2020. október 28. Szerda
Ma Simon, Szimonetta, Szimóna, Júdás, Tádé névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

20 logó, amelyen csak mi, magyarok röhögünk

A Fika cafe egy svéd kávézó- és gyorsétteremlánc. A fika szó svédül kávét jelent. >

Tovább

Kínai fogamzásgátló

Trkala gyűjtéséből: Kínai fogamzásgátló tabletta magyar nyelvű tájékoztatója. Az OGYI úgy visszavágta, mint a kertajtót. A fogalmazványt eredeti >

Tovább

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Rendőrségi jegyzőkönyvekből

Szebenitől. Egyszóval hiteles. >

Tovább

A legjobb motor a világon

István barátunk (a pocsolya túloldaláról) néhány szerkezet működését hasonlította össze: >

Tovább

Beatles (összes)

Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >

Tovább

A zsemle ára

Ma már semmi szükség sincsen se villanyórára, se gázórára! Miért? Mert ezek a mérőórák eredetileg azt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Apám tyúkja

A Rádiókabaré felvétele. >

Tovább

Napi ajánló

Lehull a lepel a Nyugat legendás, írógörcsös szerkesztőjéről

Lehull a lepel a Nyugat legendás, írógörcsös szerkesztőjéről

A lehengerlő vitatkozókedve miatt Noshát Ernőként emlegetett Osvát Ernő leginkább „lapban” fejezte ki magát. A Nyugat legendásított szerkesztőjének nemrég megjelent terjedelmes levelezésgyűjteménye számos rejtélyre ad magyarázatot. Murányi Gábor:

A róla fogalmazott, telibe találó „nekrológot” Osvát Ernő már a halála előtt tíz évvel elolvashatta. Amikor ugyanis a szerkesztők szerkesztője 1919 januárjában (ideiglenesen) hátat fordított „legédesebb gyermekének”, a folyóirat vezető kritikusa, Schöpflin Aladár ekként búcsúztatta: „Az ő ízlése és ítélete volt a Nyugat lelke, az ő egyénisége volt az egyik legerősebb és legkarakterisztikusabb arcvonás a Nyugat arculatán.” Pedig: „Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba”, ezért hát: „Kritikusi kiválóságát csak az írók ismerik, akikkel érintkezik, mert sajnálatos módon nem írja meg gondolatait, csak élőszó útján közli írótársaival, barátaival.”

A magyar literatúra egyik legtitokzatosabb alakja körüli homályt oszlatja az a múlt év végén megjelent grandiózus kiadvány, amelyben az írás minden formájától irtózó Osvát fennmaradt levelezését adja közre eligazító jegyzetekkel és korszakokra bontott életrajzi tanulmányokkal két irodalomtörténész, Kosztolánczy Tibor és Nemeskéri Erika. A Tessék színt vallani című, a megjelenése pillanatától megkerülhetetlen alapmű főszereplője – korai kutatói, Fráter Zoltán, Kőszeg Ferenc és Márványi Judit irodalmi búvárlásainak köszönhetően – ugyan már az 1980-as évek közepe óta kezdte „megmutatni magát”, az utókor ismerkedése az ismeretlen Osváttal az 1473 tételes levelezéskötet nyomán bizonyosan új lendületet kap.

Nem érdektelen például, hogy milyen kanyarokkal jutott is el Osvát a nem író szerkesztő epitheton ornansáig. Ehhez is számos adalékot nyújtanak korai és eddig nagyrészt publikálatlan levelei. A jogi tanulmányait Nagyváradon bukdácsolva kezdő ifjú 1893 őszén érkezett Budapestre, ahol az abszolutórium megszerzése után fordított hátat a jurátusságnak, s iratkozott át bölcsészhallgatónak. Diplomát azonban ott sem szerzett. Békeidős szokványtörténet: elcsábította a sajtó, az irodalom, a kávéház világa, s igen hamar lett egyre tekintélyesebb lapok kritikusa. A Budapesti Hírlaptól a korszak költőfejedelme, Kiss József csábította át A Héthez, onnan pedig a korszak kiemelkedő írója, Ambrus Zoltán a frissen alapított lapjához, az Új Magyar Szemléhez. Irodalmi berkekben úgy tekintettek rá, mint a fiatal generáció legtehetségesebb kritikusára.

Miközben a kávéházi eszmecserék során briliánsan és lehengerlően vitatkozó Osvát „dialektikájával elnyeri a Noshát Ernő nevet, írásban már görcsös összpontosítással, idegtépő lassúsággal fogalmaz” – jellemzi helyzetét Kosztolánczy. E belülről feszítő ellentét lenyomatai azok a mentegetődző levelek, amelyeket Osvát küldött Ambrusnak a századfordulón. „Még egyszer bocsánat a menthetetlen késedelemért. Egész éjjel dolgoztam, de mostanáig nem tudtam elkészülni az ígért czikkekkel. Ha tehát lehet, még egy percz türelmet kérek” – írta 1900 januárjában, nem először és nem is utoljára úsztatva el a folyóiratot. Az egy hónappal későbbi lapzártakor Ambrus – kéziratok helyett – megint csak levelet olvashatott:

Három napja ülök az íróasztalomnál, hogy beváltsam ígéretemet és megírjam a kért apróságokat. Csak dadogás és nyögés és szenvedés – egy csomó foszlányokra tépett papíroson: ez az eredmény.

Noha a Maupassant hagyatéka című szösszenet az utolsó utáni pillanatban mégis megszületett, 1900 nyarán Osvát abbahagyta a rendszeres publikálást.

Az írásgörcs bonyolult lélektani és irodalmi összetevőit érzékenyen elemző Kosztolánczy szerint Osvát „a kritikai igen vagy nem kinyilvánítására” változatlanul jogosultnak tartotta magát, az indoklást azonban inkább másra kívánta hagyni. Annál is inkább, mivel időközben már elsajátította a jó szerkesztő két fontos tulajdonságát: „Bízik az ítéleteiben, de nem akarja egyedül teleírni a saját újságját.” Osvát életében a következő esztendők – a Nyugat 1908-as indulásáig – lapalapításokkal, elbukásokkal és új irodalmi gárda összekovácsolásával teltek.

Az első próbálkozás, az Új Figyelő csupán az előfizetési felhívásig jutott (ott tűnt fel Osvát mellett a szerkesztőbizottság meghirdetett névsorában Fenyő Miksa). Váratlan örökségét Osvát 1902-ben a Magyar Géniusz hetilap megvásárlására fordította, s a hadügyi tárca által folyamatosan szubvencionált, hazafias lózungokkal teli orgánumot „figyelemre méltó művészeti szemlévé” formálta át. Az új laptulajdonos és felelős szerkesztő ott fedezte fel magának és remélt olvasóinak Ady Endrét és (későbbi egynyári, ám annál szenvedélyesebb szerelmét) Kaffka Margitot. A mívessé kalapált hetilap azt talán még túlélte volna, hogy korábbi előfizetői sorra elfordultak tőle, de „a diadalmas katonai szellem” hiánya miatt megszűnt az állami szubvenció.

A Magyar Géniusznál összeverbuválódott Osvát-csapat – köztük a halálon túl is barát Elek Artúr művészettörténész és műkritikus – az 1905-ben indult Figyelőt már „biztos alapokra” helyezte: a belső munkatársak havi 20 koronával járultak hozzá a költségekhez. A csoda inkább az volt, hogy az orgánum egyáltalán megért 11 számot. Az áthidalhatatlan anyagi nehézségeket tetézte, hogy e Nyugat-előfutár – Fráter Zoltán értékelése szerint – akkor kívánt az új irodalom lapja lenni, amikor egészében véve az még nem született meg.

A Figyelő búcsúszáma után bő két esztendővel viszont hódító útjára indult az irodalmat és a társadalmat viharosan felforgató legendás folyóirat, amelynek születésénél sokan bábáskodtak ugyan, a főszerkesztő Ignotus mellett például az Ady-hívő mecénás, Hatvany Lajos, ám a lap spiritus rectora, tisztelve-rettegett szellemi zsarnoka – a rövid megszakítástól eltekintve – Osvát Ernő lett, és maradt egészen a haláláig. Makacsságával még az 1920-tól társszerkesztővé előlépett, s az öntörvényűségben vele vetélkedő Babits Mihály sem bírt.

A lapcsinálásban két évtized alatt maradandót alkotó Osvát 1929. október 28-án, 53 évesen szíven lőtte magát, alig néhány perccel az után, hogy egyetlen leánya, Ágnes, akit tüdőbajával éveken át otthon ápolt, meghalt. Ezzel az „önlövéssel” teljesedett be az Osvát família tragédiája, merthogy két évvel korábban – korántsem függetlenül a nőügyekben is szenvedélyes férfitól – Osvát felesége méreggel végzett magával.

Azt nem lehet állítani, hogy a végső drámai fordulat váratlan volt. A baráti kör 1929 tavasza, Ágnes állapotának rosszabbodása óta odavetett megjegyzésekből és „búcsúajándékozásokból” is érzékelhette az önfelszámolási szándékot, amelyet élete utolsó napján Osvát levél-végrendeletben is megfogalmazott. Az Elek Artúrnak írt „összevissza halmozott kérései” mind arra irányultak, hogy néhány kivételtől eltekintve kéziratainak, leveleinek, személyes dokumentumainak nyoma se maradjon, égesse el őket.

 

Az irodalomtörténet nagy szerencséjére a címzett és a hagyaték rendezésébe bevont Reichard Piroska költő – 1916-tól az Osvát család bizalmasa – csak részlegesen teljesítette a végakaratot. Merthogy, érvelt Elek:

Felfogásom szerint a levél, a mit az ember megír, nem csak azé, a kinek írta, hanem az írójáé, sőt – ritka esetben – a közé is.

Amit a lelkiismeretes barátok megmentettek az utókornak, azt később alaposan megrostálta a történelem – derül ki az Osvát-hagyaték további sorsát nyomról nyomra feltáró Nemeskéri zárótanulmányából. 1943-ban meghalt Reichard, a következő évben pedig a zsidótörvények miatt Elek lett öngyilkos. S bár ők még a világégés közepette is igyekeztek körültekintően gondoskodni a becses iratokról, azok szétszóródása, hányattatása, majd összegyűjtése és tudományos feldolgozása még évtizedekig tartott. Az eltűnni vágyó Osvát testamentuma például csak az ezredforduló óta ismert. Ez a búcsúlevél már csak azért is kuriózum, mert a néhány soros, tényszerű vagy aforizmatömörségű Osvát-levelekkel ellentétben hosszabb, „színt valló” és megrázó vallomás, amelynek szinte valamennyi megállapításával perelhet az utókor. Legfőképp persze azzal, hogy „Nem értem kár: kár, hogy voltam”.

(HVG)

 

2020. január 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A képzelt pszichiáter

Nincs abban semmi meglepő, hogy Semjén önmagához, mentalitásához és világlátásához abszolút következetesen a cári Oroszország és >

Tovább

A közgáz és a színiakadémia

A hivatalos Magyarország még színfalhasogatásra se képes, meg se leli a színfalat, a nem hivatalos Magyarország >

Tovább

Szerbiában hanyatlik a demokrácia

A Pásztor István irányította Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) ezt a hanyatló szerbiai demokráciát – ami egyre >

Tovább

Választások utáni válság lehetséges Amerikában

Timothy Garton Ash a Financial Times-ban azt tanácsolja, hogy a demokratikus világ készüljön fel, mert az >

Tovább

Restitúció: „az adatok tényleg lesújtóak”

A délvidéki magyarok hogyan is jártak, kerültek ki ebből a folyamatból? Kárpótolva lettek-e vagy sem? Voltak-e >

Tovább

A média visszalengyelesítése magyar módra

A Washington Post szerkesztőségi állásfoglalásában arra figyelmeztet, hogy a lengyel kormány módszeresen zárkózik fel a magyar >

Tovább

Elvesztettem egy országot, de maradt egy város

Szóba került a kisebbségi állapot is. Emiatt nem siránkozok, elfogadtam, vállalom, ezzel élek és nem azonosulok >

Tovább

Az echte magyar keresztény-úri polgárság

Azon tűnődöm, vajon mit szólnának ahhoz ezek a keresztény-konzervatív polgárok, ha például a Bogár Lászlót (korábban >

Tovább

Akinek Gorbacsov volt a riportere

Zolcer Jánossal valamikor a kilencvenes évek elején ismerkedtem meg Münchenben, amikor egy ideig ott éltünk Évával >

Tovább

Zenebohóc a szimfonikusok között

A magyarországi olvasó valószínűleg nem ismeri azt a nagyszerű érzést, ami akkor tölti el a szlovák >

Tovább

Orbán ingadozik a korbács és a mézesmadzag között

Az önmagát illiberálisnak nevező Orbán ritkán kerül szembe ilyen fizikai ellenállással, miközben egyre inkább kiterjeszti befolyását. >

Tovább

Libération: A színművészeti egyetemisták nem hátrálnak

Karsai György, aki két évtizeden át volt az iskola tanára, ahhoz hasonlítja a helyzetet, mintha egy >

Tovább