2019. augusztus 18. vasárnap
Ma Ilona, Rajnald névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

SZÓSZEDET

(Dombos Fest, Mali Iđoš - Kishegyes, 2019.)

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a Kulturkampf ütőszeges bajtársi szövetségei, akik talán irigykedve figyelik, hogy van valami, amit ők sosem értettek, amiből ők kirekesztették magukat, hát akkor másnak se legyen, és a hídpillérek gazos tövében káromkodva gyúrják a plasztikba a detonátorokat, taposóaknákra száraz leveleket halmoznak, és izzadva várják a megfelelő pillanatot. Konok Péter:

Lassan döcög dél felé az „Ivo Andrić nemzetközi gyorsvonat”, egy lerobbant „Fecske” fantázianevű ingaszerelvény (néha elképzelem a pillanatot, mikor a MÁV vagy a vonatgyártó kreatívjaiban felmerült e cseppet sem fecskeszerű, lusta, ormótlan motorvonat elnevezése, vagy talán arról van szó, hogy fecskék alig vannak már, de ezek a Fecskék még évtizedek múlva is itt fognak döcögni, ha lesz még hol döcögniük, legyenek hát afféle alkalmatlan emlékművei a csivitelve villogó szárnyalásnak, a villanydrótokon sorokba rendeződő nyárvégi vándorvágyaknak), a kukoricát és a búzát lassan homoki szőlők és spárgaültetvények váltják fel, az állomások egyre lepusztultabbak, már nem is tudom, kifelé tartunk-e, vagy befelé. Az egyik tágasan felesleges indóház előtt kékre festett hajú forgalmista lány mosolyog, egészen beleszeretek az alatt a húsz másodperc alatt, amíg mögém süllyed az éppenből az iméntbe, annyira oda nem illő a szétfoszló, hetvenes évekbe ragadt környezetben, mint borostyáncseppbe halt ősbogarak mellett egy zárvánnyi friss levegő, nem is az a kék haj, inkább a mosoly, inkább az egész jelenség.

Fáradt vonat ez az Ivo Andrić nemzetközi gyorsvonat, csupa hazugság már a neve is, Kunszentmiklós-Tasstól minden állomáson és megállóhelyen megáll, és különben is, csak Kelebiáig közlekedik, ott át kell szállni, mi így, a felségterületen belül vagyunk nemzetköziek, így vagyunk gyorsvonatok, fészkükből kihajigált fecskék potyognak ereszeink alól, és a nemzetközi gyorsvonat elidőz a „Piróti szőlők” megállóhelynél, persze, mindig az a világ közepe, ahol vagyunk éppen, onnan számoljuk az időt és teret, ha késve ballag az idő, a tér pedig poros, szőlőkarós láthatár, hát akkor is, mert hogyan is számolnánk másként?

Kelebiánál bent áll már a szerbiai motorvonat, ami majd elindul velünk Újvidék felé, lezárva ácsorog, rajta izzadó utasok a lezárt ablakok mögött, precíz magyar vámosok szerelik le a lemeztetőket és világítanak be a kocsik zsigereibe cigaretta, pálinka és menekültek után kutatva, az ajtók előtt magyar rendőrök posztolnak, átvizsgálat tényállása forog fenn, és amíg az átvizsgálás tényállása befejezetté nem válik, mi a két vonat közé szorulunk, eső csepereg ránk, idősebb asszony kiabál a rendőrnővel, aki tulajdonképpen hasonlít a kékhajú forgalmista lányra, mégsem szeretek bele, „a múltkor 37 fokban csinálták ezt velünk, és a kollégája azt mondta, olyanok vagyunk, mint egy csürhe”, a rendőrnő kínosan mosolyog, „én nem tehetek róla, ez az utasítás” (utasítást mond, nem parancsot, talán még az ő fülében is rosszul hangzik a „parancsra tettem”), mosolyában nyoma sincs a kékhajúságnak. Elhúzódik a vizsgálat, akkurátus a vizsgálat, minden részletre kiterjed. Egymás után szívom a cigarettákat a peron tilosában, a két vonat között, de a rendőrök nem szólnak, illékony a rend, mint a vonatok köztes résébe terelt utasok fölött gomolygó illegális, mégis megtűrt cigarettafüst.

