2019. szeptember 18. Szerda
Ma Diána, József névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Új felvilágosodás reménye Interjú Végel Lászlóval

Mi, írók még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk, miközben igazából már gladiátorokként küzdünk az arénában, a helyünkre pedig huligánok telepedtek – mondja Végel László, akivel az Ünnepi Könyvhétre megjelent, Temetetlen múltunk című önéletrajzi regénye kapcsán beszélgettünk.

Furcsa ez az önéletrajzi regény – aki a személyes élettörténet részleteire kíváncsi, ugyan számos érdekességgel találkozik: a szüzesség elvesztése egy örömlánnyal; első budapesti kaland stb., de valójában a családtörténetbe ágyazottan ez egy társadalom- és eszmetörténeti manifesztum, egyben kelet-közép-európai történelmi látkép is. Hogyan értelmezi tehát az önéletrajziságot?

Pontosan úgy, ahogy a regény elejére tett Márai-mottó megfogalmazza: „Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne.” Ez nem a privát szférát feltáró önéletrajz, hanem azt írja le, hogyan éltem át a közéleti dolgok történéseit. De ha már a szüzesség elvesztését említi: még abban az intim eseményben is benne van egy csavar, azáltal, hogy a magyar lány rácsodálkozik a fiatalember-önmagam magyarságára, és ezért grátisz nyújtja a szolgáltatásait. A boszniai lányok ellenben például csak a boszniai fiúkat tüntették ki hasonló módon – tehát még ez is nemzetiségi kérdés…

Nyilván nem okoztak csalódást. Ellenben már a könyv elején az emlékezet csalfaságáról ír, a fiktív építkezés elkerülhetetlenségéről – ettől regény(es) ez az emlékirat?

Kétségtelenül, ugyanakkor direkt nem játszottam a fikcióval, öntudatlanul azonban akár közrejátszhatott, hogy valóban másképp emlékezhettem egyes történetekre, mint ahogy azok megestek: amikor és ahogy az apám párttag lett, ahogy én lettem párttag, ahogy átéltük 56-ot, vagy amikor az anyám 1968-ban első alkalommal ellátogatott Magyarországra, Budapestre…

És ahonnan szó szerint hazamenekült.

Nem érezte jól magát a Gellért Szállóban, na! Pontosabban őrült mód elviselhetetlennek érezte. A MAFILM-től kaptam egy csomó pénzt, úgy volt, hogy Huszárik Zoltán rendezi az Egy makró emlékiratai alapján készült filmet, ezért felhoztam édesanyámat magammal Pestre. Aztán a csehszlovákiai események közbe szóltak, hirtelen ellenségek lettünk mi, jugoszláviaiak. Később pedig már nem került szóba a film.

Sokként hatott rá a magyar főváros – de ön is kentaurnak nevezi magát a könyvben, mit is jelent ez pontosan?

Bár elsődlegesen a magyar kultúrában élek, magyar az anyanyelvem, a magyar irodalomhoz tartozom, ugyanakkor egy másik világot is hozok magammal – amit nem biztos, hogy Magyarországon valaha is meg fognak érteni. Ha a magyarországi író a valóságról ír, azt a magyar olvasók dekódolni tudják, ha én írok a valóságomról, azt nehezebben olvassák, mert nem ismerik a (másik) kontextust. A nemrégiben elhunyt Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel beszélgettem erről korábban. Ő azt mondta, a költők jobban járnak, a költészet könnyebben áthidalja ezt a kulturális távolságot, míg a próza kevésbé. Ellenvetettem neki, de hát a német vagy dél-amerikai művek esetében is ott a distancia. Mire rávilágított, hogy igen, de ott az olvasók „átfordítják” a különbségeket, míg a határokon túl élő magyar írónál nincs ilyen kulturális fordítás. Pech!

Az, és emellett még a történelem és a jövő balekjának is nevezi magát a regényben, mitől vált megvezetetté?

Mindig reménykedtem, a 60-as években a szocializmusban, aztán ennek az emberarcúságában, majd a rendszerváltozásban, hogy na, majd most lesz az igazi! De mindig becsapódtam, soha nem az történt, amiben bíztam.

A közép-európai térség emlékezetmechanizmusait veszi górcső alá, ahol a felejtés és az elhallgatás az úr – a múlt feldolgozatlanságáról ad hírt az első világháború idejétől egészen a jelenig. A nagyapja, az apja nemzedékei sorsán keresztül mutatja be ezt az ördögi kört. De mi a helyzet az ön nemzedékével, önök mit hallgatnak el a fiaik-lányaik elől, mennyiben bűnösök a történelmi ismétlődések terén?

