2020. március 29. vasárnap
Ma Auguszta, Bertold névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A pesti sajtó sötét titka

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
A pesti sajtó sötét titka
(aaronbee illusztrációja)

„A magyarországi választók nagy része „bizonytalan”. De nem abban bizonytalan, hogy a két tömb közül melyiket válassza, hanem inkább abban, hogy nem kellene-e hátat fordítania ennek az egésznek.” Tamás Gáspár Miklós cikke (hvg.hu):

Bárki fölteheti magának a kérdést: miért annyira gyűlölködő, negativista és nihilista a – kormánypárti és ellenzéki – pesti sajtó tónusa? Miért uralkodhatik a kölcsönös megvetés, a sötét gyanú? Miért nem olvashatni dicséretet (vagy akár lanyha méltánylatot) úgyszólván soha úgyszólván senkiről? (S ha mégis, ez elkerülhetetlenül külföldi tárgyú: a Magyar Nemzet egyetlen igazán személyi kultuszos ódájának címzettje: Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, a fene a tek. szerk. gusztusát!...)

Miért ez az acsarkodás mindenféle enyhület, simogató szellő, derűs epizód nélkül?

A válasz a következő: a pesti kormánypárti sajtó mélyen megveti és utálja a kormánypártot, a pesti ellenzéki sajtó mélyen megveti és utálja az ellenzéket.

Mivel ezt – politikai szolidaritás és egyéb hasonló okok folytán – nincs kedve kimondani, marad az ellenfél egyre durvább szidalmazása (ez többé-kevésbé őszinte), amelyet lelkileg súlyosbít és komorít a saját „oldala” iránti kiábrándult, csalódott, elkeseredett, reménytelen, de be nem vallott ellenségesség. A dolog nem teljesen szimmetrikus, hiszen a kormánypárti sajtónak az ellenzék mocskolása közben hébe-hóba meg kell védenie a kormány olyik intézkedését (bár ezt is inkább be-beírogató, az újságírószakmán kívüli értelmiségiek végzik a véleményrovatokban). Az ellenzéki sajtó – engedve saját jobb természetének – az omertà megszegésével egyre hangosabban röhög az ellenzéken, halkan sziszeg az ellenzék következetlenségein, marhaságain és erkölcstelenségein.

De az alapeset – ezeknek a másodlagos különbségeknek a készséges elismerése mellett – az, amelyet leírtam.

A pesti sajtó sötét titka (tehát: a kormánypárt iránti néma utálat és megvetés a kormánypárti lapokban, portálokon, műsorokban, az ellenzék iránti, egy kicsit kevésbé néma utálat és megvetés az ellenzéki lapokban, portálokon és műsorokban) ezen a kölcsönös és általános, kétségbeejtő és ijesztő ürességen kívül, legalábbis közvetve céloz, utal valami fontosabbra.

Arra jelesül, hogy a hivatalos, mainstream polgári politika erkölcsi és társadalmi energiái kimerültek. Intellektuálisan nem lehet többé komolyan venni. A kritikus és gondolkodó „kormánypárti” és „ellenzéki” honpolgárok egyre kedvetlenebbül, egyre szkeptikusabban szánják el rá magukat, hogy már megint a (nekik) „kisebbik rosszra” szavazzanak (különösen, hogy a rendkívül aránytalan új választási rendszer lehetetlenné és/vagy értelmetlenné teszi a proteszt szavazatot). Csak a negatív politikai érzelmek autentikusak („már nehogy folytassa Orbán!”, „Isten őrizz, még visszajönnek Gyurcsányék!”), azt mindenki tudja, hogy a haza nem derül fényre, akárhogy végződjék ez a provinciális, bárgyú kakaskodás.

