2019. augusztus 26. hétfő
Ma Izsó, Tália, Natália, Zampfira névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Börtöntörténetek

Bence Erika
Bence Erika

A szerzői elbeszélő azonban többször nemcsak magát, hanem bennünket is, görbe tükröt tartva elénk, igencsak „kiröhög”, pl. amikor a maffia igazi arcát bemutatva számunkra, rádöbbent bennünket, hogy a jelenséget a Keresztapa-filmek rezignált derűjén keresztül ismerjük csak. Bence Erika:

Robert Yugovich: Roncsgyár. Az őszinteség jutalma című regény folytatása. Szamizdat. H. n., é. n.

Csak a médiában megjelent interjúk és reklámanyag alapján következtetek arra, hogy a Roncsgyár 2017-ben, esetleg 2018-ben látott napvilágot, mert a könyv szabványfelületein (fedőlap, szennycímlap, címlap, kolofon etc.) nem szerepel semmilyen könyvészeti adat, amelyeknek hiányában – más választásom nem lévén – magánkiadásnak tekintem.

Robert Yugovichnak emellett, korábban, öt könyve látott napvilágot, ezért – egy kivételével – ezeknek ismeretében próbáltam az új könyv keletkezés- és kiadástörténeti helyét, típusát, műfaját behatárolni. Az „egy volt maffiózó megrázó vallomása”-ként, illetve „igaz történet”-ként közreadott Az őszinteség jutalma 2010-ben jelent meg – vonatkozó adatai szerint – több kiadó és nyomda közös kiadványaként, illetve munkájaként. A kiadás szakami követelményei és irodalmi szempontok szerint is a legsikerültebbnek tekinthető Hontalan hazafi fülszövegéből viszont azt tudjuk meg, hogy az első könyvet két másik, a 2011-ben napvilágot látott Olja (A szexipar igazi arca) és a Narkománia (Az én gyerekem nem olyan!) követte. Topolyai fiúk címmel látott napvilágot a szerző ötödik, évjelzet nélküli könyve. Ezt és a Hontalan hazafit a Robert Yugovich Média, Film és Kiadó Kft. jegyezi kiadóként. Mindkét kötet létrejöttében kiadói csapat működött közre, van felelős kiadója, szerkesztője, lektora, korrektora, műszaki szerkesztője és tördelője, ami a kivitelezés színvonalán is tükröződik, miként a fordítottja, ezek hiánya a Roncsgyár küllemén.

A Narkománia nem volt a kezemben, a többi ötről elmondható, hogy – a Hontalan hazafi kivételével – a külső felületeiken megjelenő műszaki és tipográfiai megoldásaikkal (figyelemfelkeltő feliratok, reklámszlogenek, erős és egyértelmű képi formák) is jelzik, milyen típusú irodalomba sorolható kiadványok, illetve az olvasók mely rétegét kívánják megszólítani: azaz, hogy szórakoztató irodalomról van szó, s a bűnügyi történetek iránt érdeklődő befogadóra számítanak. Maga Yugovich – a közösségi oldalán közzé tett nyilatkozta szerint – a Hontalan hazafit tartja legkomolyabb vállalkozásának, amivel olvasóként is egyetérthetünk. A klasszikus bűnügyi történeteken, illetve börtönsztorikon túlmutató, szabályos regény, amely a legújabb délszláv háborúk történetét a besorozott, élsportoló Dani és szerelme, Maja sorsán keresztül, kívülálló, harmadik személyű elbeszélő szemszögéből láttatja.

A Roncsgyárat mint első könyve, az Őszinteség jutalma folytatását adja közre a szerző. A regényről alkotott közmegegyezéses tudásunk alapján, anélkül, hogy jelen pillanatban belemennénk annak taglalásába, az Őszinteség jutalma mennyire felel meg műfaji karakterisztikáknak (s hogy kitérnénk annak az ismert irodalomtudományi dilemmának az ismertetésére, hogy egyáltalán mi, s mennyire formátlan műfaj a regény), megállapíthatjuk, hogy ez csak a témafolytonosság szempontjából igaz – a Roncsgyár biztosan nem regény. Inkább az Őszinteség jutalma epizódjait magyarázó jegyzetek, esszék és rövidtörténetek sorozataként értelmezhető. Azon érvre pedig, hogy a regény igen sokszor pontosan e kisebb műfajok szervesüléséből jön létre, azt hozhatjuk fel érvül, hogy épp ez a koherens erő: a hagyományos értelemben vett kaland- és bűnügyi regényekre jellemző lineáris történetmondás, egyáltalán az egységes narratív látószög hiányzik belőle. (Persze, s ezt egyáltalán nem az összevetés, csak a hasonlóságra való utalás szándékával jegyzem meg, mindez nem ismeretlen jelenség az irodalomban: Optimisták – Egy regény regénye, Harmonia caelestis – Javított kiadás, Orgia – Szomszédok; hogy csak három, különböző időszakban keletkezett példát említsek!)

Közvetve, azaz más írásaiban azonban tesz utalást a szerző, azaz én-elbeszélője e szövegek keletkezésének körülményeire, illetve jellegére. A Családi Kör (2018. november 1.) irodalmi rovatában napvilágot látott Magány című novellájában például szó esik arról, hogy mesélője ún. „börtönsztorik” állandó hallgatója, szereplője és megformázója is egyszemélyben. A Roncsgyár (börtön)történeteinek legszimpatikusabb vonása és legnagyobb erénye is ez: a börtön világát belülről, mindenféle írói póztól és kimódoltságtól mentes megéltséggel tolmácsoló ábrázolás, elbeszélés. Robert Yugovich poétikai értelemben képzetlen, gyakorlatlan, de jó írói vénával rendelkező, őszinte, ezért hiteles író. És ez utóbbi felülírja, de legalább feledteti velünk műveinek formai hiányosságait.

A Roncsgyár azonos című első bejegyzése (egy rövidebb, s egy többszörösen összetett, tagadó mondatból álló) teljes bekezdésnyi reflexió: a kötet szövegeit kontextualizálja. A főcímet jelentő metaforát fejti ki: „roncsgyár”-nak a fegyházat, ahol büntetésüket töltik, nevezik az elítéltek. A kötet további szövegeiből ki is derül, hogy valóságos mintája a sátoraljaújhelyi büntetésvégrehajtó-intézet.

A szerzői név pszeudonim, aminek önmagában nincs jelentősége – feltételezésem szerint egy Kovács-, Szabó-, Nagy-féle tucatnév rejlik mögötte! –, nem is egyedülálló a magyar irodalom alakulástörténetében (Ziegler Gézát, mint az egyik legolvasottabb történelmi regény íróját, Kracsun Ottó Kossuth-díjas költőt és Kovács János, jelentős kortárs írót is hiába keresnénk az írói lexikonokban!), viszont érdekes, hogy a könyv második szövege, egy kisesszé, ezt, pontosabban a névváltoztatás (természetesen, nem a név!) rejtélyét oldja fel. Sokkal prózaibb történet annál, mint amit a szerző személye köré fonódó legenda alapján feltételeznénk. A megírás idején még az ún. tanúvédelmi programban szereplő író nem publikálhatta a művét sem eredeti nevén. Sokkal érdekesebb ennél az a szempont, amely szerint a név mögötti identitás, önazonosság-kép kibomlik előttünk: „2010 óta, hogy Robert Yugovich lettem, szinte a helyzet csak tovább romlott és egyre erősebb bennem az az érzés, hogy maradok inkább továbbra is Robert Yugovich, európai magyar, aki nem hiszi, hogy a magyaroknak több tisztelet járna bármely más nemzetnél. […] Nagyon jól megvagyok európaiként is, sőt, azt hiszem, egyre jobban. Sokkal vállalhatóbb és kevesebb kellemetlenséggel jár. Egyszerűbb európai magyarnak lenni, mint magyar európainak” (9).

