2019. május 20. hétfő
Ma Bernát, Bernardin, Felícia névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

1989. március 15.

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Az viszont a mi mai felelősségünk lesz (tehát újra az enyém is meg a tiétek), ha az antikapitalizmus mostani föllángolása közvetlenül vagy áttételesen a fasizálódás felé tereli a fél világot, ha nem tudjuk – marxisták, anarchisták, más radikális baloldaliak, szocialisták, kommunisták – az emberi emancipáció szolgálatába állítani az éleződő osztályharcot. Tamás Gáspár Miklós:

A múltnak minden elemét – minden egyes elemét – meghamisítják, eltorzítják, megrágalmazzák, bemocskolják és szétposhasztják, ha releváns. Az „események” részvevője, akinek az egykori szerepét és tetteit hol ferde beállításokkal, hol szimpla szamárságokkal, hol rosszhiszemű elhallgatással födik el, viszolyogva és mogorván morog valamit, ha e dicső napokról kérdik.

1989. március 15-én százezres nagygyűlést szerveztek a hatalommal szemben álló ellenzéki szervezetek, amelyen felolvasták 12 pontba gyűjtött követeléseiket. Az ellenzéki demonstráción ötször annyian vettek részt, mint a hatalom által szervezett rendezvényen. (a szerk.)

Minden tisztázó próbálkozást „önigazolásként” legyintenek át a zavaros semmibe, hiába beszél az ember. Föltűnhetett volna már, hogy azok, akik hosszú éveket – és még mi mindent – áldoztak az életükből azért, hogy Magyarország és Kelet-Európa kikeveredjék a „pangás”-ból és az elmocsarasodó, egyben „liberalizálódó” egypártrendszerű, államgazdasági, eszméit és irányát vesztett rendszerből, majnem mind és majdnem mindig hallgatnak. Összeszorított szájjal, büszkén, kissé talán megvetően. Néha egy-egy ember fölhozza régi személyes sérelmeit s a rájuk alapozott világnézetét, de ezen kívül semmi érdekes nem hangzik el.

A rendszerváltás középpontjában álló demokratikus ellenzék és az SZDSZ történetét a gyűlölködő mocskolódás évtizedeinek hordaléka takarja el; az értetlen és ellenségesen elfogult közhelyeket ismételgetik milliószor; gyakorlatilag már mindenki elhitte őket, az akkori szereplők egy része is.

Kis János – aki sztoikusan és hallgatagon tűri, hogy hajdani döntő részét a változásokban letagadják – nagyon világos esszék hosszú sorában foglalta össze a rendszerváltó szabadelvűség alapgondolatait s azt, amit e gondolatok válságának okairól és természetéről eddig föltárt, önvizsgálattal és történeti-társadalomelméleti elemzéssel. Írásai, könyvei nyilvánosak, elérhetők bármely nagyobbacska közkönyvtárban. Nem tudom, ellenfelei olvassák-e őket, mindenesetre nem emlegetik.

1989 története ma – minden „oldalon” – arra korlátozódik, hogy Orbán Viktor akkori (nem jelentős) szereplését ezerszeresére fölfújják, és ki-ki természete és mai vélt önérdeke szerint értelmezi. Erre a fontatlan bárgyúságra, lévén méltóságomon aluli, nem vagyok hajlandó több szót vesztegetni. (Azt is csak megjegyzés nélkül regisztrálom, hogy a rendszerváltás történetének hivatalos meghamisítására külön kormánybiztost nevezett ki a miniszterelnök a tapasztalt dr. Schmidt Mária személyében, vö. evvel).