Megfigyelhető Nyugaton, de a Magyarországon kívül eső Kelet-Európában is, hogy az érdemleges politikai gondolkodás (beleértve ebbe a színvonalas politikai esszéírást és publicisztikát is, nem pusztán az elméletibb hajlandóságú műveket) egyre kevesebbet törődik az establishment árnyalataival és hétköznapi ténykedésével. A különféle, egymással világnézetileg és stílusban egyre inkább összetéveszthető európai kormányok antiszociális, rasszista, környezetromboló, kultúraellenes lépéseivel szembeni fölháborodás igen gyakran dagad orkánná – anélkül, hogy a valószínűleg hasonló húzásokra készülődő hivatalos ellenzék iránti rokonszenv növekednék.

A nálunk még mindig (immár korszerűtlenül) „civil társadalom”-nak becézett, legutolsónak Magyarországon bontakozó Fundamentalopposition, rendszerellenzék mind közönyösebb a hivatalos irányzatok iránt. És nemcsak azért, amit korábban írtam az európai politikusok robotszerűségéről, bár ez is jellemző, hanem azért, mert az 1989-ben (kivételesen a mi hatásunkra) elkezdődött világtörténelmi periódus – a polgári demokrácia megújulása, töltekezése friss legitimációval – véget ért. A keretében még úgy-ahogy megfogalmazható alternatívák tétje hétről hétre alacsonyabbnak tetszik. A Magyarországon rohamosztagos bakanccsal szétrúgott alkotmányosságért és alapjogi szisztémáért a nép egyetlen könnyet sem ejtett. Szemben a liberális közírás sejtelmével és sejtetésével, ezért aligha a magyar nép hibás. (Mint ahogy az Orbán miniszterelnöktől a Népszabadság hétvégi mellékletéig ünnepelt gr. Bethlen István korhadt kormányrendszerének hősies megmentése se volt várható a magyar néptől; pedig aztán jött Gömbös, Imrédy, Sztójay, Szálasi.)

Az 1989 óta kialakult politikai demokrácia képtelen volt megvalósítani a demokrácia legfontosabb aspektusát, azaz a nép befolyását az államügyekre. Az Orbán-rezsim ezt csak nyilvánvalóvá teszi, brutálisan kimondja, s ront rajta annyit, amennyit még lehet. Az 1989 utáni kelet-európai polgári demokrácia a nép tudomására hozta korábban is, hogy a politikától a nép orra fokhagymás; az elitek kormányzását a liberálisok szerint az egyéni jogok ellensúlyozzák. De még ha valóban tiszteletben tartották is volna az egyéni jogokat a korábbi kormányzatok (amennyiben meggyőződésesen és hitelesen szabadelvűek lettek volna), az egyéni jogok széleskörű politikai jogok (népi részvétel) nélkül – magukban – nem jelentenek demokráciát.

Gr. Tisza István rendszerében (amely az első volt azoknak a magyarországi rezsimeknek a sorában, amelyek viharos nemzetközi fölháborodást keltettek) is voltak egyéni jogok, pedig a tragikus sorsú államférfi a demokrácia nyílt és ékesszóló ellensége volt, aki következetesen és mély hittel gyűlölte és nézte le a magyar köznépet (no meg az általa csendőrileg elnyomott nemzetiségeket). Az 1914-ben végképp levitézlett arisztokratikus liberalizmus – pláne arisztokrácia és előkelő nagypolgárság híján – sikertelen és paradox föltámadása, majd elsajátítása a világnézet nélküli, részben pártállami gyökerű hivatalnokság által nem vezethetett sehová, csak ehhöz a mélyponthoz. (Mea nekem is culpa.)

