2019. november 18. hétfő
Ma Jenő névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A pesti sajtó sötét titka

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
A pesti sajtó sötét titka
(aaronbee illusztrációja)

„A magyarországi választók nagy része „bizonytalan”. De nem abban bizonytalan, hogy a két tömb közül melyiket válassza, hanem inkább abban, hogy nem kellene-e hátat fordítania ennek az egésznek.” Tamás Gáspár Miklós cikke (hvg.hu):

Bárki fölteheti magának a kérdést: miért annyira gyűlölködő, negativista és nihilista a – kormánypárti és ellenzéki – pesti sajtó tónusa? Miért uralkodhatik a kölcsönös megvetés, a sötét gyanú? Miért nem olvashatni dicséretet (vagy akár lanyha méltánylatot) úgyszólván soha úgyszólván senkiről? (S ha mégis, ez elkerülhetetlenül külföldi tárgyú: a Magyar Nemzet egyetlen igazán személyi kultuszos ódájának címzettje: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, a fene a tek. szerk. gusztusát!...)

Miért ez az acsarkodás mindenféle enyhület, simogató szellő, derűs epizód nélkül?

A válasz a következő: a pesti kormánypárti sajtó mélyen megveti és utálja a kormánypártot, a pesti ellenzéki sajtó mélyen megveti és utálja az ellenzéket.

Mivel ezt – politikai szolidaritás és egyéb hasonló okok folytán – nincs kedve kimondani, marad az ellenfél egyre durvább szidalmazása (ez többé-kevésbé őszinte), amelyet lelkileg súlyosbít és komorít a saját „oldala” iránti kiábrándult, csalódott, elkeseredett, reménytelen, de be nem vallott ellenségesség. A dolog nem teljesen szimmetrikus, hiszen a kormánypárti sajtónak az ellenzék mocskolása közben hébe-hóba meg kell védenie a kormány olyik intézkedését (bár ezt is inkább be-beírogató, az újságírószakmán kívüli értelmiségiek végzik a véleményrovatokban). Az ellenzéki sajtó – engedve saját jobb természetének – az omertà megszegésével egyre hangosabban röhög az ellenzéken, halkan sziszeg az ellenzék következetlenségein, marhaságain és erkölcstelenségein.

De az alapeset – ezeknek a másodlagos különbségeknek a készséges elismerése mellett – az, amelyet leírtam.

A pesti sajtó sötét titka (tehát: a kormánypárt iránti néma utálat és megvetés a kormánypárti lapokban, portálokon, műsorokban, az ellenzék iránti, egy kicsit kevésbé néma utálat és megvetés az ellenzéki lapokban, portálokon és műsorokban) ezen a kölcsönös és általános, kétségbeejtő és ijesztő ürességen kívül, legalábbis közvetve céloz, utal valami fontosabbra.

Arra jelesül, hogy a hivatalos, mainstream polgári politika erkölcsi és társadalmi energiái kimerültek. Intellektuálisan nem lehet többé komolyan venni. A kritikus és gondolkodó „kormánypárti” és „ellenzéki” honpolgárok egyre kedvetlenebbül, egyre szkeptikusabban szánják el rá magukat, hogy már megint a (nekik) „kisebbik rosszra” szavazzanak (különösen, hogy a rendkívül aránytalan új választási rendszer lehetetlenné és/vagy értelmetlenné teszi a proteszt szavazatot). Csak a negatív politikai érzelmek autentikusak („már nehogy folytassa Orbán!”, „Isten őrizz, még visszajönnek Gyurcsányék!”), azt mindenki tudja, hogy a haza nem derül fényre, akárhogy végződjék ez a provinciális, bárgyú kakaskodás.

Megfigyelhető Nyugaton, de a Magyarországon kívül eső Kelet-Európában is, hogy az érdemleges politikai gondolkodás (beleértve ebbe a színvonalas politikai esszéírást és publicisztikát is, nem pusztán az elméletibb hajlandóságú műveket) egyre kevesebbet törődik az establishment árnyalataival és hétköznapi ténykedésével. A különféle, egymással világnézetileg és stílusban egyre inkább összetéveszthető európai kormányok antiszociális, rasszista, környezetromboló, kultúraellenes lépéseivel szembeni fölháborodás igen gyakran dagad orkánná – anélkül, hogy a valószínűleg hasonló húzásokra készülődő hivatalos ellenzék iránti rokonszenv növekednék.

