A bírálók nem kifogásolják a kisebbségiek támogatását, de a hazaiakra is gondolni kell, mondják. Azt hiszem, hogy most a választások előtt nagy érzékenységgel kell megvitatni ezt és sok más hasonló kérdést. Annyi megoszlás van a kisebbségben nem kéne szaporítani. Ami pedig a támogatást illeti, úgy hiszem, hogy a kisebbségiek megérdemlik az előnyös megkülönböztetést. Nem tudom, hogy mi lenne kultúránkkal, diákságunkkal az anyaországi forintok nélkül. Ennek köszönhetjük az elmúlt évtized kisebbségi sikertörténeteit, amelyek azonban nem egy-egy politikai testület, hanem a nemzeti szolidaritás érdemének számít. Az anyaországi polgárok áldozatkészségét kell dicsérni. Hiányolom tehát, hogy nem hangsúlyozzuk eléggé, miszerint az anyaországi polgárok adóforintjairól van szó, s ebben részt vállalnak a jobboldali és a baloldali, a liberális és az antiliberális anyaországi adófizető polgárok. Remélem nincs, és ne is legyen ebben köztük nézeteltérés. Sajnos, gyakran megfeledkezünk az egyszerű anyaországi magyar polgárokról, akik a súlyos gazdasági válságban is áldozatot hoznak, miközben a kisebbségi politikusok saját sikerüknek tarják azt, hogy szétosztják az ő adóforintjaikat. A kisebbségi politikusok hivatása inkább az lehetne, hogy kiharcolják a szerbiai költségvetés arányos elosztását, ennek keretében az ösztöndíjazást is. Vagyis ott vívjanak, ahol a kisebbségi polgárok fizetik az adót. A csatatéren, nem pedig a nemzeti szolidaritás szelíd mezején.

2013. október 20.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A gond nem csak a képviselők számával van, hanem, sajnos, azzal is hogyan képviselik a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább