2020. április 3. péntek
Ma Buda, Richárd, Hóvirág névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

Apám tyúkja

A Rádiókabaré felvétele. >

Tovább

Elért a háború

Tolnai Ottó
Tolnai Ottó
Elért a háború

Két évtizede járok a Futaki úton haza a városból, s fordulok le a járványkórháznál a Telepre. Mielőtt átvágnék az úton, mielőtt a zebrára lépnék, két évtizede szinte mindennap felpillan­tok.

Odaát, a túloldalon nyitott, kitárulkozó ud­varra látni: egy nagy, különös galambdúcra. Két évtizede nézem, szinte naponta ezt a különös vagy tán még inkább abszurdnak nevezhető építményt. Azért mondom abszurdnak, mert nem lakják galambok. Sosem is száll rá egyet­len galamb, veréb sem, pedig hát a verebek nem válogatósak, mindenféle bolond lyukba, résbe befészkelnek. Ha galambok turbékolná­nak a túlméretezett, ideálissá képezett beton-gombán, ha galambok sürgölődnének-forgolódnának a lőrésnyi kis ablakokon, el lenne intézve a dolog: a ga­lambdúc galambdúc lenne. Az idilli otthonosság szimbó­luma. De így nyitott, izgató kérdés marad. Először min­dig azért pillantok az irányá­ba, hátha végre mégis rá talált szállni egy galamb, egy kimerült repülő vagy túlhajszolt postás, hátha bevackolt mégis egy ázott, koszos vadócpár, vagy valami eltévedt, halálfáradt eg­zotikus vándormadár fedezi fel, vándormadár, amelyet az öbölháború űzött felénk. De nem, még véletlenül sem. Mire másodszor pillantok fel rá, már mániákusan, motyogok magamban: Maginot… És megborzadok. Az elhagyott, a túlméretezett erődítmények, bunkerek magányát érzem. Sokfajta magány, űr, kietlenség létezik. De az elhagyott, kiégett bunkerek, erődítmé­nyek magánya, kietlensége, űrje tán a legbor­zasztóbb. Emlékszem, gyerekkoromban még a feltört kriptákban sem féltem annyira, mint az elhagyott bunkerekben…

Így valahogy baktattam hazafelé ma is, így morfondíroztam, ezek a feltételes reflexek mű­ködtek bennem, mint az elmúlt két évtized folyamán szinte naponta. Majd leléptem a zeb­rára, le, mint két évtizede szinte mindennap.

A zebrámra.

És akkor egy civilkék kamion erős vasrúddal varangyzöld páncélkocsit vontatott el előttem. És a varangyszín tákolmány valahogy tehetetlen volt, sajnálatra méltóan gyámoltalan. Felénk nem voltak komoly háborúk, de azért gyerekko­romban én is bujkáltam kilőtt, kiégett tankban. És a kilőtt, kiégett, elhagyott tank belseje pon­tosan olyan, mint az elhagyott bunker belseje.

A semmi formái, borzalmas edényei.

Lecövekeltem a zebrán, legyökereztem. El­ért a háború. Nem mertem a betondúcra pillantani. Meg voltam győződve: fegyverek feke­te-lila csövei lesnek, céloznak a résein – ame­lyéket én, a naiv, az elmúlt évtizedekben erővel a galambok angyali kijáratának akartam tudni. Mint valami csapás ért a felismerés, vagy ponto­sabb lennék, ha azt mondanám, úgy ért, akárha eltaposott volna az a harckocsi: a háború az, amikor bunkerré lesz még a galambdúc is. Gyáván futottam hazáig a vakvágányon.

Sokszor volt az elmúlt két évtized folyamán olyan érzésem – éppen azokban a napokban költöztem ide, amikor eltiltottak a Symposiontól – hogy beszorultam ide, erre a valóssá lett metaforára, vakvágányra. Én, akinek a nyitott­ság volt az egyetlen formája. De most ez a vágány még vakabbnak tűnt, mint valaha.

Csak most emlékeztem, hajnalban, félálom­ban mintha hallottam volna, hogy már itt, a Dunánál is lőnek, harcolnak. De ez csak egy homályos hír volt a hírek, információk rengete­gében. Lőnek a hídnál, Palánkánál, Iloknál.

Rég nem jártam arrafelé. Šidre szoktam volt menni leginkább, Šumanović-képeket nézni, vagy barátomhoz a bijeljinai galériába, akitől kitömött hollómat kaptam. Egyik utolsó utam alkalmával kiültünk a fantasztikus iloki teraszra, a Duna fölé. Tavasz volt. Rajtunk kívül még egy tíz-húsz főnyi szokatlanul kompakt társaság tar­tózkodott a teraszon. Valaki harmonikázott kö­zöttük. Azért mondtam olyan sután, hogy tartózkodtak, mert nem ültek, táncoltak. Jóllehet valami furcsa tánc volt az, nem tudtam hirtelen hová helyezni. De nem is foglalkoztatott, nem szenteltem neki figyelmet, mert a Dunát néz­tem. Néztem nagyon a verőfényben. A ragyo­gás, a klorofil intenzitása már nem volt fokozha­tó. Vannak ilyen pillanatok. Ha fokozódik, ki­csordul önmagából, ki minden egyes fűszál, vízcsepp, ki a mindenség. Akkor fordultam a különös társaság felé. Egyre szilajabbul táncol­tak, noha a zene nem gyorsult fel, nem lett hangosabb. Akárha a ragyogás, a gyönyör felfo­kozottságára, ritmusára, belső zuhogására tán­coltak volna. Elmúlt már bizonyos idő, amikor észrevettem: vakok. Ott ültem mozdulatlan. És ők ropták a táncot, egymásba kapaszkodva, súlyosan, mint egy némafilmben. Azazhogy nem is a hang hiányzott, hanem inkább a kép. A szó szoros értelmében beszakadt az égbolto­zat, úgy zuhogott ránk a fény. Közben a film, a filmjük mind sötétebb lett, mindinkább fekete-fehér. Néztem helyettük a Dunát. Tíz-húsz em­ber mohó szemével. Jobb, hogy nem látják, gondoltam, elviselhetetlen.

Orromban a harckocsi tömény – tonnás bűzével, nagy pánikban nyomozok, mi is történt Iloknál. Rálőttek a tankokra, tankok kilőttek egy töltényekkel teli rendőrautót, és az – embe­restől? – porrá égett, ellobbant szinte. Nincs kizárva, éppen azon a bizonyos teraszon.

Igen, lelki szemeim csökönyösen ragaszkod­nak ahhoz a teraszhoz, ahhoz a látványhoz… A vakok ragyogó – elviselhetetlen dumájához. Csak lassan, nagyon lassan alakul a kép valami apokaliptikus tolongássá, tánccá.

Kórógy, hallom az újabb híreket, ostromgyűrűben. A front valamiféleképpen arra is, erre is terjeszkedik.

Penavin tanárnő – éppen most ünnepelte 70. születésnapját –, mintha csak megérezte volna, hogy azzal a kis Árpád-kori településsel valami baj fog történni. Megszállottan kutatta, dolgozta fel, egész kis könyvtárat tett közzé róla. Olyasmi dolog volt ez, mintha valaki több köny­vet publikált volna Pompeiről a Vezúv kitörése előtti pillanatban. A pesti rádió újságírója azt mondja – nem akarok hinni a fülemnek –, hogy Kórógy egy kis szlavóniai falu, amelyről eddig semmit sem tudtunk…

Ülök a vécén, édes félálomban. És hirtelen úgy érzem – sosem tapasztaltam borzalmasabb érzést – a saját fejemre piszkolnék. Átrepülnek.

Udvarunk klorofilbarlangjába hasas helikop­ter les be; hallom, a nők sikítozva kapkodják magukra a bugyit. A telefonra pillantok, kinél tiltakozzak? Megsértették a légteremet! Áttör­ték a hangfalam! De aztán lecsendesedek. És különben is, jobb, ha hallgatok, lapulok. Még katonaköteles vagyok. A fiam meg még inkább, hisz egy éve sincs, hogy leszerelt. Kosovóban szolgált, így én – Jugoszlávia térségeinek nagy szerelmese! – is megismerhettem Ferizájt. Ha­talmas lőszerraktárat őrzött – és mint mesélte, első éjszaka megdöbbenve látta: nagy szentjánosbogarak közelednek, mint valami szik­rázó gyújtózsinór, köröznek a hegybe ágyazott raktár körül. Arrafelé kétszer akkorák a szentjánosbogarak, mint fe­lénk. Aztán én is összefogdos­tam azokból a szikrázó-pa­rázsló bogarakból egy egész gyufásdobozzal, és hoztam haza költői műhelyembe – a tiszta költészet műhelyébe…

Csodálkozva kell tapasztalnom, éjszakánként Ady háborús, azaz hát háborúellenes írásait böngészem, újfent visszatérek Távol a csata­tértől című jegyzetfűzéréhez.

„A vád – mondja Ady – az, hogy én csak esténként jelenek meg a Világ szerkesztőségé­ben, de egyébként mint gyáva dalia bujkálok a katonaság elöl.”

Állok a zebrán, amely akár a kisgyerekeknek, nekem is igazi zebra. Az állatkertekben mindig szerettem megsimogatni selyemszőr-csíkos há­tukat.

Állok zebrámon.

Lám, mint valami bűntény színhelyére, ismét visszatértem. Vagy zebrám védelmezésére szán­tam el magam? Csak most látom, az éjszaka durván felvágták hátát a tankok. Szemben a galambdúcnak álcázott bunker…

Aki csak vakokat lát, csak vakok helyett néz, maga is megvakul végül.

Jöjjön, karol belém szomszédom a zebrán, jöjjön, eltapossák, mint a macskát. El, mint a zebrát – ezt az angyali rabruhás lényt, motyo­gom magamban. És közben arra gondolok, milyen szép idők is voltak azok, amikor éjsza­kánként olyan szerzőket olvasgattam, mint S. Jay Gould, s tudósi pózban tűnődtem vele hogyan lesz a zebracsík? Micsoda egy zebra, ha egyáltalán valami? Igen, egy várat­lan pillanatban azt vettem észre, pontosan arra a csíkosruhájú fegyencre kezdek emlékeztetni, aki a börtönudvaron egy zebrán lovagol, hiszen az ilyen s hasonló lektűrök helyett mindinkább szótárakban és lexikonokban kutatok – olyan fogalmak jelentését tisztázandó, amelyekre, azt hittem, sosem is lesz szükségem, amelyekkel, azt hittem, sosem is fog meggyűlni a bajom, mint: lojalitás, dezertálás et cetera. Ugyanis minden jel arra mutat, az ember nem változik orrszarvúvá, menthetetlenül zebrává változik.

1991. július 17.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy ravasz, de gátlástalan kalandor

Az elmúlt 10 évben csaknem egymillió magyar fordított hátat országának, amelyet visszataszít a múltba egy ravasz, >

Tovább

A hatalomban, vagy ellenzékből? (2.)

A Szijjártó vezette magyar külügy teljesen lemondott a délvidéki magyar közösség helyzetével kapcsolatos bármilyen kérdésnek vagy >

Tovább

Harangok és mentőautók

Ferenc pápa a koronavírus sújtotta világért imádkozik. Rómában szólnak a harangok miközben szirénáznak a mentőautók. Végel >

Tovább

Orbán mint a Bond-filmek gonosztevője

A mázli sokat segített neki. Magyarország kicsi, az EU-nak sokkal fontosabb, hogy a 40 milliós Lengyelországban >

Tovább

Kellemes meglepetés

Az újvidéki rádiósok becsületére váljon, hogy az ügyben Sinkovics Norbertot, a SZER vajdasági tudósítóját, a független >

Tovább

A hatalomban, vagy ellenzékből? (1.)

Mit eredményezett, tehát, a VMSZ-nek „a hatalomban való szerepvállalása”? A VMSZ vezető tagjainak néhány jól fizetett >

Tovább

Az autokraták titokban imádják a világjárványt

Orbántól Kaczynskiig azért imádják, mert az a háborúhoz hasonlóan rendkívüli intézkedéseket igényel, beleértve a szabadságjogok korlátozását. >

Tovább

A nemzeti egység kompromisszumok nélkül csonka

Semmi sem kártékonyabb, mint az embereket nemzetpolitikai kínai csizmába kényszeríteni. A vajdasági magyar politikusoknak sem ártana >

Tovább

Nyugi!

Senkit nem visznek el, senkiért nem jön a fekete autó, és senkit nem hurcolnak be egy >

Tovább

Spiegel: Orbán Viktor – Európa szégyene

Így értékeli a lap, hogy az unió kellős közepén egy kvázi diktatúra jött létre. A kormányfő >

Tovább

A jövő sem lesz a régi

A pestissel együtt terjedt az antiszemitizmus, Dél-Franciaországban elterjedt a hír, hogy a zsidók megmérgezték a kutakat, >

Tovább

Az eltűnt vírus nyomában

A pontos válasz tehát az, hogy nem tudjuk, mi történik éppen Vuhanban, de sejthetjük, hogy a >

Tovább