Nincs ebben semmi különös. 1848-ról (az őszirózsás forradalmat és a tanácsköztársaságot vagy az 1945-i fölszabadulást meg se pendítem) a hatalmas történeti irodalom ellenére is azt a hazugságtömeget forgalmazzák, amelynek a körvonalai az 1880-as évekre alakultak ki. A közvélemény még mindig nem sejti, mi volt a Széchenyi-Kossuth vita lényege, miért és hogyan sikkadt el a jobbágyfölszabadítás, miként lett a forradalomból magyar-román háború Erdélyben (s miért álltak végül a nemzetiségek „Bécs” oldalára), hogy mi volt az orosz cár katonai beavatkozásának az oka, s mik voltak az osztrák és a magyar fél alkotmányjogi indítékai, amelyek a konfliktust kirobbantották, s amelyeket a kiegyezés nem tisztázott, csak eltemetett – s amelyeknek a színvonalas korabeli irodalmát a damnatio memoriæ (a feledés átka) sújtja; még a szakkönyvészet is csak a rájuk vonatkozó, német nyelvű osztrák földolgozásokat (Redlich, von Srbik stb.) tartja számon.

Kiváló történészek vakondokként dolgoznak a rájuk szakadt intellektuális sötétségben, a legszűkebb szakmán kívüli közönség távollétében – ami 1848-at illeti. Ami pedig a későbbieket, az a fogalom, eszme, gondolat nélküli zűrzavar, amelynek az áttekintése (számomra legalábbis) lelki és értelmi lehetetlenség. Nem is vállalkoznám rá semmiképp.

A rendszerváltás kudarcát magyarországi személyiségek „hibáira” visszavezetni – bár voltak ilyen hibák, erről mindjárt – merő provincializmus,

hiszen a diktatúrák bukása egész Kelet-Európában sehol se hozott létre a közvéleményt vagy (egyszerűbben és helyesebben) a népet kielégítő alternatívát, amint „a demokratikus fordulat” Latin-Amerikában (vagy legutóbb az arab országokban) se sikerült sehol. A magyar vidéken már az 1990. őszi helyhatósági választásokon visszahelyezték tisztségükbe a községi tanácselnököket (mint „független jelölteket”), párt- és népfronttitkárokat, téeszelnököket, 1994-ben pedig nagy győzelmet aratott a korábbi rendszerhez akkor személyzetében még közel álló MSZP (a kormányban ott volt egy azelőtti MSZMP PB-tag [!], „népköztársasági” miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter, ez utóbbiak is KB-tagok voltak, majd később miniszterelnök lett az egykori KISZ KB titkára). Evvel a nép kifejezte a véleményét a „diktatúráról” és „demokráciáról”, és hasonló eredmények születtek másutt is a régiónkban.

De az igazi antiliberális és antidemokratikus tendenciákat tartós sikerrel majd csak az etnicizmus testesíthette meg, amelynek a legföltűnőbb alakváltozatai a jugoszláviai és csecsenföldi polgárháborúban diadalmaskodtak, de amely békésebb formában a régió nyugati felén (Kelet-Közép-Európában) is mindennél erősebbnek bizonyult, s amelynek az első jelei már 1988/91-ben, „az új demokrácia” hajnalán is megmutatkoztak, hazánkban a magyar sajátosságoknak megfelelően a modernizált antiszemitizmus, az irredentizmus és a „történelmi revizionizmus” untig ismert beszédalakzataiban és szervezeti hatásában.

Mi történt 1988/89-ben?

Mindenekelőtt a civil társadalom hallatlan virágkora, ezernyi szabad egyesület, klub, társulat, párt, szabad szakszervezet, vita, rendezvény, tüntetés, fölszabaduló, pluralizálódó médiák, gúnyiratok, mindent és mindenkit lenyűgöző politikai publicisztika, zűrzavar, lelkesedés, veszekedés, reménykedés, vadonatúj barátságok és szerelmek százezrei – szóval kreatív fölfordulás, felejthetetlen órák azoknak, akiket elbűvölt a szabadság reménye. Ebben nem vett részt mindenki, de milliók bizony igen.

Mindeközben, a világméretű államellenes (jólétiállam-ellenes) fordulat jegyében – meglehetősen függetlenül a részvevők szándékaitól, hiszen a kelet-európai „másként gondolkodók” és szamizdat fórumaik többségükben amolyan szociálliberális-szociáldemokrata állásponton voltak, a társadalmi igazságosság, „osztó igazságosság” (distributive justice) álláspontján (én egyébként nem) – készült a radikális piaci (neokonzervatív) „kibontakozás” ipartalanítással, munkanélküliséggel, „transzformációs válsággal”. (Evvel szemben fölszólamlottak a régi demokratikus ellenzék egyik hagyományának – SZETA, Solt Ottília – képviselői, s a legelőrelátóbban Szalai Erzsébet. Chapeau! Én minderre sajnálatosan vak voltam akkoriban.)

