2022. november 30. Szerda
Ma András, Andor, Andrea névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Az ellenzékről

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Az ellenzékről
Bal és jobb (afvoetomath fotója)

„A jobboldal végső győzelme... még azokat is arra bírja, hogy a balközép ellenzék sikerét óhajtsák, akik meglehetős kétkedéssel veszik szemügyre az úgy-ahogy mégiscsak demokratikus ellenzéki pártok politikai gyakorlatát és szellemi teljesítményét.“ Tamás Gáspár Miklós blogja (Galamus-csoport):

A magyarországi baloldali és liberális értelmiség – néhány halk morgástól eltekintve – hallgat a „demokratikus ellenzék” összefoglaló néven emlegetett hazai pártok politikájáról.

Szokásomtól eltérően – hiszen (kedvem ellenére) gyakran vagyok kénytelen kisebbségi vagy népszerűtlen álláspontot képviselni – most nem megtörni szeretném ezt a hallgatást, hanem megmagyarázni.

Ennek a hallgatásnak (vagy enyhébben fogalmazva: tartózkodásnak) a fő oka az a bénító tudat, hogy a tét óriási, a politikai tér azonban úgy van megszerkesztve, hogy majdnem minden eleme a regnáló jobboldalnak kedvez. Hiába vette észre a tárgyilagos megfigyelő, hogy a választási rendszer radikális átalakítása ellenére a balközép ellenzéki pártok „politikai tudattalanjában” még mindig a kétfordulós, a listáknak nagyobb szerepet juttató korábbi szisztéma motiválja ezeknek a csoportosulásoknak a viselkedését, mégis nagyon sokan óvakodnak tőle, hogy hangos polémiával ártsanak a kormányváltás amúgy is halovány esélyének.

Ezért a balközép pártok bízvást bírálható stratégiáját, szövetségkötési, együttműködési technikáját, választási retorikáját a közügyekkel rendszeresen foglalkozó baloldali és liberális értelmiségiek többnyire szó nélkül hagyják. (A Galamus ebben föltűnő kivétel.) Udvariasan, kíméletesen, elnézően.

Ez teljes mértékben érthető.

És teljes mértékben eltér ennek az értelmiségnek a korábbi gyakorlatától. Ez az értelmiség régebben – nem utolsó sorban e sorok írója, még akkor is, amikor ún. aktív politikus volt – a legélesebb választási helyzetben is az éles és goromba szemrehányások tömegét zúdította annak a pártnak a fejére, amely a legközelebb állt hozzá, a fiat iustitia, pereat mundus régi (és a legtöbb esetben jól bevált) elvének értelmében.

Most azonban – és mostantól kezdve még sokáig – nem egyszerű választási helyzet van. Az első Orbán-kormány (szemben a másodikkal) nem zúzta szét az alkotmányos jogállamot, fenyegető (és jogos riadalmat okozó) szólamai ellenére. Most nem pusztán kétharmados többsége van a „nemzeti konzervatív” jobboldalnak az Országgyűlésben, hanem a jobboldal kézben tartja (egy-két jelentéktelen kivétellel) minden település vezetését, a teljes közigazgatást, az összes – eddig félautonóm – állami intézményt, a tömegekre erősen ható médiának majdnem a teljességét, a világnézeti relevanciájú kulturális intézményeket. A politikailag nem megbízható médiaszakemberek, újságírók, értelmiségiek ezreit bocsátották el. Az ellenzéki sajtó – a kormányzati nyomás és zsarolás, s ennek folytán a pénztelenség miatt – haldoklik.

A kormányzat a politikailag legaktívabb rétegeknek (mindenekelőtt a fiatal középosztálynak, de más stratégiai fontosságú csoportoknak is) gazdasági előnyöket juttat; előítéleteiket és nyugtalanságaikat is kiszolgálja. A nyomorgó osztálytöredékeket szembefordítja egymással. Korrumpálta a társadalmat avval, hogy elfogadtatta vele a legszegényebbek hatósági megrendszabályozását s azt, hogy a gondoskodó, népjóléti politika immár ne vonatkozzék a leginkább rászorulókra, hogy a „segély” szó trágárságnak számítson. Mivel a legszegényebbek nem szavaznak, a valóságban vagy pusztán a képzeletükben (az antiszociális fantáziáikban) kedvezményezettek újra hatalomra segíthetik – a mai vagy (isten őrizz) még nagyobb mértékben – a jelenleg uralkodó csoportot.

Világos ugyanakkor, hogy a jogalkotás alapföltételeinek megváltoztatása után a balközép „demokratikus ellenzék” csak akkor tudná megvalósítani akárcsak a legszerényebb konzervatív programot – azaz a mérsékelten szociális jellegű alkotmányos jogállam és köztársasági államforma visszaállítását, újabb békekötést szomszédainkkal és szövetségeseinkkel, bizonyos mérvű köznyugalom újjáteremtését –, ha maga is kétharmados többséget szerez, és visszakapja a helyhatóságokban a 2006 ősze óta elvesztett pozícióit, ráadásul elfogadható, méltányos alkut köthet az állásukba évtizedre kinevezett „nemzeti konzervatív” főtisztviselők többségével. Ehhöz még arra is szüksége lenne, hogy a gazdasági helyzet előrelátható nehézségeit kezelni tudja az elkeseredett, dühös Magyarországon, amihez lojális és türelmes jobboldali ellenzék kellene. A balközép ezúttal még elismert vezetőkkel sem érheti be: most csak szeretetet és lelkesedést ébresztő vezetők érhetnének el sikert.

Ez az a minimális cél, amelyre a balközép pártoknak törekedniük kellene (s ez az Alaptörvény és a sarkalatos törvények mély és széles körű átalakítása nélkül még a legmérsékeltebb, legenyhébb fordulathoz sem elég), ám az előjelek sajnos nem túl biztatók.

A 2010 előtti körülmények között nem lett volna szégyen, ha a sok időt elvesztegető balközép józanul azon iparkodik, hogy – ha nem is tudja már ledolgozni a hátrányát – erős ellenzéket hozzon létre az Országházban, a megye- és városházákon, és szívósan, lassan dolgozzék a neki kedvesnek tetsző jövő formálódó alapzatain, kinevelje a harcosok, szónokok, stratégák és adminisztrátorok új nemzedékét. De ezek a körülmények nem állnak fönn többé, a jelenlegi államrendben az ellenzék szerepe – létszámától és népszerűségétől függetlenül – jelentéktelen, ezért is tartják ezt a rendet antiliberálisnak és antidemokratikusnak.

Akik nem ismerik elég jól az új választási szabályokat, azt hihetik, hogy erősebb ellenzék jöhet létre, ha a jobboldali kormányzat elveszíti kétharmados parlamenti – és több mint négyötödös helyhatósági – többségét. Ám a szabályok erősen torzítják a várható választási eredményeket: aki nyer, az nagyon nyer, valószínűleg kétharmaddal. Tehát – sajnos – a nagy arányú győzelmen kívül minden egyéb kárba veszett fáradság (ismétlem, ez más jellegű rendszerekben nem így van, ez egyáltalán nem általános elv: nem is helyes, nem is rokonszenves).

Mindezért a baloldali és liberális értelmiség visszafogottsága a balközép bírálatában nem gyávaság vagy elvtelenség, hanem a rettenetes helyzet rettenetes realitásaival való illúziótlan szembenézés.

Nyilvánvaló, hogy ez Iuvenalist juttathatja eszünkbe („propter vitam vivendi perdere causas”), hiszen a kritikai szellem életlehetőségének visszahódítása érdekében föladjuk magát a kritikai szellemet.

S ez nem kevésbé rettenetes, mint a helyzet.

Amikor a 2006. őszi tüntetéseket szétverő Gergényi főkapitányt megjutalmazta az egykori harcostársam által vezetett főváros, könnyedén javasolhattam az általam akkorra ugyan már elhagyott, de nem gyűlölt egykori pártomnak, az SZDSZ-nek, hogy szűnjék meg, mert elvesztette jogát a létezéshez (TGM: „Könyörgök, oszlassák föl!”, Népszabadság, 2006. november 16.).

Ezt a szabadság és a demokrácia nevében és érdekében, nem pedig ellenében indítványoztam volt.

A jelenlegi kormánypárt környékéről ilyesféle kritikai hangok nem hallatszanak.

Ha az ellenzéki értelmiség lemond a kritikáról – illetve csak a kormányt bírálja, sőt: elfogadja a kormányzattal szemben a goromba, modortalan, rosszhiszemű, méltánytalan bírálatot hivatásos politikusoktól és hivatásos zsurnalisztáktól – , akkor már semmiféle kritikai reflexió nem lesz a magyarországi politikában, mert a jobboldalról mostanában ez nem várható (bár elvileg ennek se lenne semminő hagyományos vagy fogalmi akadálya, hiszen kritikai konzervativizmus mindig volt, ennek pedig egyik fő jegye a mély szkepszis). Annak a jelentőségét se tudnám kétségbe vonni, hogy a brutális kormányzati propaganda (elsősorban az antiliberális hisztéria) hallatán az embernek aligha van kedve mondjuk a szabadelvűség bírálatához, akkor se, ha a saját fönntartásai egyre súlyosbodnak. Az „ostromlott vár” lakóinak ritkán erősségük az önbírálat. Az ostromlottak nem szívesen lennének – akármilyen akaratlan és közvetett – szövetségesei a sorstársaikat (és hazájukat) végromlásba döntő, ravasz zsarnokságnak. Nehezükre esik belátni, hogy olykor az ellenfélnek is lehet igaza. Ez nagyon aggályos állapotokhoz vezet. A kormánypárt, a jelenlegi államrendszer és Orbán Viktor (a személy) ellenzéki szidalmazása és gyalázása annyira dehumanizáló, hogy olykor kétségeket ébreszt a balközép ellenzéki bírálat erkölcsi jogosultsága felől – ami, mondani sem kell, végzetes.

Ráadásul a jobboldal diadalittas hatalmi mámorával és etnicista szenvedélyével szemben, amely újabb és újabb kezdeményezésekre ragadja a rezsim irányítóit, nem áll egyéb, csak a polgári balközép (és a marginális antikapitalista baloldal) mogorva, ingerült, passzív elégedetlensége, amelyet tovább színez az állami megtorlástól való félelem, az egzisztenciális szorongás, no meg az olyan társadalmi kataklizmák miatti kétségbeesés, mint a fiatal munkások és fiatal értelmiségiek tömeges kivándorlása (közöttük – a jelek szerint – egyre több a kimondottan politikai emigráns). Ezeket a tüneteket tovább fogják súlyosbítani az alakuló koncepciós pörök a balközép kormányok idején szolgálatban állott közhivatalnokok ellen – ennek a legrémületesebb példája az lesz, amelyben majd a neonáci cigánygyilkosságok felelősségét „a Gyurcsány–Bajnai-kormány” nyakába varrják pár hónapon belül. Az ún. civil társadalom tehetetlen. A nyugaton és délen egyre egalitáriusabb, az emberi jogok mellett egyre tevékenyebben föllépő egyházak Magyarországon a jobboldali kormánypárt szekcióinak tekinthetők, a szakszervezetek egyenesen nevetségesek, a meglehetősen iránytalanul imbolygó diákmozgalom méretei mikroszkopikusak. A társadalom háborgását (pl. a devizaadósok ügyét) mind hatékonyabban aknázza ki a fasisztoid szélsőjobboldal. Az ellenzéki pártokkal szembeni baloldali és liberális kritikátlanság ezért is elkerülhetetlen.

Csüggesztő, hogy a balközép választási sikerének érdekében ekkora morális lemondást kell gyakorolni, s ennyi minden fölött muszáj – ha nem is mindig, de a kelleténél sűrűbben – szemet hunyni.

Ennek ellenére szomorúan be kell látnom, hogy a jövő tavaszi választásoktól inkább függ a haza sorsa, mint más hasonló – igen gyakran banális és rutinszerű – eseményektől.

Már csak azért is, mert ha bekövetkezik az a tragédia, hogy az Orbán-rezsim ismét jelentős többséget szerez az Országgyűlésben és a helyi önkormányzatokban, akkor a jelenlegi államrend elveszíti még mostani viszonylagos pozitívumait is: a dinamizmust, a vakmerő és szemtelen frissességet, a hányaveti lendületet, a gátlástalan és szüntelen rohamot s mindazt a lelki előnyt, amit az újdonság (még a rossz is) mindig jelent.

Ha nagyot nyer, a rezsim majd lelassul, elpotrohosodik, a represszió fiatalos támadássorozatból bürokratikus hitványsággá züllik, majd az egész fokozatosan szétrohad. Ennek hatására az amúgy is nihilizmusra és radikális bizalmatlanságra, gyanakvásra hajló Magyarország teljes társadalmi szervezete korhadásnak indul. A nemzetünk és hazánk maradéktalan szétmángorlása után beálló közállapotokra Orbán Viktor miniszterelnök valószínűleg épp akkora viszolygással fog tekinteni, mint a nyájas olvasó vagy én magam – abban a magasztos pillanatban, amikor átengedi az ügyek intézését a Lázárok, Rogánok, Szijjártók politika utáni, provinciális apparatcsik nemzedékének. A jobboldal végső győzelme épp oly savanyú lesz és üres (ha ne adj’ isten megtörténik), mint az efféle mindig. A csalódott és kiábrándult jobboldal pedig még iszonyúbb lesz, mint ma.

Ez a fölöttébb valószínű lehetőség még azokat is arra bírja, hogy a balközép ellenzék sikerét óhajtsák, akik meglehetős kétkedéssel veszik szemügyre az úgy-ahogy mégiscsak demokratikus ellenzéki pártok politikai gyakorlatát és szellemi teljesítményét.

Ámde a belső kritika önkéntes fölfüggesztésével – vagy tompításával – a baloldali és liberális értelmiség is hozzájárul (szemben hagyományával és politikai erkölcsével) a választási küzdelem antidemokratikus jellegének megszilárdításához.

Nagy kérdés, hogy a választások után – és egy ilyen problematikus gyakorlat időleges elfogadása után – vissza lehet-e majd térni a kritikai magatartáshoz, arról nem is szólva, hogy mekkora lehet a fölújított kritikai magatartás hitele, amennyiben ezt egyszer már alárendeltük a politikai (tehát: hatalmi) győzelem kérdéses kritériumainak.

Mindennek tudatában kell lennünk, amikor a jelenlegi kurzus bukásáról ábrándozunk.

2013. szeptember 6.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az egyház közösségteremtő esélye

Ahhoz azonban, hogy az egyház hatékony lehessen, új dimenziókkal kell gazdagodnia, ezt újabban éppen Ferenc pápa >

Tovább

Az EP üzenete Szerbiának: „Szankciók Oroszországnak, csak aztán az európai pénzek”

Deli és Kovács nem azt mondják, hogy Szerbiának teljesíteni kell az Európai Unióba való tagfelvételi követelményeket >

Tovább

Novemberi tézisek

A magyar állam egészét, intézményeit és szabályrendszerét behálózzák a hatalmon lévők magánérdekei és érdekeltségei. Mivel az >

Tovább

Öreg Anna közleményben nyilvános televíziós vitára hívta Pásztor Bálintot ·

„Sorolhatnám még, mindazokat a szégyenteljes technikákat, amelyekkel próbálja félrevezetni a nyilvánosságot. Látom, úgy gondolja, hogy senkinek >

Tovább

Az EU nem akarja látni, hogy egyfolytában a bolondját járatják velük

Szóval, ha az EU látni akarná, hogy ezek a törvények még alig születtek meg és máris >

Tovább

Ez nem az a Magyar Nemzeti Tanács!

Nem fogadható el az egypárti, demokráciaellenes szavazáson létrehozott nemzeti tanács, mivel Pásztor István önkényuralmának lesz alárendelve. >

Tovább

A listára fel sem kerülhettek volna!

A választási gyakorlat szerint az lista 1. számú jelöltje Fremond Árpád lehet az MNT új elnöke. >

Tovább

A „győztes” Pásztor/Lovas-lista (2.)

Akármilyen határozatot is hoz a Köztársasági Választási Bizottság, a 2022. évi Magyar Nemzeti Tanácsi választásokat az >

Tovább

„Győzött” a Pásztor/Lovas-lista

Ami a nemzeti tanácsi választással történik az most egy időre meghatározhatja a közösség helyzetének alakulásét, fejlődését, >

Tovább

Kompromisszumok egyszeri használatra

Az idei parlamenti választásokon a szélsőjobb pártok hirtelen megerősödtek és a jussukat követelik, viszont Vučić pártja, >

Tovább

Pásztor Bálint: „A VMSZ nem kért magának túl sokat”

A VMSZ, tehát, „nem kért magának túl sokat”, a közösségnek pedig éppen semmit. A Szerb Haladó >

Tovább

Ljubomir Simonović: „Az államot mindenható dilettánsok irányítják”!

Mit tettek Vajdaság AT szervei „a nemzeti kisebbségek – nemzeti közösségek hivatalos nyelv és íráshasználatának törvénnyel >

Tovább