Végül a vámosok leengedik a Szerbiából érkezőket, minket felengednek, aztán még állunk jó félórát, valaki leszállna rágyújtani, de a rendőrök visszazavarják, véget ért a füstszűrős fegyverszünet, a szükség kovácsolta lazaság, újravalósult gyönyörű képességünk, a rend. Topolyáról aztán taxival megyünk Kishegyesre, óvatosan kérdezem előre az árát, „oszamszto”, mondja a taxisofőr, oké, az két doboz cigi, nem érdemes aggódni, bár amikor kézzel-lábbal megkérdezi, Kishegyesen hová, és azt mondom, „Dombos Wine Club”, azt válaszolja, „aha, bugi”, és ezt többször lelkesen elismételi, „tudom ám, hogy mi kell nektek”, ezt hallom ki a lelkes bugizásból, de azért kitesz minket, ahol akarjuk, a Wine Clubnál, kicsit csalódott, hogy semmi bugi, később viszont megtudjuk, hogy a bugi is kocsma volt, bár „Buga” volt a neve, és már régen bezárt, mint a legtöbb kocsma a környéken.

Beesünk a Wine Club udvarára, ledobjuk a hátizsákokat, sört rendelünk, odaköszönünk az ismerősöknek, és már benne is vagyunk valami beszélgetésben. Most ez van három napig, a Dombos Fest. Emberek, akik szavakat kovácsolnak, szövegeket kalapálnak ilyen-olyan sorokba és rendekbe, vitatkoznak és egyetértenek, elbeszélnek egymás mellett, szerbül és magyarul, vajdaságiul és világpolgárul, pestiül, erdélyiül, spanyolul, angolul, mert a kultúra egy loboncos, irombán foltos állat, néha barátságos, de sosem lehet tudni – hamis, ha olyan kedve van, nem tulajdona senkinek, és elkeveredtek régen az oltási papírjai, ha volt oltva egyáltalán. Nem kell itt hidakat építeni, mert a híd a természetes állapot, a híd a kultúra maga, mi vagyunk, nem csoda, hogy először mindig a hidakat szokták lebombázni. Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a Kulturkampf ütőszeges bajtársi szövetségei, akik talán irigykedve figyelik, hogy van valami, amit ők sosem értettek, amiből ők kirekesztették magukat, hát akkor másnak se legyen, és a hídpillérek gazos tövében káromkodva gyúrják a plasztikba a detonátorokat, taposóaknákra száraz leveleket halmoznak, és izzadva várják a megfelelő pillanatot.

Zene, fény, szöveg, sör – a legjobb sör itt a „Jelen”, és mindig megfogadom, hogy ezen nem viccelődöm, de megállni nem tudom, annyira fausti néha a pillanat, arról nem is beszélve, hogy a szintén közfogyasztott „Lav” a kesernyésebb, valamiféle trubadúr találhatta ki ezeket a neveket, vagy, ha úgy akarom – a „jelen” szarvast, a „lav” oroszlánt jelent – az egész csak valamiféle árpaalapú illusztráció a Trónok harcához. (Van sátra a fesztiválon a Csíki sörnek is, talán a legnagyobb. Míg a többi sátor előtt borzolt sorok állnak, oda alig téved valaki, és az is többnyire csak egyszer. Nem elég, hogy mélymagyar legyél, jó sört is kell főzni.)

Nemigen akarok kiemelni semmit a beszélgetésekből. Tudnék, persze, de nem akarok. Voltak híres írók, és elsőkötetes szerzők. Régi ismerősök, új ismeretlenek. Vagy fordítva. Olyanok, akiket szeretek, és olyanok is, akiket nem. Akadt bőven, akit el fogok olvasni, és van, akit nem. Nem erről szólt az egész. Az attitűd a lényeg. Ahogy szóba állunk egymással, mindenféle tengelyek mentén (mind tengelyek vagyunk, rajtunk fordul a világ, akár a piróti szőlőkben is), és hogy ezekből a szövegekből állunk. A kultúra organikus, a szó egyetemes. Ott ülünk a löszfal alatt, amiből még kikandikálnak egy 19. századi kolerajárvány áldozatainak sárga bordái és lapockái (tömegsír volt itt, egy tömegsírba fúródik a borospince is, arrébb ott egy luk a falban, ott tavaly még egy koponya volt, aztán egyszer csak kipottyant, begurult az alatta lévő kertbe, megállt a répák között, a helyére pedig parti fecske költözött), és az életről fecsegünk. Meg persze a halálról is. Koponyákról és fecskékről, bombázásokról és dugásról, írásról és sírásásról. Mindenféléről. Meg másról.

Aztán éjszaka ugyanez, a színpadokon zenék, cirkuszok, mi meg csak zabáljuk a pljeskavicát, hörpöljük a jelent, és belebeszéljük magunkat a másnapba, hogy a reggeli fejfájást újabb sörökkel és szavakkal gyógyítsuk. Nincs ebben semmi különös. Nem kéne, hogy ebben bármi különös legyen.

Hazafelé autóval hoznak minket. Megállunk még a Palicsi tónál, a part szinte teljesen üres, egy gyönyörű Monarchia-béli üdülőhely frissen tatarozott kísértete mélázik a műtrágyáktól halott víz tágas partján. Szép, kissé ijesztő. Biztos jelent valamit ez is, de fáradt vagyok már, hogy kimunkáljam.

A határon viszonylag gyorsan átjutunk, a határőr barátságosan panaszkodik a munkájára (nem vagyok szolidáris vele, sajnálom, nem megy), néhány óra, itthon vagyunk újra. Bekapcsolom a gépet, nézem a híreket. Kurvára lényegtelen dolog Takaró Mihály, de mégis annyira jellemző, ahogy arról beszél, hogy mindenféle rácok, románok és zsidócskák is belehullottak a Nagy Magyar Kultúra roppant gravitációjába, hát viseljük el őket is, ezeket a petőfiket, józsefattilákat, radnótikat. Legyünk elnézőek velük, hiszen igyekszenek azért. Vegyük úgy, hogy fejet hajtottak hazafias bőrünk előtt, amit az óvónők óvónövesztettek ránk (nem tudom, látott-e már ez a szerencsétlen ökör óvónőt, óvódást, vagy bőrt egyáltalán). Kultúrarombolásról beszél ez a karó Takaró, hagymázat aprít a nyúljás-infúziós pörköltalaphoz, amit gyerekeink ereibe fecskendezne. Tulajdonképpen nem is beszél. Ez nem beszéd. Jár a szája, mint a kacsavalag.

Három nap semmi különös után visszaérkeztünk a különös semmibe. A kékhajú forgalmista lány mögött terpeszkedő Ugar állomásra. Próbálok röhögni rajta. Nem megy. Próbálok dühöngeni, az sem. Émelygek leginkább, tompán, másnaposan. Hozni kellett volna pár üveg Jelent, hogy kimossuk magunkból ezt az itt-és-mostot. A bőrömet nézem, horzsolások rajta, ahogy a kishegyesi katlanban ledőltem egy szalmabálára zenét hallgatni. Nem látok a horzsolásokba rovásokat, betűket. Ez a bőr a bőröm. Kültakaró. Irha. Nincs a bőrömben szemernyi hazafiság sem.

 

 

 

2019. július 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább

A kisebbségek pápája is...

Elismerem, hogy a pokolba vezető út is hamis keresztekkel van szegélyezve, ám ezúttal nem a pártpapokra, >

Tovább

Hívd fel egy barátod

Az, hogy „A korrupció öl” (ez volt a Colectiv tűzesetet követő országos tüntetések és tiltakozások központi >

Tovább

Az új osztály és a múltgyalázás

A múltgyalázás az új kleptokapitalista osztály politikai terméke, az új osztály ezzel kompromittálja az egyébként is >

Tovább