2020. december 1. kedd
Ma Elza, Natália, Blanka, Bonita névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Csak az öltöny lesz más

Hogyan lehetséges ennyire semmit nem akarni? Ennyire nem változni? És nem csak, ha idegenekről: menekültekről, az örök idegen zsidókról, cigányokról, balkáni szomszédokról van szó, merthogy a szörnyű délszláv háború is a teljes közönyünktől kísérve zajlott, de a saját életünket is egykedvű beletörődéssel figyeljük. Minden, amit most itt látunk: az üresség, a rossz iránti mohóság és fogékonyság, a szavak silánysága, az a valami, ami még sodródásnak sem nevezhető, mert az valójában mozdulatlanság, legkevesebb száz éve velünk van. Itt egy évszázada nem változott semmi. Bruck András (Élet és Irodalom):

„Közönyös az uralom: / boldog a nép, / magabiztos az uralom: / alattomos a nép.”

Lao-ce

„A legkisebb jelét se látni, hogy bárkit is zavarna ez a rettenet. Közöny mindenhol, mintha semmi nem történt volna. Ez egyszerűen rémes.”

Egy holland sok mindenben más, mint egy magyar, ezek pedig egy amszterdami értelmiségi szavai; így reagált arra a hírre, hogy a magyar határon nyáron éheztették a nagykorú menekülteket. Számtalanszor hallottam őt olyasmiről és oly módon beszélni, ahogy magyaroktól, beleértve saját magamat is legfeljebb elvétve. Megtanultam, hogy bízhatok az ítéleteiben. Stabil világkép, hasonlóan stabil erkölcs – nagy dolog a kiforrott és az adott társadalom többsége által támogatott fair értékrend. Tudja, mi történt itt hetven éve, nem kellett elmondanom neki, hogy az ország, a főváros ezúttal is pont olyan rezzenéstelen arccal élte tovább a mindennapjait, mint amikor embereket lőttek a Dunába, és százezreket fogdostak össze. Rettenet, közöny, rémes – egy művelt, nyelveket, köztük magyarul is jól beszélő holland országdiagnózisa.

Hogyan lehetséges ennyire semmit nem akarni? Ennyire nem változni? És nem csak, ha idegenekről: menekültekről, az örök idegen zsidókról, cigányokról, balkáni szomszédokról van szó, merthogy a szörnyű délszláv háború is a teljes közönyünktől kísérve zajlott, de a saját életünket is egykedvű beletörődéssel figyeljük. Minden, amit most itt látunk: az üresség, a rossz iránti mohóság és fogékonyság, a szavak silánysága, az a valami, ami még sodródásnak sem nevezhető, mert az valójában mozdulatlanság, legkevesebb száz éve velünk van. Itt egy évszázada nem változott semmi. Ma is ugyanúgy a „betű, a vasút és a zsidó” az ellenség, ahogy annak idején Ady írta. Azaz a kultúra, a haladás és a faj. Jövő ott, ahol a múlt másolja mindig újra magát? Akarod látni a jövőt? Figyeld a délutáni metrón utazók arcát, tekintetét. Képzeld magad elé az anyát, aki minden alkalommal elsírja magát, amikor benyit külföldre távozott fia üresen maradt szobájába.

A megtámadott Közép-európai Egyetemmel ugyan sokan voltak szolidárisak, de annyian mégsem, hogy az ellene fordult despotának ne érte volna meg keresztülvinnie az akaratát. Távozásra kényszeríteni egy egyetemet különösen alantas dolog, ahhoz hasonlítható, mint bosszúból, féltékenységből elüldözni a saját fiadat. Na és a módszerek! „Az ítélet nem egyszerre jön, maga az eljárás válik lassanként ítéletté”, áll Kafka regényében, A perben. Ez is pontosan így ment végbe. Az egyetemmel szemben másfél éven át folytatott macska–egér játék az országot apránként elpusztító abszurd őrület egyik különösen kártékony megnyilvánulása volt. Minek is kellenének emeletmagasságú Orbán-szobrok, amikor mára minden falu, város, iskolapad, tanrend az ő keze nyomától ragad.