A mai kelet-európai meg magyarországi társadalom alapvetően plebejus, egalitárius társadalom. Az egyenlőtlenség és a társadalmi igazságtalanság mégiscsak uralkodó pátosza fönntarthatatlan lenne a biopolitikai posztfasizmus – a cigányokkal szembeni fajgyűlölet, az antiszemitizmus, az öregekkel szembeni exterminista attitűd, a nőellenesség, a homofóbia, a gyerekek iránti össznépi közöny és egyebek – nélkül. De ezek patológiák, amelyekkel a népi részvételre, politikai jogokra, azaz az egalitárius demokratizmusra támaszkodó új közéletben (amelynek nyoma sincs egyelőre) meg lehetne küzdeni. De ha a lecsúszástól joggal rettegő középosztálynak, az apátiába süllyedt munkásosztálynak, a döglődő underclass-nak emberi jogokat és toleranciát prédikál a gőgös szabadelvű elit, csak haragra, legjobb esetben ingerült legyintésre számíthat.

A pesti sajtó – no meg majdnem az egész magyarországi értelmiség – sötét titka, hogy bár nem szívesen, nem jókedvében, de belátta: a viaskodó hivatalos politikai tömbök (ha nem is egyformák teljesen) kaotikus és modortalan „vitája” semmiféle kiutat nem kínál.

A magyarországi választók nagy része „bizonytalan”. De nem abban bizonytalan, hogy a két tömb közül melyiket válassza, hanem inkább abban, hogy nem kellene-e hátat fordítania ennek az egésznek. A politikai csatákat a fölszínen vívó politizáló értelmiség és az újságírószakma ebben az értelemben szintén bizonytalan, bár az egyre irrelevánsabb pártküzdelmekben most talán még van – megvetett és kikacagott – favoritja.

Óriási ütközet lesz, de az utolsó. Az utolsó, amelyikkel még törődött valaki.

2013. október 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Felemelt kezekkel menekülünk, de nem tudjuk, hogy pontosan hova

Most már mindenki tisztában van vele, elvesztettük az ismeretlen ellenséggel szembeni háborút. Berendezkedtünk a megalázó védekezésre. >

Tovább

Orbán és Vučić – több mint barátság

Ahol viszont egészen döbbenetes a két ország politikai berendezkedése közötti hasonlóság, az egyértelműen a média, itt >

Tovább

Centrális erőtereket mindenhova

Nézzük csak meg például, hogy mi történt a Magyar Szóval az elmúlt 9 évben, hogyan lett >

Tovább

Földrengés Zágrábban

Látom az ismert utcákat, óváros romos épületeit, az utcák tele törmelékkel, az az utcára menekült embereket, >

Tovább

Nemzet a pártok csapdájában

A jelenlegi szörnyű magyar szakadék felett csak akkor épülhetnek hidak, ha a szakadék mindkét partján elmélyült >

Tovább

A bekötött szemű pilóták

Vesztegzár alatt az újságíró kénytelen más jegyzetfüzetébe belelesni, lévén, hogy a sajátja üres. Olyanéba, aki még >

Tovább

Nyomunkban a Nagy Testvér

Félő, hogy a járványveszélyben felerősödő globális félelem a diktatúrába sodorja a tömegeket. Végel László: >

Tovább

Nem a fölhatalmazási törvényre

A válság kellős közepén összetörni az alkotmányos államrendet: ez shakespeare-i jelzőkért kiált. De még van néhány >

Tovább

Róka fogta csuka

A harminc évvel ezelőtti marosvásárhelyi március arra kényszerített minket, hogy kétségbeesetten kapaszkodjunk a politikai párbeszéd eszközeibe, >

Tovább

Zágráb, földrengés, Karmelita kolostor, hajnali vásárlás

Március 22. Tovább növekedett a fertőzöttek a halálos áldozatok száma is a környezetünkben. Ebben Horvátország vezet és >

Tovább

Hivatalosan is megkezdte tevékenységét a FüVÉSZ

Most az a legfontosabb, hogy a koronavírus jelentette krízishelyzetet egészségben, lélekszámunkban nem megfogyatkozva átvészeljük, utána azonban >

Tovább

From ver ju?

U jednom momentu naše uzaludne autobuske rasprave, pominjem koronu koja pogoduje eksponcijalnom porastu vidljivosti i čujnosti >

Tovább