2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Vukovári évforduló

Háborús emlékek nyomában

Arra szeretném kérni Önöket, hogy ezt, amit most tőlem hallottak, adják tovább, és meséljék el, hogy Vukováron a délszláv háború ideje alatt, mi történt. Mert a XX. század végén Európában ilyen háborúnak nem kellett volna lennie. Lejegyezte Szabó Angéla:

Huszonnyolc évvel ezelőtt zajlott Vukovár 3 hónapon át tartó ostroma. Az akkori történéseket idézte fel a város magyarjait összefogó egyesület vezetője, az 58 éves, vajdasági, gombosi származású Jakumetović Rozália. A visszaemlékezéseiről készült helyszíni hangfelvételt tegnap este sugározta a Magyar Rádió. A Határok nélkül című műsor anyagából készült az alábbi összefoglaló.

A délszláv háborút a Jugoszláviába tömörített népek függetlenségi harcaként tartják számon, amely 1991-ben kezdődött, és az első szakasza az 1995-ös Daytoni Békeszerződés aláírásáig tartott. Folytatódott a koszovói albán–szerb konfliktussal, majd az 1999-es NATO-hadművelettel. A népek közötti, évszázados, mesterségesen elnyomott ellentétek viharos erővel törtek a felszínre, becsült adatok szerint 300 000-nél több áldozatot követelve. Testvér támadt testvérre, szomszéd szomszédnak oltotta ki életét. Hosszan tartó, súlyos harcok alakultak ki Vukovárnál, amelynek kórháza, illetve alagsora háborús emlékhely. Oldalsó bejárata fölött hatalmas vörös kereszt, amely a háború idején, az udvaron jelezte a támadóknak, hogy civileket, sebesülteket ellátó egészségügyi intézmény fölött repülnek. De hiába…

Vezetőnkkel, Jakumetović Rozáliával, a Vukovári Magyar Ház elnök asszonyával elindulunk lefelé, a föld alá, ahová annak idején menekítették az ápoltakat.

Jakumetović Rozália: 91-ben, mikor mi itt hagytuk a kórházat, ugyanígy nézett ki, ezek a lyukak mind a bombáktól voltak, fölöttünk körülbelül olyan másfél-két méter föld van, meg az a beton, ahogy ki kellett építeni az óvóhelyet. Annyira bombázták a kórházat, habár azt tudjuk, hogy ahol háború van, mindig azt mondják, hogy a kórházat, ahol a vörös kereszt van, nem szabad bombázni, de sajnos a Jugoszláv Néphadseregnél ez egyáltalán nem volt előnyben.

Kétoldalt voltak ágyak, és ezen a részen, tőlem jobb oldalra, függőágyak, mert annyi sebesült volt. A függőágyon voltak a könnyebb sebesültek, az alsó részen pedig voltak a nehéz sebesültek. Ezekre a csempékre az van ráírva, hogy hogyan is kezdődött a legsúlyosabb, legnagyobb méretű ostrom Vukovár városára. Május 2-ától már elkezdődött. Augusztus 24-25-én, amikor már teljesen gyűrűbe voltunk zárva, nem lehetett kimenni, csakis kukoricáson keresztül, a honvédők, ha valakit ki tudtak vinni, azok segítettek ki bennünket. Sérülteket is október 18-án, 19-én a legutolsót, akit ki tudtak a kukoricáson vinni, mert már annyira tele volt a kórház, hogy nem volt hely, hogy hova tegyük őket.

Nem tudom, hallottak-e Borovóról, ez egy külváros Vukováron, ott volt egy cipőgyár, a könnyebb sérültek oda lettek átvíve, az orvosok, nővérek egy része is szintén át lett dobva, mert már annyira tele voltunk, hogy nem tudtuk őket fogadni. A műtétet elvégezték, egy kicsit fölépültek, akkor át lettek víve, Borovo Komerc, úgy hívták azt a helyet. Ezeken a lapokon, az van, hogy mindennap mi történt, hány sebesült volt, hol esett le a bomba. Például szeptember 14-én az én nevem is itt van, Jakumetović Rozália gyógyszerész-technikus a gyógyszerekkel együtt a kórházba idejött, és attól a naptól a hadikórházban dolgozom. Van egy külváros, a Víztorony felé, azt a részt úgy hívják, hogy Slavija, ott volt egy kis gyógyszertár, ott dolgoztam, de 14-én lebombázták, és ami megmaradt kötszer, gyógyszer, azt mind idehoztuk, és attól a naptól kezdve én itt dolgozom. A férjem a postán dolgozott, ott volt ügyeletes, a fiam 14-étől kezdve velem itt van a kórházban, mert már annyi bomba esett, hogy nem tudtunk haza se menni, átvetkőzni, vagy fürödni – azt ne is mondjam, mert se víz, se áram.

