2019. október 14. hétfő
Ma Helén, Kaldixtusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

A csokornyakkendőről és a szurkolásról

Németh Árpád
Németh Árpád
A csokornyakkendőről és a szurkolásról
(aurrum illusztrációja)

A Magyar Szó napilap az eltelt egy hónapban három személyeskedő magánvéleményt jelentetett meg a Napló alapítóiról. Erre reagálok. Bódis Gábor pedig itt.

(Az alábbi válasz nem jelent meg a Magyar Szó mai számában, holott a szerkesztőség napokkal ezelőtt megkapta, a hatályos szerbiai sajtótörvény szerint pedig a választ kommentár nélkül kötelesek megjelentetni napilap esetében legkésőbb két napon belül. Ebből azt a következtetést tudom levonni, hogy a Magyar Szó vezetése a jogkövetést magára vonatkozóan nem tartja kötelező magatartásnak. A megbízott főszerkesztő utasítására a Strandszépe miatt a Magyar Szó Vélemény rovata ezen a héten kimaradt az újságból – miközben ugyanebben a napilapban bennünket vádolnak bulvárosodással. Azt az ígéretet kaptam, hogy válaszom a következő hétvégi, június 9-10. számban fog megjelenni.)

Nem tudom, miért támadt olyan érzésem, hogy szervezett hajtóvadászat indult ellenünk. Talán ezért, mert az eltelt két évtizedben a Vajdaságban senki sem foglalkozott velünk, most meg egy hónapon belül a Magyar Szó három lejárató írást is közöl? Történetesen éppen azóta, amióta megalakult a Napló Kör.

Emlékeztetőül: Fehér Márta az április 28-29-én megjelent számban tette közzé magánvéleményét És lőn szabadelvűség! címmel, Dudás Károly egy héttel később fejtette ki nézetét A megmondhatókról, Szabó Palócz Attila pedig május 26-27-én gyanúsította meg az Asztaltársaságot, hogy ki akarják sajátítani az utolsó főszerkesztő babérjait.

Az első két írás után javasoltam, hogy hagyjuk azokat szó nélkül, most azonban betelt a pohár.

Menjünk sorjában.

És lőn szabadelvűség!

Fehér Márta riogató írásában abbéli aggodalmának ad hangot, hogy megszólalunk – jóval azelőtt, hogy megszólaltunk volna. Nem térek ki a minden alapot nélkülöző következtetésekre, enyhén szólva azonban megütköztem a következő sorokon: A történetben az is felettébb érdekes, hogy Bódis és Németh újságíróként, a Duna TV-ben éveken át volt olyan pozícióban, hogy felemelhette volna a hangját, hogy képviselhette volna a vajdasági magyar ügyet. A kiállás elmaradt. A népszerű Naplót is onnan vezették, biztos egzisztenciából, amikor mi itt a semmiből, majd az 1-2 márkákból éltünk.”

A szerző nagyjából a lányommal egyidős. Vajon honnan ismerheti a kiállásunkat, ha dunás pályafutásom kezdetén legfeljebb egyetemista lehetett; ráadásul azt sem tudja, hogy a Naplót onnan már rég nem vezettük. A egzisztenciámat például ’92 tavasza és ’95 nyara között a balkáni háborúk csataterei biztosították kezdetben golyóálló mellény és páncélozott autó nélkül a Vukovar-Sarajevo-Mostar-Srebrenica tengelyen, amelyen az újságírókat sportból lőtték le (az egyik, egy amerikai épp mögöttem ült az általam vezetett egyterűben, amikor az orvlövész golyója a kocsi hátsó ajtajára hevenyészve ragasztott T és V betűk között hatolt át a fémen és rajta). Mindezek ellenére hiszem, hogy az újságírás csak a helyszínről hiteles.

Ezek után már a következő két mondat sem lepett meg: „Az sem mellékes, hogy ki mikor és miért jött haza. Hogy melyik magyar kormány idején ment jól a sora és melyik alatt nem.