A nálunk még mindig (immár korszerűtlenül) „civil társadalom”-nak becézett, legutolsónak Magyarországon bontakozó Fundamentalopposition, rendszerellenzék mind közönyösebb a hivatalos irányzatok iránt. És nemcsak azért, amit korábban írtam az európai politikusok robotszerűségéről, bár ez is jellemző, hanem azért, mert az 1989-ben (kivételesen a mi hatásunkra) elkezdődött világtörténelmi periódus – a polgári demokrácia megújulása, töltekezése friss legitimációval – véget ért. A keretében még úgy-ahogy megfogalmazható alternatívák tétje hétről hétre alacsonyabbnak tetszik. A Magyarországon rohamosztagos bakanccsal szétrúgott alkotmányosságért és alapjogi szisztémáért a nép egyetlen könnyet sem ejtett. Szemben a liberális közírás sejtelmével és sejtetésével, ezért aligha a magyar nép hibás. (Mint ahogy az Orbán miniszterelnöktől a Népszabadság hétvégi mellékletéig ünnepelt gr. Bethlen István korhadt kormányrendszerének hősies megmentése se volt várható a magyar néptől; pedig aztán jött Gömbös, Imrédy, Sztójay, Szálasi.)

Az 1989 óta kialakult politikai demokrácia képtelen volt megvalósítani a demokrácia legfontosabb aspektusát, azaz a nép befolyását az államügyekre. Az Orbán-rezsim ezt csak nyilvánvalóvá teszi, brutálisan kimondja, s ront rajta annyit, amennyit még lehet. Az 1989 utáni kelet-európai polgári demokrácia a nép tudomására hozta korábban is, hogy a politikától a nép orra fokhagymás; az elitek kormányzását a liberálisok szerint az egyéni jogok ellensúlyozzák. De még ha valóban tiszteletben tartották is volna az egyéni jogokat a korábbi kormányzatok (amennyiben meggyőződésesen és hitelesen szabadelvűek lettek volna), az egyéni jogok széleskörű politikai jogok (népi részvétel) nélkül – magukban – nem jelentenek demokráciát.

Gr. Tisza István rendszerében (amely az első volt azoknak a magyarországi rezsimeknek a sorában, amelyek viharos nemzetközi fölháborodást keltettek) is voltak egyéni jogok, pedig a tragikus sorsú államférfi a demokrácia nyílt és ékesszóló ellensége volt, aki következetesen és mély hittel gyűlölte és nézte le a magyar köznépet (no meg az általa csendőrileg elnyomott nemzetiségeket). Az 1914-ben végképp levitézlett arisztokratikus liberalizmus – pláne arisztokrácia és előkelő nagypolgárság híján – sikertelen és paradox föltámadása, majd elsajátítása a világnézet nélküli, részben pártállami gyökerű hivatalnokság által nem vezethetett sehová, csak ehhöz a mélyponthoz. (Mea nekem is culpa.)

A mai kelet-európai meg magyarországi társadalom alapvetően plebejus, egalitárius társadalom. Az egyenlőtlenség és a társadalmi igazságtalanság mégiscsak uralkodó pátosza fönntarthatatlan lenne a biopolitikai posztfasizmus – a cigányokkal szembeni fajgyűlölet, az antiszemitizmus, az öregekkel szembeni exterminista attitűd, a nőellenesség, a homofóbia, a gyerekek iránti össznépi közöny és egyebek – nélkül. De ezek patológiák, amelyekkel a népi részvételre, politikai jogokra, azaz az egalitárius demokratizmusra támaszkodó új közéletben (amelynek nyoma sincs egyelőre) meg lehetne küzdeni. De ha a lecsúszástól joggal rettegő középosztálynak, az apátiába süllyedt munkásosztálynak, a döglődő underclass-nak emberi jogokat és toleranciát prédikál a gőgös szabadelvű elit, csak haragra, legjobb esetben ingerült legyintésre számíthat.

A pesti sajtó – no meg majdnem az egész magyarországi értelmiség – sötét titka, hogy bár nem szívesen, nem jókedvében, de belátta: a viaskodó hivatalos politikai tömbök (ha nem is egyformák teljesen) kaotikus és modortalan „vitája” semmiféle kiutat nem kínál.

A magyarországi választók nagy része „bizonytalan”. De nem abban bizonytalan, hogy a két tömb közül melyiket válassza, hanem inkább abban, hogy nem kellene-e hátat fordítania ennek az egésznek. A politikai csatákat a fölszínen vívó politizáló értelmiség és az újságírószakma ebben az értelemben szintén bizonytalan, bár az egyre irrelevánsabb pártküzdelmekben most talán még van – megvetett és kikacagott – favoritja.

Óriási ütközet lesz, de az utolsó. Az utolsó, amelyikkel még törődött valaki.

2013. október 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

"Kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság"

„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden >

Tovább

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A gond nem csak a képviselők számával van, hanem, sajnos, azzal is hogyan képviselik a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább