2020. szeptember 20. vasárnap
Ma Friderika névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Tanyaszínház 40 – avagy a képmutatásról

Molière: A képzelt beteg – Tanyaszínház

Pressburger Csaba
Pressburger Csaba

Kerek évfordulón a kritikus is kétszer meggondolja, hogy legyen-e „ünneprontó”, vagy inkább sumákoljon, maszatoljon, hazudjon. Szerencsére erről eszébe jut egy másik Molière-darab, és a kétségei elillannak. Túlságosan fontos a Tanyaszínház ahhoz, hogy képmutatóan viszonyuljunk hozzá. Pressburger Csaba (Színház.net):

Kerek évfordulós előadás ne legyen „ünneprontó”. Legyen könnyed, vidám, minél kevesebb politikai áthallással, aktualizálással, hadd szerezzen önfeledt pillanatokat az elnéptelenedéssel, elszigetelődéssel és elszegényedéssel küszködő vajdasági, magyarlakta falvak közönségének. Talán ilyesmi elgondolás vezérelhette a Tanyaszínház idei darabválasztását, így kerülhetett képbe Molière A képzelt betegje.

Négy évtized, negyven előadás, évente húsz-harminc vajdasági helyszín – miközben hol a bombák hullottak, hol a hiperinfláció emésztett fel mindent, hol a szomszédos országokban dúló háborúkba vitték a hadköteles férfiakat. Önmagában is megsüvegelendő teljesítmény. Ám a folytonosság fenntartása sohasem vált öncéllá, a mindenkori alkotók, élükön a főkoordinátor szerepét betöltő Magyar Attila-Öcsivel, állandóan törekedtek rá, hogy az egyes előadások szakmailag is értékelhető színvonalat képviseljenek – dacára a Tanyaszínház mint vándorszínház leglényegét jelentő hiányvonatkozásoknak, vagy épp ezeknek köszönhetően: az állandó társulat, az állandó és jól behatárolható ízlésű közönség, valamint az állandó helyszín hiányának. Vagyis a rutin elhatalmasodása és a túlzott kényelem az, amitől nem kellett soha félteni ennek a Kárpát-medencében is egyedülálló intézménynek az éltetőit.

A hivatalos bemutató előtti időszakban sopánkodtam is egy sort, hogy a próbák helyszínéül szolgáló, egyre inkább kiépülő kavillói művésztelep esetleg elkényelmesítheti a társulat ifjú tagjait (színészeket, színművész-növendékeket és amatőr színjátszókat), hiszen mind civilizáltabbá válnak a bácskai falucskában otthont adó porta és a körülmények. (Hol van már az az idő, amikor a tanyások sátrakban vagy a szabad ég alatt háltak, hideg kútvízzel mosakodtak, a kellékeket hurcoló, szamár vontatta ekhós szekerüket pedig kerékpárral vagy gyalog követték!) Ám a próbafolyamat körülményeiről szóló hírek egyre inkább „megnyugtattak”: nem ez lesz az az év, amelyről a krónikások majd úgy emlékeznek meg, hogy a színművész hölgyek és urak végre wellness-központokat megszégyenítő körülmények közepette dolgozhattak. Sőt, épp ellenkezőleg: még pár nappal a bemutató előtt is betonkeverőtől, fűrészeléstől, kalapálástól volt hangos a helyszín, hogy a kavillói premierre elkészülhessen minden, a negyven évet jelképező haranglábat és a színház múltját bemutató múzeum épületét is ideértve. Még azok a visszajáró színészek is, akiknek pedig az évek során már volt idejük megedződni, úgy nyilatkoztak, hogy talán soha nem volt még ennyire embert próbáló és rövid a munkafolyamat.

És ez látszott a végeredményen, sajnos. A megpróbáltatások terhe alatt nő a pálma – de azért a terhelésnek is van határa! Jelenetek, karakterek maradtak kidolgozatlanok, helyzetkomikumra lehetőséget adó szöveghelyek maradtak kihasználatlanok, a rendező kézjegye se volt kivehető. Nem volt ideje és/vagy módja igazán beérni ennek az előadásnak.

Pedig az újvidéki Radoslav Milenković rendezőnek volt honnan merítenie: 2011-ben a Miskolci Nemzeti Színházban vitte közönség elé A képzelt beteget. Nyilván nem lehet egy kőszínházi, háromfelvonásos produkciót egy az egyben szabadtéri, szerényebb technikával dolgozó színpadra adaptálni, ezért nincs is szándékomban összemérni a két előadást. Mindössze a közös alapról tennék itt említést: ez pedig a stilizáltság, amely a commedia dell’arte játékstílusában bontakozik ki. A Molière-darab egyébként is tálcán kínálja ezt a lehetőséget, a Tanyaszínház maximálisan heterogén közönsége szempontjából pedig igazi telitalálatnak tetszett egy általános érvénnyel bíró klasszikus színre vitele, amely ugyanakkor egy könnyen emészthető történetet mond el, végtelenül egyszerű dramaturgiával és sarkos karakterekkel operálva.

Csakhogy mindez kevésnek bizonyult. Pedig voltak sziporkázó alakítások (külön kiemelném a minden lében kanál, visszafeleselő szolgálót megformáló László Juditot); a jelmez hűen tükrözte a játékstílust és a darab szellemét – Rutonić Róbert munkáiban a camp (túlzással, giccsel és rossz ízléssel operáló stílus) ötvöződött a trash-divat hulladék-újrahasznosító törekvésével. A színészi alakítást is tökéletesen hagyta érvényesülni a díszlet (lévén, hogy nem volt). Azonban hiányzott a kötőanyag, amely összefogta volna az előadást, amelytől többé válhatott volna egy snassz vásári komédiánál, amiben nem igazán világos, milyen dramaturgiai jelentősége van egy-egy „övön aluli humormegnyilvánulásnak” (például a főszereplő pelenkahuzigálása), de azért nevetünk rajta, mert ugye olyan vicces. Nem lett igazán átgondolva a statikusan statisztáló egészségügyi személyzet szerepe sem, és a két színinövendék által szinkronban megformáltatott figura is ötlettelenségről árulkodik.

A mindenféle nyavalyától, tehát hipochondriában szenvedő főhőst Ozsvár Róbert alakítja, aki szinte folyamatosan a színpadon van, minden szereplővel interakcióba lép, hatalmas szövegkorpusz az övé.

Rendkívüli koncentrációt igénylő szerepről van szó, ami egy tapasztalt színészt is próbára tesz, nem hogy egy végzős főiskolai hallgatót. Ozsvár mégis megbirkózott Argan figurájával: összeszedetten játszik, jól artikulál, összehangolt a mozgása, ám a karakter „finomhangolására” már nem maradt ideje, ereje.

És ez a finomhangolás nem feltétlenül árnyalt jellemábrázolást takar. Ez esetben épp ellenkezőleg: ha commedia dell’arte, akkor legyen kövér! Legyen minél sarkosabb, minél elrajzoltabb, minél vaskosabb egy-egy figura vagy jelenet, de okkal, vagyis akkor és ott, amikor és ahol ez dramaturgiailag is indokolt. Nos, ez az, amit nem sikerült kihozni az előadásból.

Kerek évfordulón a kritikus is kétszer meggondolja, hogy legyen-e „ünneprontó”, vagy inkább sumákoljon, maszatoljon, hazudjon. Szerencsére erről eszébe jut egy másik Molière-darab, és a kétségei elillannak. Túlságosan fontos a Tanyaszínház ahhoz, hogy képmutatóan viszonyuljunk hozzá.

Szereplők: Búbos Dávid, Dévai Zoltán, Dienes Blanka, Hajdú Sára, Huszta Dániel, Kőműves Csaba, Kőműves Noémi, László Judit, Nyári Ákos, Ozsvár Róbert, Orlović Stanislava, Szabó Róbert, Szilágyi Áron, Verebes Andrea és Wischer Viktor.

Közreműködik: Crnkovity Gabriella, Gombos Dániel, Magyar Attila, Markulik Balázs, Oláh Csaba, Pócik József és Rutonić Róbert. Rendezte: Radoslav Milenković

 

2017. augusztus 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább

Alternatíva nélküli kor

Hobsbawm szerint az a veszély fenyeget bennünket, hogy felülkerekednek „a jobboldali, demagóg, idegengyűlölő, nacionalista rendszerek, amelyek >

Tovább

Bret Easton Ellis: “a beszari nemzedék”

A kapitalista rendszerben érvényesülő kapitalista értelmiségi elitet nem kínozza a lelkiismeret. Úgy látszik azonban, hogy a >

Tovább

Laudáció Márti néni tiszteletére

Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, >

Tovább

Mozaik vagy periféria?

A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A >

Tovább

A Nyugat és Takaró Mihály

Tehát ha azt halljuk: „zsidó, zsidó”, úgy értsük: „amit az elégedetlen magyar gondol” („Protestáló hit s >

Tovább