Robert Yugovich írói maníroktól mentes, „spontán” írói tehetség, nem valószínű, hogy írásainak létrejöttében szerepet játszottak volna elbeszélői pozíciókról és távolságtartásról, külső szemléletről szóló elgondolások, ezért szinte biztos, hogy történeteinek (legalábbis a Roncsgyárban elbeszélteknek) ő maga a hőse, miként történetei – az irodalmivá tétel alapvető eljárásain túl – sem kitaláltak.

A Robert Yugovich írói nevet használó személy 1972-ben született az egykori Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területén, a Vajdaságban, magyar nemzetiségűként. Mint kisebbségi, katonaköteles fiatal, a legújabb délszláv háborúk idején a milosevići hadsereg kényszerbesorozottjai között találja magát, ahonnan/amely elől Magyarországra dezertál. Ottani helyzetét a következőkben foglalja össze: „Az is furcsa, hogy Magyarországon az elmúlt 25 évben minden voltam már – szerb, jugó, határon túli, külhoni –, csak magyar nem, míg Hollandiában hihetetlen gyorsasággal képesek voltak megtanulni, hogy vajdasági magyar „ (9).

1995-ben Hollandiában telepedik le, ahol belekeveredik a drogmaffia ügyleteibe; társadalmi és jogi normák szerint is bűnöző lesz. 2007-ben azonban megérik benne az elhatározás, hogy kilép a bűnszervezet hálójából, aminek egyetlen lehetséges útja van számára: feladja magát a hatóságoknak. Ő ezt Magyarországon teszi meg, amit utólag igen nagy tévedésének tart. Első fokon tizennégy év fegyházbüntetést szabnak rá, amit valamennyivel több, mint hat évre enyhítenek, hogy végül kilenc évre ítéljék a feltételes szabadlábra helyezés kedvezménye nélkül. Büntetését letöltötte. Börtönévei alatt kezdett el írni. Bevallása szerint az „írás mentette meg az életét”, azaz óvta meg attól, hogy az emberileg ronccsá degradáló börtönviszonyok közepette intellektuálisan leépüljön – „megzakkanjon”, miként ezt a folyamatot maguk között nevezik az elítéltek.

Mint kritikus, de mint olvasó is, meglehetős kétkedéssel vettem kézbe ezeket a könyveket, többek között a Roncsgyárt is, gondolván arra, hogy ismét csak olyan történetekről van szó, amilyeneknek könyvvé (irodalommá) formázásával (sokszor nem is saját, hanem közreműködő író tolmácsolásában) már igen sok rab (köztük elvetemült gonosztevő!) megpróbálkozott, részben azért, mert pénzügyi sikert, másrészt valamiféle „önfelmentés”-t remélt tőle. Meglepő azonban, hogy – egyfajta, ritkán felbukkanó „önidealizációs” szándékon túl – Yugovich könyve nem ilyen. Nagyon egyszerű, ezért hihető, hiteles írói eljárásokkal él: csak „elmeséli”, az elítélt szempontjából, azaz belső látószögből mutatja meg azt a világot és azokat az eseményeket, amelyeket egy „átlagíró” fikcionál, vagy csak közvetett (elbeszélés)élmények révén tud ábrázolni. És mindeközben nem tartja magát (legalábbis nem minden tekintetben) ártatlanul elítéltnek, s főleg nem „szabadsághős”-nek. Mindez azért fontos, mert azok a „börtöntörténet”-ek, amelyeket leginkább ismerünk és kedvelünk, amelyek nagyregények, vagy börtöntrillerek, ismert (siker)filmek témáját alkotják, úgy nyerik el a befogadó beleegyezését, hogy relativizálják a főszereplő bűntetteit: a társadalom hatalmi erői, az igazságszolgáltatás és a börtönvégrehajtás bűneihez képest ezek kevésbé tűnnek elítélendőnek; a körülmények, kényszerhelyzet vagy véletlen játszik közre elkövetésükben.