Itt látják fekete keretben ezeket a neveket: mikor elesett Vukovár városa, nagyon sok kivégzés volt, így a kórházban is, például a munkatársaim is ki lettek végezve. Kétszázhatvanegy sebesültet, civilt és munkatársamat hurcolták el innen a kórházból. 19-én reggel volt, amikor elhurcolták őket. Ovčara egy mezőgazdasági (birtok volt – a szerző megjegyzése), disznókkal foglalkoztak és mezőgazdasági gépekkel. Vannak ott hangárok, oda vitték el őket és azon a napon, egész éjjel kínozták őket és a hajnali órákban lettek kivégezve. Ezt miért tudjuk? Azért, mert 95-96-ban voltak ásatások, egy amerikai patológus volt itt, csak sajnos 61 emberről még nem tudunk semmit se, hogy hol lettek kivégezve, csak 200 embert vettek föl a tömegsírból. Tehát azoknak a neve ebben a fekete keretben van, akiket megtaláltak, azonosítottak és a hozzátartozóik eltemettek.  A szürke keretben neveket látnak, még nincsenek azonosítva, nem tudjuk, hogy hol vannak.

Itt van egy videó, ez pontosan azon a napon történt, mikor elesett Vukovár városa, mikor a kórház elesett, mikor elkülönítettek bennünket, az asszonyokat, a gyermekeket, a férfiakat és a sebesülteket. Itt transzportálják őket a laktanyába, közöttük volt a férjem is, a férjemet is elvitték. Minket, nővéreket és az orvosokat egy gipszelőterembe bezártak, és mondták, hogy a Jugoszláv Néphadsereg fölszabadította Vukovárt, senkinek bántódása nem lesz. Amit most látnak, ők végezték ki őket, sajnos.

A vukovári magyaroknak az elnök asszonya vagyok. Tíz éve működik az egyesületünk. Ez a 10 év alatt kiderítettük, hogy 52 magyart is kivégeztek. Van egy könyv is róla, hogy ki hogyan veszítette el az életét, de a nemzetisége nincs hozzáírva abban a könyvben, hanem jó baráttól, ismerőstől, rokonoktól tudtuk meg, hogy ez az 52 magyar is ki van végezve. A legfiatalabb 6 hónapos csecsemő, a legidősebb pedig 104 éves nénike. Ovčarán kínhalált szenvedett 3 magyar.

Nem volt mit ennünk, mert elsősorban a betegeket láttuk el. Általában nagyon kemény kenyeret kaptunk – köszönetet mondunk a falvaknak, ezek ruszin falvak voltak (Petrovac) és egy magyar falu is van (Csákovác), közel Vukovárhoz –, disznót vágtak, levágták a tyúkokat, amennyit csak tudtak és szállították nekünk. Meg kovásztalan kenyeret készítettek, de az olyan kemény volt, hogy ha fejbe dobták volna önöket, azt hiszem, hogy abban a pillanatban összeestek volna. Mikor beleharaptunk vagy kettévágtuk, kék penész volt benne. Mit csináltunk, leáztattuk a vízbe. Nekem talán a legborzasztóbb volt, amikor a kisfiam azt mondta, hogy anya, éhes vagyok, adjál enni. Az volt a legnehezebb, hogy nem tudtam, mit adni a fiamnak, nemcsak én, hanem a többiek sem.

Ez a negyedik része az óvóhelynek. Ez a rész szintén függőágyakkal volt tele, bennük szintén sebesültek voltak. Most emlékszobának van berendezve, és ezek a nevek, amit hallanak, az a 261, akit elhurcoltak és kínhalált szenvedtek, kivégeztek.

Októberben meg novemberben a legnehezebb, erre visszaemlékezni. Nagyon sokat átéltünk, amit elmondani nem lehet 5 percben, egy 3 hónapos háborút nem lehet elmondani félórában.

Arra szeretném kérni Önöket, hogy ezt, amit most tőlem hallottak, adják tovább, és meséljék el, hogy Vukováron a délszláv háború ideje alatt, mi történt. Mert a XX. század végén Európában ilyen háborúnak nem kellett volna lennie.

 

2019. november 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább