2019. november 12. kedd
Ma Jónás, Renátó, Jozafát névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Német válság, európai válság

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

A polgári liberalizmus és a mérsékelt, reformer szociáldemokrácia problematikus, de tartós szövetsége is fölbomlik. A liberalizmus konzervatív lesz, a szociáldemokrácia eltűnőben van, a konzervatív eszmevilág egy része fasizálódik. S akik mindezt ellenzik, passzív undorral nézik azt, ami folyik. Ez a helyzet. Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

Martin Schulznak, a Németországi Szociáldemokrata Párt lemondott elnökének a konfliktusa Sigmar Gabriel (ugyancsak szociáldemokrata) külügyminiszterrel önmagában szokványos hatalmi harc két politikus között. Martin Schulz lemondott arról is, hogy a következő nagykoalíciós kormány külügyminisztere legyen, kijelölt utóda még nincs. Ragyogó karrier vége, de végső soron nem számít.

Kérdés, hogy ez nem rendíti-e meg ismét a konzervatív középpárti CDU/CSU-val kötött egyezséget, és létrejön-e a koalíciós kormány. Valószínűleg mégis megalakul, bár a koalíció sorsa a szociáldemokrata párt, az SPD belső szavazásától függ, amelynek ezt meg kell erősítenie még. A Juso (a fiatal szocialisták szervezete) lankadatlanul kampányol a nagykoalíció ellen, s a pártba több tízezer balos lépett be az elmúlt két hétben, hogy a nagykoalíciót megfúrja. Schulz lemondása hirtelen ismét nyílttá tette a „szövetségi politikára” vonatkozó vitát.

Ezek első látásra kellemetlen, de szokványos ügyek, és a németországi politikai osztály mindent el is fog követni annak érdekében, hogy banalizálja a politikai káoszt. Majd megírják, hogy Martin Schulz mennyire következetlen volt, milyen cikkcakkjai voltak az SPD politikájának, s majd találgatják, igazat mondott-e Sigmar Gabriel, aki szerint Schulz megígérte neki, hogy ő lesz továbbra is a külügyminiszter.

Mindez csak a fölszín, ám most nem érhetjük be vele.

Mintegy fél évezrede döntő jelentőségű Magyarország számára Németország és Ausztria, de a középkorban, Szt. István óta is elhatározóan fontos volt. A három nagy kelet-közép-európai történelmi nemzet (a cseh, a lengyel, a magyar) mind a verduni szerződés (843) óta világbirodalommá vált Karoling-monarchiával való bonyolult viszonyában lett azzá, amivé lett, s ezen alapvetően az oszmán betörés se változtatott sokat, s a helyünk Európában a szovjet befolyási övezet megszűnése (1989) után ugyancsak ennek a meghatározottságnak a függvényében alakul – ami nem jelenti azt, hogy Magyarország nem önálló ország. Mohácsig független volt, és azután se lett soha gyarmat. (A sokáig mostohább sorsú Cseh- és Lengyelország se lett az, bár sokszor került a megszűnés határára mindkettő.)

Nagyon káros nekünk önmagunk történeti megértése szemszögéből, hogy a Habsburg-monarchiával való kapcsolatunk és kulturális együttélésünk Ausztriával úgyszólván feledésbe merült, és az is, hogy az Amerikára összpontosító kommersz-digitális-pop tömegkultúra eltakarja előlünk Európát, mind Németországot–Ausztriát, mind Franciaországot, amelyek nélkül akkor se értjük önmagunkat, ha a németül-franciául elfelejtett magyar értelmiségi fiatalság (amely tökéletesen kiismeri magát az amerikai tömegkultúra meg Hollywood legobskúrusabb árnyalatai meg az amerikai egyetemi divatok között) ezt már alig sejti.

Németország politikai válsága (és a francia állam egészen más természetű krízise) nem csak gazdasági okokból rázza meg a régiónkat.