Én személyesen is és a könyvben is megpróbálom a kilépést ebből az ördögi körből: a gyerekeimnek is kendőzetlenül mesélek, hogy méltósággal lehessen a múltat eltemetni, ahogy az Antigónéban is olvasható – elmondva, nem megtagadva és elhazudva! Mert az én nemzedékem is letagadja a múltját, hogy párttag volt, hogy az írótársaim legtöbbje verset írt Tito születésnapjára, és hogy ma szinte mindenki ellenzékinek tünteti fel magát… Pedig nálunk még akkora ellenzékiség sem volt, mint Magyarországon, mert puhább volt a rendszer, nem követelt hűségesküket, csak nem kellett nagyon kritikusnak lenni. A jugoszláv ellenzékiség puha volt és anarchikus, 1956 után a magyar is puha volt, de rendezett. Az előbbi háborúba vezetett, az utóbbi pedig köz­megegyezéses rendszerváltásba. Ez bizony emberi sorsokat meghatározó nagy különbség.

A kapcsolatát a gyerekeivel ezek szerint nem terheli hazugság, a fiával, Dániellel tavaly közös kiállításuk is volt Budapesten. Érdekes azonban, hogy míg a nagyapja, az apja és ön is a maradás mellett döntött, a fia már Budapesten él.

Igen, ő volt az első, és én is akartam, hogy menjen. Sorköteles volt a háború kitörésekor, és hát ki ellen harcoljon? A horvát barátaimmal? Ami pedig a közös kiállítást illeti: egy kétnapos, nagy és igen megtisztelő – belgrádi, szarajevói, montenegrói, zágrábi kritikusok részvételével zajló –, Végel László mássága című konferenciát rendeztek tavaly, a fiam pedig lejött és végigfotózta. A jelen lévő Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó igazgatója ötlete volt ebből válogatva kiállítást rendezni.

Az elismerések idén sem maradtak el: a Vajdasági Íróegyesület életműdíjjal ismerte el. Hol és kik olvassák a műveit a legtöbben?

Újvidéken – és szerbül. Minden könyvem megjelent szerbül, a Neoplantát is éppen most adták ki másodjára.

Milyen írói státusszal bír Újvidéken?

Túlságosan ismerős idegennek érzem magam itt. A könyvbemutatóimon rengetegen vannak, főleg fiatalok, legutóbb is, amikor az említett konferencia eseményeként bemutatták a még csak szerbül megjelent Újvidéki napló című könyvemet, kifolytak a teremből, a lépcsőkön is ültek, sokkal nagyobb közönségem van ott, mint Pesten. Ellenben az uralkodó elitek kevésbé szeretnek, a magyar kiadás megjelenését sem támogatták. Megtűrnek. De nekem ennyi is elég.

Bizonyára azért, mert nincs lakat a száján. Az író kollégáiról is meglehetősen kritikusan nyilatkozik, amikor „a semmitmondás irodalma”-ként jellemzi a műveiket. Hol vétik el?

Mi, írók nagyon szeretünk panaszkodni, hogy egyre fogynak az olvasóink. De ugyanakkor kevesen gyakorolnak önkritikát. Az írástudók felelősségének kérdését, az irodalom szociális aurájának ügyét átengedtük a demagógoknak. Camus még 1945-ben írta, hogy megváltozott az írók helyzete: míg a klasszikus korban a páholyból nézték a gladiátorok harcát, addig a jelenkor írói maguk kerültek a gladiátorok helyére. Ehhez már én teszem hozzá: a lelátókat pedig huligánok foglalták el, akiket nem is nagyon érdekel, mi történik az arénában. Mi, írók pedig még mindig arról képzelgünk, hogy a lelátókon ülünk.

Magyarországon a 60–70-es években másféleképpen írni, például avantgárd módon, kihívást jelentett a rendszer felé. Ma az a modern irodalmi beszéd elvesztette a rebellis, szubverzív jellegét – én csak szakállas modernizmusnak hívom. Ezzel együtt az is megfigyelhető, hogy a magyar irodalomban csakis a magyar világ létezik, nincs meg bennük az a nyelvi, nemzeti tarkaság, amit például, hogy hazabeszéljek, egy kritikusom identitásmigrációnak nevezett. Pedig, mondjuk, Mikszáthnál még megvolt. Trianon előtt megvolt. Trianon után Magyarország idegenek nélkül maradt – és ma traumát okoz az idegenség. A magyar köztudatba be van zárva az idegenektől való félelem. Egy magyar történész írta, hogy Budapest zárt, modernizációs gettóvá vált, hogy nemhogy a kisebbségeket, a vidéket sem érti már. Mindezek után a magyar irodalomban kentaur lettem, akinek nem találtak megfelelő kalickát.

A regényben írja, hogy Milošević használta először a Soros-bérencezést a politikai céljaira. Ami érzékenyen érintette önt, hiszen 1994–2002 között a jugoszláviai Soros Alapítvány újvidéki irodavezetője volt. Mennyire különbözött a mostani, magyarországi sorosozástól az akkori?

Szerbiában nem volt a zsidó felhang hangsúlyos, inkább az Európa-ellenesség. Miután a magyar diákoknak magyar tankönyvpótló füzeteket finanszíroztunk, a szerb állami televízióban azt állították rólam, hogy Szerbia alapjait rombolom. Őrület! Mondjuk, szívesen romboltam volna, de ehhez mind én, mind az alapítvány gyenge volt. Mindenkor és mindenhol, Magyarországon is, eltúlozzák az alapítvány erejét – csupán függetlenebb embereknek tud pluszlevegőt biztosítani, egy rendszer lebontásához kevés.

A 20-21. század eleji történelem színre vitelét követően a reményt fogalmazza meg könyvének a végén. Miben reménykedik?

Egy új felvilágosodásban bízom.

De hát még épp a lebontási folyamat elején tartunk, nem?

A politikai rendszer megváltoztatásához hónapok is elegendőek, a társadalmi tudat megváltoztatásához évtizedek kellenek. Az emberek kiábrándultak a parlamentáris demokráciából, a rendszerváltozást az elit, az értelmiség kezdeményezte, és a tömegek úgy érzékelik, hogy félrevezették őket. Ezért keresik az új Vezért, az igazságos Mátyás királyt. De ennek is vége lesz, mert semmilyen Vezér nem tud hosszan megmaradni, úrrá lenni a problémákon. Attól tartok, hogy a Vezérből való kiábrándulás után elszabadulnak az ellenőrizhetetlen és zavaros indulatok, felszínre tör a becsapott nemzedékek kínosan elitellenes szélsőségekbe vezető, sokáig elfojtott dühe. A Nagy Rombolás után kezdenek az új nemzedékek rendet teremteni, magukban, majd maguk körül, az országban is. Baljós idők várnak ránk – írókra is. Éppen ezért, hogy ne váljunk ismét a történelem balekjaivá, a kritika tárgyává először is saját magamat teszem.

(Népszava)

 

2019. június 30.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szerelmünk volt és mostohánk lett

Többször is találkoztam Konráddal, hol Berlinben hol Budapesten, de nem került szóba Közép-Európa. Az utolsó néhány >

Tovább

Requiem a vajdmagy sajtószabadságért

Ma Bodzsoni és Ternovácz a vajdmagy újságírás két doyenje, vagy éppen szimbóluma – a két Nagy >

Tovább

Jelzők zűrzavarában

„Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy >

Tovább

Magyar-magyar párbeszéd?

Ez is arra utal, hogy a VMSZ elnökét mennyire (nem) érdekli a magyar-magyar együttműködés! De miért >

Tovább

Meghaltatok

Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – >

Tovább

A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett

Vannak azonban olyanok is, akik kritikusak a múlttal szemben, de a jelennel szemben is. Ők lettek >

Tovább

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés >

Tovább

Az abszurd, "amiben élsz"

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – >

Tovább

A miniszterelnök nem magánember

Hiszen azt senki nem gondolhatja, hogy ez lenne Tarlós István budapesti főpolgármester választási üzenete (via Gulyás): >

Tovább

Topolya, Tanyaszínház, VMSZ

Mindenesetre undorítónak tartom, amit a párt tesz ezzel a picinyke megmaradt vajdasági magyarsággal! Szurkolok, hogy minél >

Tovább

Az új osztály nem bocsájtja meg a kormánynak, ha megtűri a békétlenkedést

A melósok örüljenek, ha egyáltalán kapnak munkát. Az engedetlen értelmiségiek nem olyan fontosak, többségük könnyen megvásárolható. >

Tovább

Az erőszak megtévesztően észrevétlenül, alattomoson lopakodik be a közéletbe

A polgárok a valóságtól megundorodva a gondtalan szórakozásba menekülnek. A teraszokon vidám a fiatalok kávéznak, és >

Tovább