Ami engem illet, hát egyik kormány alatt sem ment túl jó a sorom. De egy főszerkesztőnek ez jár ki. Mert hát minden alkalmat megragadva koppintgatnak a fejére. Az első Orbán-kormány, majd Medgyessy regnálása alatt a Híradót, majd Gyurcsány és a második Orbán-kormány alatt a határon túli szerkesztőséget és a tudósítókat vezettem; ja, meg a magyar uniós elnökség televíziós projektvezetője voltam. A Duna Televízió teljes leépítéséig.

A szerző okfejtése közben minden átmenet nélkül veti oda foghegyről, kirekesztőn („da se zna”): „Azt viszont nem tudom elfogadni, ha valaki a saját nemzetétől függetleníti magát.”

Akinek nem inge, nem vegye magára – mondanák –, én mégis kifejtem álláspontomat. Fontosnak tartom választékos anyanyelvemet. A kultúrámat. A hovatartozásomat. Ezzel azonban nem kérkedek, ezzel nem döngetem a mellemet. Nem próbálok belőle megélni, még kevésbé hasznot hajtani. A történelem nem a hovatartozást fogja megítélni, hanem a tetteket. A történelem nem a magyarokra, hanem a magyar kalandozásokra, pólósokra, Nobel-díjasokra, a Rubik-kockára, a magyarok szabadságharcára, találmányaira emlékszik. Melengeti a szívemet a Himalája meghódítása, az Atlanti-óceán átevezése és a 6:3, de ettől nem vagyok nagy, kivált másnál nagyobb.

Egy picit megértem a nemzeti ébredést a Vajdaságban, mert felkapott úgy gondolni, hogy ez nem volt megengedett. Csak éppen nem tartom sem magalapozottnak, sem célravezetőnek. A következmények ugyanis végzetesek lehetnek (v. ö.: a közelmúlt balkáni háborúi a végletes példa, a vajdasági magyarok sorozatos megverése az enyhébb változat).

A hovatartozásnál sokkal fontosabb az összetartás, kivált kis közösség esetén. Az összetartás azonban – félreértés ne essék – nem jelent egyszólamúságot, hanem közös célokat. Amelyeket nem vezérelhet önös boldogulás.

A megmondhatókról

Az iménti sorokat csak azért írtam le, hogy Dudás Károllyal folytathassam, aki elismeri, hogy a Naplóban jelenhetett meg olyan publicisztikája, amit máshonnan eltanácsoltak. A „virágozzék száz virág” szellemiségét az alapítók határozták meg. Elvégre azért teremtették meg a lapot, hogy közölhessék a véleményüket/véleményeket. Abban a válságos időszakban, amikor a vészjósló jövőtől rettegve a bűnöket és hibákat ostorozták – hovatartozástól függetlenül.

Ha akkoriban jól esett a szókimondás, miért kell ettől manapság rettegni? Miért kell vészharangokat kongatni, ha valakinek eltér a véleménye a nyájétól?

Miért kell a „kritikai retorikát” félni? És Dudás ezt definiálja: „… mármint lekicsinyelni, semmissé tenni mindazokat a kétségbevonhatatlan eredményeket, amelyeket a délvidéki magyarság e párt irányításával elért.”

A „párt irányításával elért eredmények” engem sajnos nemcsak letűnt korszakra, és egzotikus karibi meg távol-keleti diktatúrákra emlékeztetnek. Akkor sem tetszett, ma sem tetszik.

És ha már Dudás a retorikára hivatkozik, egy retorikus gondolat: a bírálat lehet ugyan becsmérlő, miért nem lehet azonban a bírálatról a jobbítás szándékát feltételezni?

Én azonban nem az idézett szólamokon ütköztem meg, hanem a szerző azon könnyelmű, ám veszedelmes feltételezésén, hogy Soros György okolható Keszég Karcsi haláláért. Idézem: a közösség gondjaihoz való közelebb hajolás nem is lehetett igazán Soros György ínyére, mert megvonta tőle a támogatást. Kicsit ebbe halt bele Keszég Karcsi és vele együtt a Napló.”