Lássuk világosan és illúziók nélkül. Miután a locarnói egyezményt (1925) fölmondták (1936), és a német csapatok bevonultak a Rajna-vidékre, a Népszövetség de facto megszűnése (1933: Németország és Japán lép ki, 1937: Olaszország, 1939: Magyarország) után az európai kontinensen nem volt a fasizmussal-nácizmussal szemben semmiféle ellenállás (1938: Anschluß, Csehszlovákia elfoglalása és földarabolása, első bécsi döntés: 1939: Lengyelország megtámadása és elfoglalása); a nagyhatalmak is a müncheni egyezményben, majd a Molotov–Ribbentrop-paktumban föladták Európát. De végső soron Európát Hitlertől (és a végromlástól) a Brit Birodalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió mentette meg.

Nem Európa mentette meg saját magát.

A francia burzsoázia a francia Népfront, a francia munkásmozgalom ellenében inkább Hitlerrel szövetkezett hallgatólagosan, ennek a következménye volt a „furcsa háború” (drôle de guerre), a kapituláció és a kollaboráció; a másik európai polgári „demokrácia”, Csehszlovákia is puskalövés nélkül adta meg magát. (Mellesleg a francia és a csehszlovák hadsereg külön-külön is fölért fegyverzetben és harcértékben a Wehrmachttal, nem, hogy együtt – de nem akartak harcolni.)

Az 1945 és 1989 közötti európai rendért a három szövetséges nagyhatalom (a Brit Birodalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió) kezeskedett, amit fura módon alátámasztott a hidegháborús „fegyveres béke”, a nukleáris paritás. Nagy mértékben a külső és belső „kommunista veszélynek” köszönhetjük mind a nyugati jóléti államot, majd az enyhülést, illetve a nyugati befolyásnak és a gazdasági versengésnek a kelet-európai reformokat és a növekvő fogyasztást, nyitottságot, kulturális átalakulást.

Charles de Gaulle szovjetbarátsága és Amerika-ellenessége, a nyugatnémet Ostpolitik, a békemozgalom, a gyarmati népek fölszabadulása mind szerepet játszott a béke megőrzésében és a gazdasági fejlődésben, amelynek az ára az volt, hogy a Nyugat nem lépett közbe 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában, de a Szovjetunió se avatkozott be 1946 és 1949 között a polgárháborúba, se az 1967-i fasiszta-katonai puccs idején Görögországban, és nem szállta meg Jugoszláviát: az eredetileg kialkudott befolyási övezeteket aggályosan tiszteletben tartották.

Bár 1989 után a Szovjetunió, majd Oroszország megszűnt igazi nagyhatalomnak lenni, a Nyugat: az Egyesült Államok és a hanyatló Nagy-Britannia úgy-ahogy mégis garantálta az európai rendet. De a Brexit – amely fölöttébb emlékeztet máris érezhető hatásában a revansista-revizionista országok hajdani kilépésére a Népszövetségből – és Donald Trump megválasztása egyértelművé tette az „angolszász” hegemónia megszűnését. Jelenleg a második világháború két fő nyertese gyakorlatilag fölhagyott a világpolitikával, Nagy-Britannia (elnézést) nem számít, az Egyesült Államok (mint már többször történelme során) bezárkózott, teljesen közömbös Európa iránt, Oroszország pedig nem konstruktív játékos, igaz, ereje se lenne hozzá, még ha volna is kedve (bár itt-ott a margón, a volt Jugoszláviában és Magyarországon próbálkozik).

A helyzet legfőbb furcsasága, hogy az európai államokkal szemben a polgári-demokratikus kontrollt nem külső erő, hanem az Európai Unió próbálta gyakorolni, ami nyilvánvaló abszurdum, hiszen Európában az Európai Unió nem lehet hegemón külső erő, amely itt fönntartja a rendet, és megelőzi az európai nemzetek régi politikai betegségeinek kiújulását és garantálja a békét – amelynek a föltétele az egységes, a kanti Örök béke értelmében vett „republikánus rend”, azaz a demokratikus jogállamok szerves együttműködése.

Ennek a törékeny, Amerika és Anglia nélküli európai berendezkedésnek mindenekelőtt Németország volt a fönntartója, az Európai Unió fő hatalma, amely azonban a náci múlt következményeképpen nem jelent és nem jelenthet önálló politikai és katonai erőt – elképesztő gazdasági potenciálja ellenére –, egyetlen (s mint kiderült, mulandó) előnye pusztán erkölcsi természetű volt.

Mert Németország volt egyrészt a liberális-demokratikus mintaállam, a fasizmus – sőt: az etnicizmus – ellen, a diktatúrás kísérletek ellen beoltott, immunis mintaállam, a békeszerető, humanista, nyugodt, csöndes óriás; Németországban a rendszert csak balról érte kihívás, rendszerellenzéki bírálat és kulturális támadás.

De ez az immunitás önmagában, pusztán történeti, erkölcsi és nemzetpedagógiai alapon természetesen nem fönntartható.

A nemzet- és államfönntartó politikai establishment épp úgy meggyöngült végül – mindenekelőtt a migránsválság hatására –, mint mindenütt másutt. Ott is előretört az alapos német módon igencsak ijesztő szélsőjobboldal (az AfD radikálisabb, mint francia és olasz megfelelői), nacionalista-konzervatív lázadás tört ki Angela Merkel szövetségi kancellár ellen a fő kormánypártban, de a marxista-reformista Balpártban (Die Linke) is nacionalista fordulat kezdődött el a párt vezetője, Sahra Wagenknecht irányításával, szélsőjobbra tolódott a már jó ideje áramvonalasan reakciós liberális párt (FDP), a szociáldemokrácia pedig fölbomlóban van (mint a szociáldemokrácia világszerte). Az elhúzódó kormányválság megmutatta, hogy a stabilitás, jólét és nyugalom szigete, Németország épp annyira elbizonytalanodott, mint minden európai ország.

A magyarországi szélsőjobboldali (főleg online) kormánysajtó teljes joggal ujjong: a Merkel-korszaknak csakugyan vége; igaz, Orbán így kifogy a valóságos ellenfelekből, de emiatt valahogy nem tudom sajnálni.

Van épp elég képzelt veszedelem, avval is beéri.

Németország politikai jövője teljesen bizonytalan (akkor is, ha mégis alakul valamiféle CDU/CSU–SPD-kormány), és ez nem pusztán a szociáldemokrácia fölbomlása, ahogyan a taz vagy a Frankfurter Rundschau írja. Az ügyeletes politológus szerint az egészet nem kell olyan komolyan venni. No persze. Ez a dolga.

Kelet-Németország három szövetségi tartományában a CDU már a részben újfasiszta AfD-vel tárgyal a helyi választások előtt. Németország – mint válságok idején hagyományosan örökké – a szövetségi államtól a tartományokhoz (anno: fejedelemségekhez) fordul, ott az igazi politikai erő, s ott (pártszínektől függetlenül) a vezetés konzervatív.

A déli katolikus területek kulturálisan és politikailag Ausztriához állnak közel. Ausztriában a szélsőjobboldalhoz elvi pozícióiban hasonlatos konzervatívok (ÖVP) és a jórészt újfasiszta egykori Haider-párt (FPÖ) van hatalmon.

Ausztria ideológiailag már többször Németország előtt járt. Ott a fasiszta fordulat voltaképpen már 1927-ben lejátszódott, amikor az Igazságügyi Palota fölgyújtásának ürügyén sarokba szorították a munkásmozgalmat. Igaz, 1934-ben polgárháborúra volt szükség, hogy a bivalyerős ausztriai munkásmozgalmat leverjék: de ma ilyesmiről nincs szó. Ma a munkásmozgalom örököse, Ausztria Szociáldemokrata Pártja (SPÖ) angyali szelídséggel követi az etnicista trendet, és még a bécsi utcai tiltakozásokban se nagyon mutatja magát. A tiltakozások a „migrációs válság” miatti népi konszenzus és a kelet-európai vendégmunkások elleni intézkedések népszerűsége miatt nem tömegesek, holott a radikális jobboldali osztrák kormány nagyon gyönge. A szakszervezetek (ÖGB) hallgatnak a szociális leépítések ellenére. A németországi fémipari szakszervezet (IG Metall) viszont eredményes sztrájkon van túl, sőt: a hatvani és miskolci Bosch-üzemben is sztrájk van/lesz, ettől nem függetlenül.

De ez a németországi szociáldemokrácián, amely ma elsősorban a tisztviselők, tanárok és más diplomások pártja, nem segít. A fenyegetett helyzetben lévő maradék (fehér) proletariátus világszerte a szélsőjobboldal felé fordul. (Evvel szoros összefüggésben számos baloldali mozgalom válik nacionalistává vagy még rosszabbá.)

A „neoliberális globalizáció” körülményei között – mint évszázadok óta a gépesítés előrehaladásakor – a szükséges élőmunka mennyiségének zsugorodása miatt a munkanélküliség demográfiai, azaz biopolitikai (közvetve pedig etnikai) problémává válik. A XVII-XIX. században a fölös populációt az iparosodó országokból elhajtották a (volt) gyarmatokra, főleg Amerikába. Ez az eszköz nem áll ma rendelkezésre. A „fejlett” országokban a bevándorlás szabályozása (hozzáigazítva a centrumországok azonnali gazdasági-személyzeti szükségleteihez) a középponti probléma, ami párhuzamos a kulcsiparágak kitelepítésével-kiszervezésével az alacsony bérű perifériaországokba, mint esetünkben Magyarországra, Szlovákiába stb. – ez a „hatékony foglalkoztatás”. Minden nyugati béremelés keleti gyáralapításokkal jár. Ez nem éppen a proletár internacionalizmus talaja.

Összezúzza a baloldalt mindenütt.

Erre a fal- és kerítésépítő rasszizmus ugyan nem adekvát válasz (még burzsoá osztályszempontból se), de a represszív mozgósításhoz elegendő. Ez a mozgósítás szétzúzza mindazt, ami az 1945 és 1989 közötti feszült konszenzusból megmaradt.

A magyarországi mérsékelt baloldal elgyávulása, elbutulása és idült történelmi vaksága elfeledteti, hogy ennek a keleti-nyugati konszenzusnak a középpontjában a közös antifasizmus, náciellenesség állt.

Az ausztriai FPÖ, de még inkább a németországi AfD újfasiszta retorikájának a lényege a „visszavesszük a hazánkat”, „elég a bűntudatból”, „a diszkriminációellenesség az új pestis” (ismerős?) – az AfD vezetőinek bölcs mondásaiból florilégiumot állított össze a Konkret. Ahogyan nálunk ez a duma átterjedt a MIÉP-től és a korábbi Jobbiktól a mostani orbánista propagandaapparátusra, heccújságokra és heccportálokra (miközben a magyar liberálisok a szláv- és románellenes nacionalizmushoz térnek vissza, úgy eszi bele magát az AfD-„gondolatkincs” a német konzervatív jobboldal észjárásába, szemben mindavval, amit a végzetesen meggyöngült Merkel képvisel. (Ausztriában pedig épp úgy csupán a sajtó a szélsőjobboldal ellenzéke, akár Magyarországon – vagy Amerikában…)

Én annak idején csípős gúnnyal írtam a magyarországi liberálisok nevetséges Merkel-kultuszáról, de most el kell ismernem, hogy a Merkel-éra lezárulása joggal tölt el mindenkit bosszúsággal és aggodalommal. Az establishmenten belülről is furcsa hangok hallatszanak. Josef Joffe, a Die Zeit neokon főszerkesztője a „lúzerek” (azaz a leszavazott, mégis vezető pozícióba került szociáldemokraták) kormányáról értekezik, amely nem lesz (lenne?...) elég atlantista, s amely valamiféle összeurópai jóléti államot akarna megteremteni, s szétzúzná Schäuble pénzügyminiszter „nagyszerű” örökségét, ráadásul ellenzi az Oroszország és Irán elleni szankciókat.

Az európai stabilitás, a rasszista, etnicista és soviniszta szélsőségek kordában tartása, Kelet- és Nyugat-Európa békés és „demokratikus” együttműködése, a polgári hegemónia fönntartása, az enyhén represszív, konformista, a polgári osztályérdek elsőbbségét soha meg nem kérdőjelező köznyugalom, a tárgyalásos-egyezkedős-időhúzó konfliktuskezelés: mindezeknek egyszer s mindenkorra végük.

Kelet-Közép-Európában a szélsőjobboldal mindenütt (különböző mértékben és a radikalitás különféle fokozatain, de egyaránt) hatalmon van már. A hagyományos ellenségeskedések (lengyel-orosz, román-orosz, magyar-román, szerb-horvát, szerb-bosnyák, horvát-szlovén, bolgár-macedón, macedón-görög, görög-török, olasz-osztrák) is visszatérőben vannak. Nagy-Britannia lassú távozása Európából a zűrzavart állandósítja. A demokrácia erődítményeinek tekintett skandináv országokban döntő befolyáshoz jutott a szélsőjobboldal, a holland konzervatívok épp úgy átvették a szélsőjobboldal eszméit, mint magyarországi kollégáik; Emmanuel Macron épp ripityára veri azt a keveset, ami a francia „demokráciából” megmaradt.

A bevándorlóellenes, iszlamofóbiás, idegengyűlölő, mindenfajta kisebbségivel és külföldivel, „mással” szemben bizalmatlan korérzés-korszellem győzelme csaknem teljes. A baloldal veresége bizonyosan az.

A represszív-diszkriminatív korszellem legékesszólóbb és legsikeresebb hangadója, Orbán Viktor magyar miniszterelnök elégedetten mondja, hogy „nem kérünk a sokszínűségből” (kelet-európai "megfigyelők" irtózattal számolnak be Berlinről és Londonról), „nem kérünk a »brüsszeli« szuperállamból”, „nem kérünk a feminizmusból”. Nem kérnek. Az orbanizacja (lengyel kifejezés arra, amit oly jól ismerünk) lendületesen terjed Európában. „A multikulturalizmusnak vége” – ezt éppen Angela Merkel jelentette be jó pár évvel ezelőtt. Az, amit az orbáni apparátus a tömör „Soros” metaforával ír le (emberi jogok, kisebbségvédelem, humánus bánásmód a gyöngékkel és sérülékenyekkel, liberális-világi jogállam, erőszakmentesség, tolerancia és pluralizmus), megy ki a divatból.

A polgári liberalizmus és a mérsékelt, reformer szociáldemokrácia problematikus, de tartós szövetsége is fölbomlik. A liberalizmus konzervatív lesz, a szociáldemokrácia eltűnőben van, a konzervatív eszmevilág egy része fasizálódik. S akik mindezt ellenzik, passzív undorral nézik azt, ami folyik.

Ez a helyzet.

 

 

 

2018. február 15.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább

Egy írót nem az igazságai jellemeznek, hanem a dilemmái

Manapság főleg a vörös terrort ostorozzák, a fehérnek megbocsájtanak. Ebben az esszében azonban nem ez a >

Tovább

A kép mutatói

Az, hogy berúgott és betépett senkiháziak élvezik a pénzért vásárolt szexet: visszataszító. S az, hogy ezt >

Tovább

Demeter Szilárdnak már megint mindenről a pofozkodás jut eszébe

Mert az Irodalmi Magazin léte arra bizonyíték, hogy az, ami nem feltétlenül értékes, érdekes, szükségszerű, az >

Tovább