2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Ki oltja el a villanyt?

Keszég Károly
Keszég Károly
Ki oltja el a villanyt?

Vagy ez már nem is kérdés? Slobodan Milošević kijelentése után, hogy Szerbia nem ismeri el az államelnökséget, valóban nem kell sokat törni a fejünket a válaszon. Mindenki mehet ahová akar, fel is út, le is út a Vardártól a Triglavig – a Jugoszláviához címzett vendégfogadóra lakat került. Vége az álomnak. Ahogy ő mondta: „...a legkegyetlenebb igazság is jobb az illúzió­nál és a szemfényvesztésnél”. Ez biztos – a kijelentésnek csak az a szépséghibája, hogy maga is szemfényvesztés.

Mint ahogy Borisav Jović lemondása is az. Morális okokra hivatkozik (volt) államel­nökünk, közben csak azt felejti el, hogy az ország vezetőjeként sohasem tudott fölébe nőni saját köztársasági határainak, s azt is, hogy egyetlenegy párt érdekeit szolgálta. Az erkölcsös tett nyilván az lett volna, ha el sem vállalja a megbízatást – mert, aki saját távlatára: népére és ifjúságára tankokkal támad, ne kérjen az számon hűségesküt senkitől. Tette így a durcás kölyök bosszú­ja, mert a többi gyerek egyelőre csak hunyócskázni akar, a háborúsdihoz most nincs kedvük.

Arról nem is beszélve, hogy lemondó nyilatkozatában mindenkit vádol, főleg a szövetségi kormányt, és szavaiból nem cseng ki a pártmunkából is ismeretes ön­bírálat. Lehetséges, hogy a piszkos ügyek országában az államelnök maradt volna tiszta?

Nagy a gyanúm, hogy sem Milošević, sem pedig Jović döntéseit nem a külső és (akkor még) belső ellenségtől való félelem vezérelte, hanem a szerbiai hatalom teljes megingása. A tüntetések elfújták a gondo­san felépített védőbástyákat, s amikor az igazsággal kellett volna szembenézni, már nem maradt idő a gondolkodásra.

Közben legalább két lepel lehullott az elmúlt héten. A nemzet veszélyeztetettségé­re építő szocialista gazdasági politikának Szerbián belül sokkal komolyabb az ellen­zéke (ugyancsak nacionalista, de kapitalis­ta felfogású), mint hitte volna a vezető párt – s ebből következik az is, hogy Milošević nem képviselheti az egész szerbséget, és nem is dönthet e nép nevében. Ha az ország széthullik, népe nem fogja neki megbocsátani Krajina, Banija vagy Bosznia egyes részeinek elvesztését. Nyilván a bör­tönt is megjárt, s mártírrá lett Vuk Draško­vić a legkevésbé.

Világos tehát, hogy a hadsereggel – mint az „egyetlen összjugoszláv beállított­ságú” intézménnyel – való kacérkodás mi­ért fajult heves szerelemmé. A katonaság pedig addig mondogatott nemet – „Nem akarunk beleszólni a politikába!” -, míg végül boldogságtól ragyogó arccal vezet­tette magát az oltár elé. Vakon és szenvte­lenül. Idézet az egyetemisták belgrádi tün­tetésének egyik szónokától: „Négy napig vártak, míg Pakracba bevonultak, s csak négy órát, hogy Belgrád utcáin megjelen­jenek.”. Tegyük hozzá az érthetőség kedvé­ért: szerb diákokra és ellenzékiekre támadt (még ha demonstratíve, akkor is, a tény az tény marad) a többségében szerb tisztikar parancsára és a Szerbia képviseletében elnöklő államfő kérésére. Nos, ebből nem kérek, még ha kapok is.

Egyszóval, addig szajkózták a polgárhá­ború veszélyét, hogy valóban a polgárhá­ború szélére sodorták az országot – de elsősorban Szerbiát. Bár ki tudja: Tuđman is Tito generálisa volt. Stop.