Kelet-Európában a tervező-redisztributív államkapitalizmus („valóságosan létező szocializmus”, reálszoc) tulajdoni viszonyainak, tervező jellegének, az antifeudális, földosztó-iparosító-urbanizáló, fordista-produktivista modernizmusnak és egalitárius pátoszának (jakobinus, nem kommunista pátoszának) a föladása egyrészt világnézeti megrendülést, valódi földindulást okozott, másrészt életszínvonal-csökkenést, „elszabadult”, vad egyenlőtlenséget, társadalmi igazságtalanságot – majd erre az igazságtalanságra válaszul nyugatellenességet és rasszizmust – hozott.

A liberális-demokratikus rendszerváltás katasztrófa volt.

Függetlenül – ó, mint annyiszor! – a vakon cselekvők jórészt nemes szándékaitól, amelyek titkát a közvélemény akkor is mint „lopást” fejtette meg (mert a döntő aktust, a privatizációt erkölcsileg és társadalmilag illegitimként élte át, hiszen ez nem „reprivatizáció” volt elsősorban, hanem elsősorban a „létező szocializmus” által létrehozott gazdaság és „javak” magánosítása, a kor kifejezéseivel: „elkótyavetyélése”, „átjátszása”, „kiárusítása”). A nép a privatizációt (korhű eufemizmussal: „a gazdasági rendszerváltást”) bűncselekménynek tekintette, ami naivság, de lényegi, alapvető, döntő hatású naivság volt.

Ez mindenfajta liberalizmust, demokratizmust, pluralizmust, „jogállamiságot” elsodort. Innen ered az a máig tartó érzékcsalódás, amely kizárólag az ultrapiaci és „globális” (értsd: idegen, nyugati) kapitalizmusváltozatot tekinti kapitalizmusnak mint olyannak, a jóléti-etatista vagy korporatista variánst ellenben nem, a komprádor „nemzeti burzsoázia” (az ún. oligarchák) ténykedését pedig végképp nem.

Innen ered az is, hogy az „elit” szó sajátos, mondhatni: egyedülálló magyarországi használatában azokat a politikusokat és értelmiségieket (néha a tulajdonképpeni polgárokat, üzletembereket is, de csak másodsorban) jelöli, akik a „képmutató”, „álszent” nyugatias-európaias parlamenti berendezkedés és a tőkés magángazdaság hívei voltak, és akiknek a gondolatait és elkötelezettségét csak az önző, anyagi haszonlesés értelmében volt képes a közvélemény interpretálni, az esetek többségében persze tévesen.

Ehhöz hasonlatosan „vadkapitalizmusnak” hívta „a haladó tábor” a kelet-európai piaci kapitalizmust, mert igazi tőkés rendszernek a nyugodtnak és civilizáltnak tetsző „nyugati viszonyokat” tekintette (és részben tekinti máig), mintha a korai kapitalizmus Nyugat-Európában és Amerikában nem lett volna „vad”, s mintha fontos és fejlett nyugati államokban soha nem győzött volna a fasizmus, mintha a diktatúra, a rendetlenség és az általános politikai-társadalmi téboly csak kelet-európai specifikum lenne.

Nem az.

Tessék körülnézni.

A rendszerváltás illúziói rég összeomlottak, senki nem hisz bennük többé, és az egyszerűség kedvéért a fölszabadultságot, a vígan tomboló, civakodó reményt, 1989-at, Kelet-Európa nagy pillanatát, a szubjektivitás emancipációját, a gondolat kreatív megbokrosodását le kell meszelni, el kell feledtetni, ki kell csúfolni. Ilyet már láttunk. Minden forradalmunkkal ez történt. Persze minden forradalmunk leverte önmagát, mielőtt a vele visszaélő ellenforradalom legyőzte volna. Alig temettük el a reálszoc diktatúrát, máris ünnepélyesen újratemették Horthy Miklóst, megszavazták a koronás címert (nesze neked, köztársaság), a titkos, bár kiszivárgott „Kónya-dolgozat” már 1990-ben eltervezte a mára megvalósult, totalitárius médiarendszert, s az akkori kormánypárt alelnöke, Csurka István író, országgyűlési képviselő papírra vetette „néhány gondolatát” a fasiszta jövőről, és az értelmiség egyik része rájött, hogy mi a baj a liberalizmussal: természetesen az, hogy zsidó.

Volt azóta sok minden, de az akkori frontvonalak még állnak, „das eine Mal als Tragödie, das andere Mal als Farce”, először tragédia, másodszor bohózat (Marx).

Miért bohózat?

Hát azért, mert az antikommunista jobboldaliság a csakugyan iszonyatos bűnökkel terhelt történelmi baloldallal – az októberi orosz forradalom beszennyezett örökösével – szembeni „fölényét” már úgy képviseli, hogy fölszámolta a hatalmi ágak elválasztását, az állam számos szintjének (pl. a helyhatóságoknak, az ügyészségnek, a rendőri szerveknek, az ombudsmanoknak, a kultúra, oktatás, tudomány intézményeinek, a közszolgálati médiáknak stb.) a végrehajtó hatalomtól (a kormánytól) való függetlenségét, a közigazgatás politikai semlegességét, a köztisztviselők és közalkalmazottak kormánnyal szembeni autonómiáját, a szabad nyilvánosságot, a gondolatszabadságot és í. t., és í. t. (Az állam nem egyenlő a kormánnyal. Jellemző, hogy a publicisztikai szóhasználat 2010 óta a kettőt összekeveri, pl. „államosításnak” nevezi az egyszerű központosítást, holott a helyhatóság is állam, nemcsak a központi kormány.)

Úgy hivatkozik a jobboldal 1848 és 1989 polgári forradalmaira, hogy közben minden eszméjüket és célkitűzésüket a földbe tapossa.

Ne feledjük, amikor Guizot azt mondta, hogy „enrichissez-vous” (gazdagodjatok!), akkor nem a polgári forradalom, hanem az ellenforradalom embere volt, és a jólét nyugalmával akarta ellensúlyozni a szabadságvágy haszontalanságait.

Természetesen a jogállam minden kellékével fölszerelt tőkés társadalom is a kizsákmányolás és az elnyomás társadalma (mint ahogyan az állami tulajdon primátusán és a piacon kívüli tervezésen nyugvó reálszoc se teremthetett igazi egyenlőséget, igazi kommunizmus felé mutató társadalmi tartalmakról nem is szólva).

Nyilvánvaló ostobaság lenne ugyanakkor képtelennek lenni az alkotmányos-képviseleti jogállam, ill. a diktatúrák és féldiktatúrák közötti különbségtételre. De a társadalmi igazságosság hiánya, a szűkölködők szenvedése – és ez a valóság az összes tőkés rendszerekben! – közömbössé tett sokakat e differenciálás iránt (bár tudatában vannak a differenciának), mert a tőkés rendszert nem tartják erkölcsileg elismerhetőnek. Ezt a közömbösséget és közjogi süketséget nem lehet helyeselni, de be kell látnunk, hogy ez a nép megföllebbezhetetlen történelmi ítélete a liberális-demokratikus rendszerváltás, a békés polgári forradalom fölött, és ebbe az ítéletbe bele kell nyugodnunk. A szabadságot 1989 „restaurációjával” (amelyre – árnyalatnyi különbségekkel – a hivatalos ellenzéki erők törekszenek) már nem lehet elérni, s nemcsak azért nem, mert a regnáló szélsőjobboldal is 1989-re hivatkozik, amint 1848-ra is hivatkozik a pecsovics jobboldal immár több mint száz éve, mindegy, hogy hamisan.

Ez a történeti hivatkozás mellékes.

Nevetséges, bosszantó, de részletkérdés.

Senki nem fog itt többé hinni semmiféle szabadságban, aminek a kapitalizmus az alapzata vagy a kiegészítése.

Az a perverzió, hogy az antikapitalista szociális energiákat is – a maguk völkisch, nemzetiszocialista formájában – a szélsőjobboldal mozgósítja (s ennek a voltaképpeni baloldalon is van szívóhatása sajnos), az a mi (mai) korunk botránya, de Kelet-Európában kétségtelenül a rendszerváltás (ha tetszik, a „rendszerváltók”) felelőssége, tehát bizonyos időbeli határok között az enyém is.

Az viszont a mi mai felelősségünk lesz (tehát újra az enyém is meg a tiétek), ha az antikapitalizmus mostani föllángolása közvetlenül vagy áttételesen a fasizálódás felé tereli a fél világot, ha nem tudjuk – marxisták, anarchisták, más radikális baloldaliak, szocialisták, kommunisták – az emberi emancipáció szolgálatába állítani az éleződő osztályharcot.

Sajnálatos, hogy 1989 – bár számtalan aspektusában szép és reménykeltő – tévút volt, bohózatként azonban kár lenne még egyszer megpróbálkozni vele.

Kár volna még evvel is megterhelni „kizsarolt nevetséges életünket”. Épp elég keserves volt így is, eddig is.

Tévedni, csalatkozni ezután is fogunk, de legalább a régi hibákat ne kövessük el újra, ráadásul alacsonyabb intellektuális és morális szinten. Nem. 1989 elmúlt, vége.

 

 

 

2019. március 15.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Kormánybuktató videó-csapda Ausztriában

A Süddeutsche Zeitung újságírónője, Leila Al-Serori, is elismerte az osztrák tv-ben, hogy Böhmermann látta a videót, >

Tovább

Az osztrák dominó

„Vajon azok, akik megszervezték Strache tőrbecsalását, a felvétel publikálásának időzítésével csak figyelmeztetni próbáltak, vagy már megindult >

Tovább

Az Úr nevében?

A pedofilok egyértelmű kitakarítása után egyből hozzáláthatna az egyház a hedonista, nacionalista, hatalmi pártok seggnyalóivá szegődött >

Tovább

„Nem engedi a dvojezično-t”

Külön aggodalomra ad okot, hogy a Magyar Nemzeti Tanács vezetősége, köztük Losoncz Dávid, a Végrehajtó Bizottság >

Tovább

Autonómiát az őshonos kisebbségeknek!

Nem „segíteni”, „támogatni” kell, tehát, a nemzeti kisebbségi nyelvhasználatot, hanem teljesíteni a nemzetközi és a belső >

Tovább

Amiért Trump és Orbán lelki barátok

„Az Egyesült Államokban nem lesz olyan könnyű aláásni a demokráciát, mint Magyarországon, mert Amerikában ez a >

Tovább

Európa ellenségei a Fehér Házban

A nemzetközi szélsőjobboldal nem teljesen egységes, Trump és a magyar kormány között is maradnak nézeteltérések és >

Tovább

A háborús regényekről

Azt viszont kevesen tudják, hogy azokat a naplójegyzeteket nem utólag adtam közre, a hullámverések idején, kéthetente >

Tovább

A washingtoni vizit – új megvilágításban

A Budapest-Belgrád vasútvonal megépítése Orbánnak és Aleksandar Vučić szerb elnöknek fontosabb, mint Pekingnek, elvégre a kínai >

Tovább

Folytonosság

A párt 17 tagú elnökségébe (vissza)került Lovas Ildikó, akit 2015-ben „megfosztottak minden funkciójától” (pártelnökségi és az >

Tovább

Tükörbe néztek

Donald Trump az egyik legidősebb amerikai elnök, aki valaha is ott székelt, valamint egyértelműen nacionalista, világellenes, >

Tovább

Magáncélok, közérdekek – Orbán a Fehér Házban

„Magyarország és a magyar lakosság érdekei nem, hogy nincsenek összhangban Orbán céljaival, de e célok egyenesen >

Tovább