Dudás Károly tudtommal lapot irányít. Vagy irányított. Olyat, amit mindig is az állam vagy támogatás finanszírozott. Mindenesetre: adófizetők pénzéből finanszírozott lapot. Az adófizetők esetleges akaratától függetlenül. Tőlünk, a Napló alapítóitól – akik saját megtakarításukból indítottuk és tartottuk el a lapot –, tehát tőlünk eltérően úgy gondolja, hogy a finanszírozás alanyi jogon jár.

Miután ehhez a kényelmes élethez szokott, a Napló esetében is jogosnak tartja a támogatást. És, miután elzárják a csapot, a támogatót okolja (egy kissé) a főszerkesztő haláláért. Enyhén szólva is arcpirító. Sőt, arcátlanság!

Én ekkor már rég nem voltam a Naplóban, igaztalan lenne, ha én írnám meg a Soros-támogatás leállításának a körülményeit. Kíváncsi vagyok azonban, hogy azok, akik kisajátították az alapítók vagyonát, vajon megírják-e a történteket.

Az utolsó megállapításról pedig egyszerűen azt kell leszögeznem, hogy köszönőviszonyban sincs a tényekkel. Nevezetesen: Aztán még egy bajom van ezekkel a megmondhatókkal. Hogy minden jelentős kérdésben – a közösségünk sorsát érintőkben is – magukat tartják az egyedüli, vagy legalábbis legfőbb megmondhatónak.” Egy szóval sem állította senki közülünk.

Asztaltársaság

Elmondom, miért lettem én újságíró.

Valamikor a hatvanas években – legfeljebb siheder lehettem – a Balaton-partján szóba elegyedtem egy elvtárssal. Hogy, hogy nem szóba került az NSZK és az NDK (a tájékozatlanok kedvéért: az akkori Kelet- és Nyugat-Németország). Meg hogy melyik a fejlettebb.  Az elvtárs ellentmondást nem tűrő hangon leszögezte, hogy természetesen a demokratikus (Kelet) a szövetséginél (Nyugat) előbbre jár. Minden téren.

– Tetszett ott járni? Látta a különbséget? – kérdeztem ártatlanul.

– Egyikben sem voltam – közölte határozottan. – Olvastam az újságban!

A párbeszéd meghatározta az életpályámat. Azóta csak szánalommal vegyes együttérzéssel tudok tekinteni azokra, akik hallomásból tájékozódnak, kivált ha hallomásból tájékoztatnak.

Szabó Palócz Attila hallomásból ontja a rágalmakat. Azt sulykolja – szemrebbenés nélkül – hogy a társtulajdonos kivette saját vagyoni részét, amit utóbb egy alapítvány kért számon a szerkesztőségen. (Micsoda zavaros gondolatmenet!) Majd leszögezi: „…mindezek után csak egy olyan komputer maradt az irodában, amelyiken tördelni lehetett, amelyikre Windows operációs rendszert lehetett telepíteni; ezen felül régi, muzeális értékű 286-os, DOS-rendszerű gépeken dolgoztunk.”

Na mármost a helyzet a következő. Ezeket a régi gépeket, az operációs rendszert, a tördelőszoftvert, az akkoriban ritka, épp ezért drága magyar betűkészleteket, a nyomtatókat az alapítók a saját megtakarított pénzükből vásárolták meg. Nem kevésből. A szerkesztőségként használt lakás bérleti díját az alapítók a saját zsebükből fizették, és soha nem tették szóvá, hogy egyesek ezt még otthonként is használták kiadásaikon enyhítendő.

A hivatkozott, ősrégi gépek vajon kinek az otthonában landoltak? És aki ezeket hazavitte, miért lapít? Nincs lelkiismeret furdalása, amiért meglopott bennünket?

Szabó Palócz Attila a legfőképpen azt kifogásolja, hogy az Asztaltársaság kisajátította a Napló Kör elnevezést, és hogy ezzel Keszég babérjaira tör (úgy emlékszem, hogy Napló Mozgalom volt, de nem fontos). Én szokatlannak tartom például a Fidesz elnevezést, mert régóta nincs köze az alapítói eszmékhez, mégsem zavar.

Ezen azonban ne múljék. Ha konszenzussal megállapodunk, akár új nevet is választhatunk. Az elnevezés marginális, bár a Napló a miénk.

A szerzőt az is zavarja, hogy portált hoztunk létre, mert „…nem lenne szabad a Napló nevét annyira lealjasítani, ahogyan azt már évek óta a Naplo.org internetes címen teszik ugyancsak az „alapító atyák”, ahová e-mailben, száz meg száz címre napi szinten beérkező vicces kis szösszeneteket, tréfákat, körleveleket töltenek fel, de lényegi, értékelhető újságírás itt soha nem is folyt.”

Való igaz, létezik egy naplo.org nevű portál. Sunyi kuncsorgás és adófizetők pénze nélkül finanszíroztuk ennek is a fejlesztését és üzemeltetését. Kettesben, Bódis Gáborral.

Szösszenetek (is) vannak benne. Mert így látjuk jónak. A busongó kesergésen és jajveszékelésen túl is van élet. Értékelhető újságírásra még nem volt időnk. Lehet, hogy nem is lesz. Nem ezért készült a portál. Hanem azért, hogy a megsárgult Napló értékesebb cikkeit digitalizáljuk. Az impresszum 190 szerző nevét tartalmazza. Köztük Keszég Károlyét. Akit nagyra tartottunk. Szabó Palócz Attila nem szerepel az impresszumban.

•••

Barátaim tudják, hogy a snookert kedvelem. A játékos kötelező „szerelése” a csokornyakkendő. A szemlélőnek unalmas a játék. Nem olyan, mint a foci. De a snooker nemcsak ebben különbözik a focitól, ahol a szurkolás gyakran a bíró és az ellenfél pocskondiázásban merül ki. A snooker nézői – kivált a szigetországban – lelkesen megtapsolnak minden ügyes lökést. Még akkor is, ha a játékos nem szigetországi, vagyis ellenfél. A snookerben a játékos nem az ellenfél, hanem saját maga ellen játszik. Ha hibázik, illik bejelentenie még akkor is, ha a bíró ezt nem veszi észre. És ha az ellenfél netán szépet lök, akkor három kopogással elismeri a tehetséget, a 147-es maximumnál pedig odamegy az ellenfélhez, és gratulál. A barátom, egy félig magyar, félig brazil snookerklub-tulajdonos filmet tervez készíteni a játékról. Bátorítottam. Azt mondtam neki, hogy a társadalomnak is valahogy úgy kellene működnie, mint a snookernek.

Önvizsgálódással először saját hibáinkat kell felfedezni, a vetélytárs szép lépéseit pedig meg kellene tapsolni.

A vitát ezzel a magam részéről lezártnak tekintem.

2012. június 2.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Név: Németh Árpád, írta: 2012. június 8. 18:40:33

Egy hetes késéssel megjelent:
http://www.magyarszo.com/fex.page:2012-06-08_A_csokornyakkendorol_es_a_szurkolasrol.xhtml

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább

Cipelni a hazátlanság gyökereit

A Temetetlen múltunk esszenciális, sokat boncolgatott kérdése az is, hogy hogyan írjunk a magyar nemzeti kisebbségről. >

Tovább

„Ma Szerbiában előnyt jelent magyarnak lenni”?

Pásztor István a Fidesz tisztújító kongresszusán azt mondta, amit Orbán Viktor hallani szeretett volna. Beszéde nagy >

Tovább

A politikamentesítés „eredménye”

Általában jellemző, hogy magyar tisztségviselők az utóbbi időben túlságosan is elfoglaltak a szlovákiai, az erdélyi és >

Tovább

Greta Thunberg szelleme kísért a Vajdaságban

Van itt minden: rettegés az afrikaiaktól, ökobolsevik politikai szélhámosozás, Nobel-békedíjasozás (áthallással, hogy ugye mindig zsidók kapják, >

Tovább

Bűn és bűnhődés ₋ a Trócsányi-ügy

De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, >

Tovább