A hívők pedig ehhez is tapsoltak. Olvastam a Facebook-kommentjeiket, alkalmanként beszélgettem velük: boldogok voltak, hogy elüldöznek egy neves intézményt. Vajon meddig lesznek képesek támogatni a rombolást? Minden jel szerint bármeddig, akár az út végéig, vezessen az bárhova. Legalábbis erre utal Erich Fromm megállapítása: „Attól, mert millióan osztják ugyanazt a mentális patológiát, ezek az emberek még nem lesznek beszámíthatók.” Valóban, ha sokáig hiszel a rosszban, magad is azzá válhatsz. Őmiattuk teheti meg a hatalom, hogy ne azon gondolkodjon, mit építsen, hanem mit romboljon: oktatást, kultúrát, jogrendet, közéletet, intézményeket: bármit, aminek elpusztítását fennmaradásához hasznosnak ítéli. Orbán az egész országot magával fogja rántani, de már nem bánom, hadd rántsa. Ennyi árulás és tehetetlenség láttán az egyetlen igazságos vég az összeomlás volna, valamennyien ezt érdemelnénk.

Káprázatos volt az ősz, a természet mintha csak feledtetni akarta volna velünk, hogy ócska rendszerekkel és ócska emberekkel való küzdelemben fogy el az életünk. Kószálok, figyelek, olvasok. Egy márciusi cikk címe a prominens Atlantic magazinban: Amerika nem demokrácia. És egy másik az Intelligencerből, ez még fél évvel Trump elnöksége előtt: Amerika soha nem volt ennyire érett a zsarnokságra. Mindenhonnan a kétségbeesés hangja, végveszélyben a szabadság. De ha már ott is ennyire kilátástalan a helyzet – ugyan, dehogy az, az amerikai elit tudja, mi a kötelessége és az érdeke –, akkor mi minek nevezzük Magyarországot az alapokig szétvert jogrendjével, az elit szinte egyöntetű behódolásával, a teljessé vált egyszemélyi uralommal?

A ma diktatúrái nem feltétlenül rohamosztagokkal közlik szándékaikat, hanem inkább olyan sötét, alvilági figurákon keresztül, mint az onkológus Kásler professzor vagy az egykori mérnök, Palkovics László, akinek munkaköri leírásában az egyetemek, az Akadémia, általában az oktatás szétzilálása áll az első helyen. CEU-oktatók mesélték, hogy a tárgyalásokon úgy hazudott, mint a vízfolyás. És ide tartozik Orbán János Dénes is, napjaink, mondjuk így, E. Fehér Pálja. Irodalomban most ő a hatalom „előretolt helyőrsége”, ő mondja meg, milyen a jó regény: hazaszerető és közérthető. Elődeihez hasonlóan ő is társadalmilag hasznos műveket akar látni. Ez a hatalom közelében ólálkodó embertípus az önkényuralmi rendszerekben mindenhol kéznél van, Czesław Miłosz kimerítően ír róluk a Rabul ejtett értelemben. Akkor a Párt és az Eszme volt a bunkó a kezükben, most a Haza és Isten, de könnyű átlátni rajtuk: főként a pénz és a pozíció hajtja őket. A háttérben pedig mindig van valami frusztráció, sérelem, amit aztán boldogan meg is torolnak. Maradva az irodalomnál, úgy azért könnyebb hazafinak lenni, ha az állam felvásárolja a harmadrangú szövegeiteket, nem igaz? Ennyire kapzsi horda még nem volt hatalmon ebben az országban. És ismét csak Kafka, A per főhősének, Josef K.-nak a szavai: „A hazugságot avatják világrenddé.” Na, ők azok.

Az élet csalódások sorozata: egy színdarab, egy szerelem, a szüleid, egy barátság, saját magad… bármi lehet, de mind közül legnagyobb csalódás az ország, ahol az életed leéled, s amelynek ártalmait egyetlen napra, pillanatra nem tudod elkerülni, még álmodban sem, mert ha éjjel rémálomból riadsz fel, nem tudhatod, nem előző nap okozta-e valaki csupán azzal, hogy megszólalt, ahogy rád nézett... Még Budapestről, az ország legjobban informált, legfelvilágosultabb városából is jól nyomon követhető a ránk váró apokalipszis. Nem a világra, nem Európára, ránk. Ingerült, mosolytalan járókelők, autójukból kipattanó, verekedni kész autósok, a szórakozóhelyeken brutális, talán még ölni is hajlandó biztonsági őrök – az agresszió fel-feltörő hullámai. A város, a törékeny emberi testet és lelket körbevevő fizikai tér hanyatlása. Budapest, amelyet sokan még mindig világvárosnak szeretnének látni, egyre inkább afféle semerre nem mozduló, kifosztott koszfészek, csöppet sem világvárosi kirakatokkal, lehetetlen közlekedéssel, földmocskos utcákkal, körutakkal, és az októberi, szinte nyári ragyogás sem fedhette el a kapualjakban, padokon heverő, házfalak mellé lerogyott, éhező, félholt emberi roncsokat, akiket az élet után a saját kormányuk is törvényen kívülinek nyilvánított. Érkeznek is a feljelentések. Rendőrség? Ott hever egy, siessenek, jaj, mozog! Él a tradíció.

Egyre több minden viseli magán Orbán ázsiai: kazah, kirgiz, azeri haverjainak és a velük tartott despotameetingek nyomát. A törvényalkotás most már Magyarországon is célzottan a nép ellen irányul. Hol az egyik, hol a másik csoportja ellen, hol ezektől vesznek el valamit, hol azoktól: jogot, szabadságot, megtakarított vagyont, hogy aztán karácsony tájt vagy választás előtt a töredékét adják vissza valamilyen olcsó megvesztegetés formájában. Még sincs kormányt bénító országos sztrájk, puccskísérlet, két óránál hosszabb, akár napokig tartó tömegtüntetés – teljes az akklimatizálódás a diktatúrához.

Hagymahántás közben című önéletrajzi regényében írja Günter Grass: „Meglapulni, kitérni, alkalmazkodni, ezek a túlélés kézenfekvő technikái…” Itt meglepődve eresztettem le a könyvet. Hogyan lehetnek a Waffen-SS katonájaként a keleti fronton harcoló kamasz Grass tapasztalatai ennyire azonosak a békében élő magyar lakosság tömeges viselkedésével? Úgy, hogy szabadság, jog, demokrácia idegen érzések és élmények maradtak számukra. Beérik annyival, hogy a létezésük nincs direkt módon fenyegetve. Vidéken falunap, gulyásfőző verseny, a fővárosban tűzijáték, Red Bull Air Race – nálunk nagyjából ezeket a lehetőségeket azonosítják a szabadsággal. A jogaikért csak kevesen mozdulnak, ilyen alkalmakkor viszont százezrek lepik el a Duna két oldalát. Legyen mit enniük, és akkor nem bánják, hogy már nem csak éjjel szoronganak, a kórházi nővért pedig szinte az utcáról vették fel az előző nap. Nem érzékelik, hogy Magyarország mindinkább olyan hellyé válik, ahol az emberek megszületnek, és felnőttként úgy halnak majd meg, hogy közben semmi nem változott, legfeljebb a mobiltarifák. Akiben maradt vágy a jobb életre, az elmegy, a többség már feladta.

Üres, kiábrándult lélekkel töprengek, érdemes-e kitartani, megmaradt életünket a zsarnokság elleni kilátástalan küzdelemre elfecsérelni. Miért törődnék én azzal, hogy felvirágzik Magyarország, vagy elsorvad? Hogy büszke lehetek rá, vagy szégyenkeznem kell miatta? Nem mindegy nekem? Alakuljon a sorsunk így vagy úgy, a tükörből nem ugyanaz az arc fog visszanézni rám? Éppenséggel olyan sok jót nem kaptam az úgynevezett hazától. Igaz, más se nagyon, csak ezt senki nem vallja be szívesen. Mikor volt itt két hétnél tovább normális élet? Amióta az eszemet tudom, itt félelemben, mindenféle elfojtásban élnek az emberek, és most megint. Egy kritikus bejegyzést lájkolni a Facebookon egzisztenciális kockázattal jár, közalkalmazottaknak egész biztosan. Kádár puha diktatúrája helyett Orbán puha diktatúrája. Brezsnyev helyett Putyin.

Láttam egy videót. Egy hajléktalan a földön ülve azt magyarázta az őt igazoltató rendőrnek, hogy „az ember nem szívesen hagyja el azt a helyet, ahol él, máskülönben Magyarország már üres lenne”. Megint mindened el kell veszítsed, hogy ki merd mondani, amit gondolsz? Amúgy igaza volt ennek a földönfutóvá tett embernek. Ideszülettél, ennyi, ettől haza, ennél többet mondani erről csak költők jogosultak, persze akkor nem leszel semminek az elnöke, nem kapsz meghívót a rablók újévi báljára. Hát nem sokkal inkább patriotizmus a saját nemzete ellen fordult kormány ellen fellépni, mint folyton a hazáról lihegni?

Egy belvárosi utcasarkon közterület-felügyelők tanakodnak, merre menjenek tovább. Falkában járnak, mint a hiénák, egész nap ténferegnek, nincs igazi feladatuk. Vagy talán nagyon is van. Messziről rendőrnek nézhetni őket, az egyenruhájuk szakasztott olyan, mint azoké, nyilvánvalóan nem véletlenül vannak így öltözve. Hadd érezzük csak minél sűrűbbnek a hatalom jelenlétét. Vajon miféle személyiségnek van szüksége ennyi kontrollra? Egy külföldi lapban olvastam, hogy egy egész országot uralni akarni és közben képesnek lenni megbirkózni azzal a sok mocsokkal, ami ezzel jár, inkább jellemző a pszichopatákra, mint a köznapi emberekre. És valóban, saját vámpír pszichéjét – mentoraihoz, az orosz és török despotához hasonlóan – Orbán is abból az energiából táplálja, amit a társadalomtól von el azzal, hogy gúzsba köti, megfélemlíti. Az orosz sztáríró, Viktor Pelevin a következő szavakat adja egyik főhőse szájába: „Az orosz hatalomnak két alapfunkciója van, amelyek már hosszú-hosszú évek óta nem változnak. Az első – lopni. A második – megfojtani mindent, ami tiszta és emelkedett…” Az vigasztaljon minket, hogy nem csak a magyar hatalom lop és fojtogat?

Jóllehet, a rendszerváltás első húsz éve már feltárta a hazai demokrácia megannyi fogyatékosságát, az, hogy „nyugati” és „magyar” megint két ellentétes fogalommá vált, főként az utolsó nyolc év műve. A kórházaink, szobraink, iskoláink, kidobott szeméttel elcsúfított tájaink – az életünket felfaló rohadás. Ahogy gondolkodunk és beszélünk. Együttműködésre képtelen primitív individualizmusunk. Az elválás pedig immár végleges: soha nem leszünk nyugati polgárok, soha nem fogunk közéjük tartozni. Kisebbrendűségi komplexus – egy magyar száz év múlva is így fog érezni, amikor Ausztria felé átlépi a határt, és beszívja a számára elérhetetlen jólét és rendezettség illatát. Pedig ha valaki, Orbán talán kivezethette volna az országot ebből a múltban élő, fejlődésképtelen, hálapénzes, „megcsináljuk okosba” beteg magyar világból, ehelyett rá jellemzően végképp belefojtotta. És majd az esetleg őt váltó Lázárnak is csak az öltönyei lesznek jobbak, ő maga nem. Egy helyről jöttek, egy helyre tartanak.

A végsőkig leegyszerűsítve ezt a végzetes folyamatot, az történt, hogy jött egy ember, és kijelentette, úgy fogtok élni, ahogy én akarom. Micsoda istenkísértés! Micsoda agresszió! Néró felgyújtja Rómát… Klinikai pszichológusok sokat mesélhetnének erről a karakterről. Mivel pedig nem ütközött számottevő ellenállásba – a sír mélyén nincs akkora csend, mint ami itt fogadta egyszemélyes rablóhadjáratát –, nekiállhatott egyenként átpréselni magát az összes jogi akadályon, erkölcsin egyen sem kellett neki, és most itt állunk egy újabb kárba veszett három évtizeddel. Kezdhetnénk majd mindent elölről, de ehhez már aligha van itt elég szellemi, erkölcsi kapacitás. Kikoptak, elmentek, feladták. Simone Weil szerint a képzeletbeli gonosz romantikus és változatos; az igazi komor, monoton, sivár és unalmas. Ebbe pontosan beletalált.

A liberális demokrácia csupán egyetlen lap a társadalmak vaskos könyvében, alig egy bekezdés. De rövid élete alatt bebizonyította, hogy jólétben, szabadságban és méltóságban, igen, abban, mivelhogy arra is szüksége van az embernek, ez adja a legtöbbet. Ezért is lenne fontos törvénybe foglalni, és majd egy új alkotmányba nagybetűkkel beleírni, hogy a szabadságával, összelopott vagyonával, különösen súlyos esetben akár az életével felel az, aki felszámolja a demokráciát. Hogy milliók élete ne lehessen még egyszer kísérleti terep, eltorzult személyiségek játékszere. Orbánnak jó oka van ragaszkodni a demokratikus kirakathoz, de az ellenzék se bűntelen, aktív szereplőivé váltak a nemzet ellen folytatott, mind nyíltabban zajló összeesküvésnek. Ahelyett, hogy betörnék a kirakat ablakát, s otthagyva a parlamentet, megfosztanák őt a demokratikus látszat nyújtotta számtalan előnytől, fedezik. Az ellenzéki képviselők a felszámolt demokrácia rövid pórázon, de jól tartott siratóasszonyai. Szomorú szerep, nem is sikerül hitelesen eljátszaniuk. Ő pedig újabb és újabb intézkedésekkel kedvére erősítheti elnyomó rendszerét. Most már a gyülekezési szabadság felszámolásánál tart.

Egy pók mászik a fürdőkád alján, a csúszós zománcon nem tud kikapaszkodni. Próbálkozik, de a felénél mindig visszaesik, aztán elölről kezdi. Míg borotválkozom, együttérzéssel figyelem az erőlködését. Lám, még egy rovart is lehet sajnálni. Na és egy országot? Így csúszunk vissza mi is újra és újra, de abból a veremből, ahova most zuhantunk, többé nem lehetséges demokratikus eszközökkel kikapaszkodni. Vagy megszabadít minket valami, valaki, vagy… Orbán ellenőrizetlen hatalma mára akkorára nőtt, hogy lényegében bármit megtehetne, nem valószínű, hogy engedelmességbe kényszerített államapparátusa ellenállna. Ugyancsak Fromm mondja, hogy a kontroll legvégső formája a gyilkosság. Félelmetes és szorongató érzés ebbe belegondolni. Mert aki miniszterelnökként a törvények fölé helyezi magát, annak adott esetben emberek élete sem jelent majd többet, mint azé a szabadulni vágyó póké. Vagy legyünk hálásak, hogy mindeddig tartózkodott a terrortól, s hogy az ország csak belső emigránsokkal van tele, nem börtönbe zárt elítéltekkel? Jeltelen sírokkal?

 

2018. december 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Mesterlövészek

Az 1991-ben kirobbant délszláv testvérháborúkban elkövetett szörnyű rombolás gyászos szimbólumaként maradt meg emlékezetünkben két város neve: >

Tovább

„Sokat elvittek, de sokan jönnek”

Így aztán nem lehet megállapítani, hogy közülük bárki is megkérdezte volna a dupla elnök urat, milyen >

Tovább

Lengyel-magyar párbeszéd

Magyar és lengyel berontanak egy korcsmába, s egy óra múlva magyar és lengyel deli táncra lendül.” >

Tovább

Demokrácia vagy posztfasizmus?

Tudom, sokféle válasz lehetséges: bűnös és kevésbé bűnös, de meggyőződésem szerint a legnagyobb bűn úgy élni, >

Tovább

Nyírő Józsefet olvasva

Kiváló részleteket olvastam, egy megrendült és megtört ember életéről, aki nincs tisztában a saját bűneivel. De >

Tovább

„Tizennyolc hónapig voltam katonaruhában”

Csonoplya vegyes lakosú falu. A háború kitörése előtt nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ki milyen nemzetiségűnek >

Tovább

„Ich habe alles geprüft und erwogen”

Nem tudom eldönteni, nem is szeretném, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök mai rádiós interjúját a sötét >

Tovább

„Úgy halok meg, hogy nem is láthatom a fiamat…”

Eddig mindig hazaengedték, amikor kértem, pár napra, ha valamilyen ünnep közeledett, vagy ha nagyon szerettem volna >

Tovább

Hiányzik a meghökkentető eredeti eretnekség. A szeszélyes kaland. A melléfogás varázslata

A szocializmusban az apolitikus értelmiségi volt az eszménykép, a posztszocializmusban pedig a valóságból menekülő szűzi pártszimpatizáns. >

Tovább

Kirakat szerződés

A VMSZ és a SNS szerződése csak megerősíti (önkormányzati, tartományi és köztársasági szinten) a két párt, >

Tovább

Erkölcsi kontextus

Természetesen a bíróság dolga kimondani az ítéletet. Feltételezem azonban, hogy ennek a jogi normának van erkölcs >

Tovább

Moslékkoalíció

Napjainkban a forradalmi hitbe vetett remény ugyanúgy elsorvadt, miként a hagyományos hitbe vetett bizalom. Miért? Lehet, >

Tovább