Ennek az írásnak eredetileg az lett volna a címe, hogy: „Le velük!”. Mert soha ilyen arrogáns, szűk látókörű, bizalmatlansággal átitatott, a még el nem követett tettekért is bosszút forraló hatalmat nem láttam! A parlamentben a belügyminiszter, Radmilo Bogdanović szemrebbenés nélkül jelentette ki: „A rendőrség nem lépett fel brutálisan, és nem is lehet bizonyítani!”. A tény: két halott, számos sebesült, teli börtönök. Nem is csoda, hogy az egyetemisták egy része nem hitt/hisz Bogdanović lemondá­sában, mert élénken élhet emlékezetükben Morina hasonló huszárvágása. A Stari trg-i bányászok annak idején lemondásának hí­rére feljöttek a tárnákból – Morina pedig visszafoglalta a helyét. Nagy csel volt, re­méljük megismételhetetlen.

Azt is láttam, hogy milyen indulattal estek neki egyes szocialista népképviselők az egyetemista vezetőknek, megvádolva őket, hogy pártérdekeket szolgálnak, holott ők csupán a humanizmusra apellálva kér­ték a belügyminiszter és a sajtódiktátorok távozását. Ezért lettek hazaárulónak nyilvá­nítva. Stop.

A „történelmi” parlamenti ülésre szá­guldva találkoztunk a vezető párt meetingjére összegyűlt tömeggel. Autóbuszok szál­lították őket visszafelé. Elvtársaim a de­mokráciában: nem eltúlzott ez a spontanei­tás? Különben pedig meggyőződésem, hogy nincs új a nap alatt: 1988-ban, dicső joghurtforradalmunk idején ugyanazok szidták a legális intézményeket és esküdtek a tömegben megtestesülő népre – akik most a legális intézmények (parlament) védelmére kelnek, és szidják a tömeget. Valóban vége az illúzióknak.

Stop. Már lassanként mindenki lemond, csak Božović nem. A sajtószabadságért folytatott kisebb háború hidegen hagyja, a szerkesztőségekben pedig csak a fejeket cseréli, a gondolatokat nem. (Rossz nyel­vek szerint ezt különben sem tehetné meg.) Akinek egy szemernyi érzéke van a pillanathoz, az lép is: így tett Svetozar Gavrić, aki nem vállalta el a Dnevnik főszerkesztői posztját, mert a szerkesztőség véleményét nem kérte ki senki. Božović és a tartományi kormány nem kérdez meg senkit, csak dönt, parancsol. Tisztelt egye­temisták: tíz napos határidőt adni a lemon­dásra – ezeknek?! Stop. Stop.

És Fekete Elvira sem mond le. Ő csak akkor megy, ha a rendőrség viszi. Szveti, hallom, berohant és közölte: „Le vagyok mondva!” – és maradt. Az anyaszerkesztőségemből érkező hírek szerint min­den a feje tetejére állt, Szveti és Szakállas irányítja a munkát, egy négytagú szer­kesztőségi kollégium is alakult, nyilván a jobbító szándéktól vezérelve. A hír többi részét mégsem a híradóból, hanem a Ma­gyar Szóból tudtam meg másnap: Elvirán­kat az igazgató szabadságolta (tehát addig nem váltható le), másrészt pedig kirúgott ötünket (lásd még: Újvidéki ötök) visszakö­vetelnek. Barátaim a híradószerkesztésben: ennek a két ténynek nagyobb hírértéke van, mint az előzőknek.

Bencze Lajos is biztosan külföldön tudta meg, hogy két kolléganőnket visszahelyez­ték rovatszerkesztői munkakörükbe. És azt is, hogy Borisav Jović lemondott. Mivel pénteken este, úgy háromnegyed tíz körül az volt a kérdés, hogy a müncheni műkor­csolyázó VB közvetítését megszakítsák-e Jović bejelentéséért, ő odaszólt, hogy ezt ne tegyék, ne vegyék le a közvetítést. Hát ennyit a hazafiasságáról jól ismert sportri­porterből lett műsorigazgató patriotizmusá­ról és történelmi éleslátásáról. Hogy a szakértelemről ne is beszéljünk.

Mindezek után egy régi sláger címével nyugtatok meg mindenkit a tévében: „Visszatérek én, bárhogy is űzől el!”.

Föltéve, hogy addigra már nem katona­egyenruhás bemondó fogja beolvasni a híreket.

1991. március 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább

A kisebbségek pápája is...

Elismerem, hogy a pokolba vezető út is hamis keresztekkel van szegélyezve, ám ezúttal nem a pártpapokra, >

Tovább