Robert Yugovich könyve, noha leleplező módon ír a magyarországi igazságszolgáltatás és büntetésvégrehajtás anomáliáiról, főleg alacsony, sokszor dilettantizmust jelentő szakmai színvonaláról, hatástalanságáról és embertelenségeiről, többnyire az objektivitás határain belül mozog. A könyv különböző történetei alkotta jelentésmozzanatok közül az olvasó számára, talán, legizgalmasabbnak az a kép tűnik, amit egy – a törvények és a társadalmi normák szerint is – bűnöző, az elítélt Yugovich alkot magáról. Hogyan látja önmagát, amennyiben nem lovalja bele vélt ártatlanságának hamis illúziójába, vagy nem képzeli – valamiféle elvakult ideológia szellemében – hősnek magát? Ezek közül egyik magatartás sem jellemzi: azaz törvényi értelemben igen, viszont lelki értelemben nem tartja magát bűnözőnek. És erről képes meggyőzni olvasóját. A köztörvényes elítélttől elsősorban a saját és a mások sorsát is értelmezni képes intellektusa, önkritikus belátókészsége különbözteti meg. Egyszerűen: okos.

A médiában és magánbeszélgetések során is úgy nyilatkozik a közép-európai drogkereskedelemben való részvételéről (ahol nem egyszerű díler volt, hanem az „első emberek” közé tartozott), mint olyan cselekedetről, amely esetében a rossz, a törvényileg elfogadhatatlan az erkölcsileg még rosszabb megszüntetésének rendelődik alá. Ahogy mondja: „Néha bizonyos szempontból rosszat kell cselekedni, hogy másutt meg tudjuk változtatni a dolgokat.” Az ő történeteiben (pl. Örök forradalmár) ez a „társadalmi rossz” a kelet-európai illiberális rendszereket jelenti, amelyeknek megdöntése – ne legyenek illúzióink, mondja! – nem annyira a rebellis akaraton, mint inkább – a törvényen kívüli gazdasági manipulációkból (pl. a drogpiac) is – „lecsurgó” pénzeken múlik. Ha az előbbiekben megjegyeztük, hogy történeteiben itt-ott mégis felbukkan az „önidealizáció” szándékának valamiféle nyoma, akkor az ezen a ponton érződik leginkább: lehet, öntudatlan távolítással, de nem veszi figyelembe a „drogterítés” közvetlen társadalomromboló hatását, azaz, hogy nyomában családok, egzisztenciák, fiatal életek válnak romhalmazzá, sőt, gyerekek válnak ronccsá, áldozattá. Hogy halálos következményei lehetnek. És hogy neki, ha része a bűnszövetkezetnek, ezekben a tragédiákban (közvetve) szerepe van. Közhely már, de ide kívánkozik az axióma, miszerint a bűnt nem lehet bűnnel megváltani!

Külső szemlélőként, azaz az olvasó látószögéből, a börtönbüntetés lelki terhei kapcsán elmondott „panaszok”-ra, pl. hogy az elítéltek akadályozva vannak a kapcsolattartásban, nem láthatják gyakran családtagjaikat, ezért sokak pszichikai állapota megromlik, felkapjuk kicsit a fejünket. Legalábbis magam, a kérdés jogi és pszichológiai vetületeiben sem szakértőként, úgy gondolom, a börtönbüntetés lényege épp az izoláció, a társadalomból való kizárás, s hogy a család egységének megbomlása nem elsősorban az igazságszolgáltatás ahumánus jellegének, hanem a bűnelkövető tetteinek a következménye: hogy amikor törvénytelenséget követett el, nem számolt a saját családja érdekeivel sem, nem beszélve arról – noha az elítélt gyermekeinek jogai semmiképp sem sérülhetnek! –, hogy az áldozatok családtagjai esetében ez az elszakítottság sokszor végleges és visszafordíthatatlan.

Büntetésének letöltése alatt Yugovich sok ismert magyar bűnesettel és elkövetőjével is megismerkedett, ezekről (pl. a baltás gyilkos, vagy a Tánczos-ügy) is történeteket mesél, vagy véleményt alkot. Némelyikkel szorosabb kapcsolatot is kialakít, s ezen ismeretség függvényében árnyalja, másként láttatja történetüket. Írásunknak nem tárgya e közismert esetek ellentmondásainak tárgyalása, nem is szeretnénk ebbe belebonyolódni, megjegyzésünk csak a Yugovich-interpretáció sarkított jellegére vonatkozik. Az igazságszolgáltatást belülről láttató nézőpont ugyanis itt (és más esetekben is) torzít, nevezetesen saját ügyével kapcsolatos tapasztalatait általában vetíti ki a teljes magyar törvényhozásra és annak érvényesítésére, viszont nem biztos, hogy minden esetben minden ugyanúgy történik, s hogy minden ügy felderítése, és minden ítélet téves Magyarországon, nem beszélve arról, hogy a kettő közül egyik ügy megítélését se nem enyhítheti, se nem másíthatja meg hivatali vagy más visszaélés, pl. az, hogy az elkövetővel rosszul bánnak a börtönőrök, még ha ez utóbbiakat is törvényszegésnek kell tekintenünk, és mértékével azonos módon elítélendőnek. Van azonban ezeknek az eseteknek és Yugovich leírásának egy, számomra, egészen borzongató tanulsága, amelyekre olvasatuk során döbbentem rá. Arról van szó, hogy a mi bűnöző-képünk is teljesen végletes, többnyire filmek és olvasmányok alakították ki, s ezáltal csak a teljesen elvetemültet és a másik végletet: a szenvedélyből, indulatból, a körülmények összejátszása során gyilkossá vált, bizonyos értelemben ártatlant, legalábbis szerencsétlent ismerjük, miközben a valóság a két véglet közötti variációk végtelen sorát alkotja, tehát nehezen felismerhető. Az pedig egészen lélegzetelállító és ugyanakkor riasztó is, ahogy a Yugovich-elbeszélés „elénk teszi” a gyilkos emberi arcát. Mert nem tudunk vele mit kezdeni!

A Roncsgyár valamennyi történetét áthatja és megkapóvá teszi elbeszélőjének finom (ön)iróniája, olykor gúnyba, vagy szarkazmusba csúszó kesernyés hangvétele, máskor csattanóra kimenő humora. Pl. a börtöncella dermesztő magányának bemutatása teremtette feszültséget, amelynek során szinte már „fizikailag” érzékelhető a kilátástalanság és a reménytelenség mértéke, poentizált befejezés, az elítéltek őrült ötletei (pl. az ablakon keresztül egymásnak, vagy az éterbe történő, s a fegyőrök fenyegetődzésével fűszerezett „óbégatás”, az ésszerűség hatályon kívül helyezése, paradox megoldások: fogyó- helyett hízókúra etc.) kiváltotta nevetés oldja fel. A szerzői elbeszélő azonban többször nemcsak magát, hanem bennünket is, görbe tükröt tartva elénk, igencsak „kiröhög”, pl. amikor a maffia igazi arcát bemutatva számunkra, rádöbbent bennünket, hogy a jelenséget a Keresztapa-filmek rezignált derűjén keresztül ismerjük csak.

 

2018. november 26.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Hogyan értelmezhető a VMSZ és a MM vezetőinek Szent István-napi beszéde?

Amennyiben a VMSZ és a MM netán/mégis (ki)„békülne, összeborulna”, az egyúttal az egyébként is csaknem teljesen >

Tovább

Az igazság Csernobilban van

A film óriási!  Mert nemcsak a múltról szól. Vagyis a múltról, ami visszatért. Megint lehet hazudni >

Tovább

A szélsőjobb balkáni tervei

A lehallgatott beszélgetéseket sorozatban közlő olasz lap forrása egyébként egy szlovén szélsőjobbos újságíró, Laris Gaiser. Ő >

Tovább

Zsidókat jobbra át

Csak szeretnénk nyugodtan elmondani, hogy a neokohn.hu az, ami és nem egyéb, a jelenlegi magyarországi kormányrendszer >

Tovább

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár >

Tovább

A VMJE nyári egyeteméről

Végső ideje lenne közösségi szinten elgondolkozni a jogászképzésről, mivel a jogászok – véemeszees irányítással – „szépen >

Tovább

Građanski sloj je siroče ovog društva

Trava strada i onda kada se slonovi međusobno bore, ali i onda kada se vole. I >

Tovább

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább