A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat.

2011. január 28.

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői

A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá az ún. latin-Európa joghistóriájának alkotja fontos, egyben nagyon szomorú fejezetét. [i] Az ortodox vallású és kultúrájú kelet-Európában lényegében nem voltak, minőségben és mennyiségben a nyugatihoz mérhető, kifejezetten jogi köntösbe öltöztetett boszorkányüldözések. A magyar jogfejlődés szempontjából e korban megkerülhetetlen Németország mind a praxis mind az elmélet terén élen járt a boszorkánynak tartott személyek üldözésében és elítélésében, és eléggé tudott, hogy az újkorban a magyar jogfejlődés némileg „begubózott” állapotban élt ugyan, teljesen azonban nem tudta, s egy idő után nem is nagyon akarta magát kivonni az imponáló kortárs német jog hatása alól. [ii] Az újkori német büntetőjog tanulmányozása tehát nélkülözhetetlen általában az egykorú magyar jogi progresszió megértéséhez, s megkülönböztetett figyelmet érdemel kultúr- és jogtörténeti jelentősége miatt a boszorkányperek németországi históriája. [iii]

Tudnivaló tény, hogy bár a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmek – nem jelentéktelen ókori előzmények mellett [iv] – középkori gyökerűek, [v] kiteljesedett állapotba az újkorban jutottak, és csak a felvilágosodás hatására szorultak vissza. A témának ha nem is könyvtárnyi, de jelentős német irodalma van, amelyben az összefoglaló jellegű munkák [vi] mellett egyre több, konkrét pereket földolgozó igényes mű vár elolvasásra.

1. Inquisitionsprozess

A németországi boszorkányperek is természetesen a kor uralkodó performája, a nyomozó elv szabályai szerint folytak. [vii] Talán túlzás ezt mondani, de az embernek az az érzése, mintha ezt a pertípust kifejezetten a boszorkányüldözésekre találták volna ki. Ha ez a megállapítás nem is teljesen igaz, tény, hogy az aprólékosan precíz és a prekoncepciók befogadására kiválóan alkalmas eljárási szabályok nagyszerűen megfeleltek a boszorkányokkal szembeni fellépés jogi elvárásainak. [viii] Az újkori német büntetőjog fejlődésének ismeretében kevéssé járatos olvasó számára is közismert, hogy ez a szó: Inquisitionsprozess, egyet jelentett a (nagyjából korabeli magyar kifejezést használva) „fenyítő törvénykezéssel” a maga teljességében, tehát a döntően eljárási szabályok mellett az anyagi jog néhány fontosabb tényét is magában foglalta. [ix] Érdemes elöljáróban kiemelni az eljárás fontosabb szerkezeti elemeit, mégpedig a legavatottabb kortárs bíró-jogtudós, Benedikt Carpzov [x] egyik, pontosan ilyen „ismeretterjesztő” céllal írt munkája [xi] nyomán. Carpzov nemcsak német földön számított a büntető igazságszolgáltatás elismert szaktekintélyének, hanem munkái [xii] révén Magyarországon is irányadónak tekintették megállapításait. Ennek egyik fontos bizonyítéka a nagy szegedi boszorkányper, amelynek fönnmaradt aktái máig őrzik, hogy az eljáró bíróságnak nemcsak keze ügyében volt Carpzov munkája, hanem bátran támaszkodtak is annak megállapításaira. [xiii]

A nyomozó per egyik legfontosabb és leginkább szembetűnő alapelve, amelyből közvetve vagy közvetlenül a többi szabály is levezethető volt, az illetékes hatóságok hivatalbóli eljárásának lehetősége. Nagyon beszédes (egy önálló dolgozatot megérne) már Carpzov szóban forgó munkájának a címe is: „Mikor/hogyan és mely formában kell a hatóságoknak ex officio a gyanúsítottak és bűnözők ellen fellépni nyomozólag, s hasonlóképp a szökevényeket üldözni.” A szerző már a címben hitet tesz a nyomozó és ítélő hatóság felsőbbrendűsége mellett, miközben különbséget tesz háromféle elkövető között: delinquens, akit leginkább gyanúsítottnak mondanánk; Verbrecher, a bűnöző/gonosztevő; és Flüchtige, az üldözendő, kézre kerítendő személy. Az officialitás talán legjellemzőbb vonása, hogy az eljárást nemcsak meg lehet indítani hivatalból, hanem ez a büntetőjogi felelősségre vonás tipikus formája. A perben a bíró és vádló funkionálisan egyet jelent, természetes, hogy vádlott és bíró lineárisan alá-fölé rendelt viszonyban állnak egymással. Talán éppen ezért, a jogi gondolkodás és az ezt nagyjából akceptáló gyakorlat igyekezett pontosan definiálni az eljárás rendjét, azon belül a bíróság és a vádlott jogállását.

Legelőször tisztázandó kérdés, hogy mely ügyekben van joghatósága az Inquisitionsprozess szerint eljáró bíróságnak. Carpzov jellemzően a szankciók felől közelítve ad választ erre a kérdésre: [xiv] azt írja, hogy azok az esetek tartoznak ide, ahol a büntetés a testet vagy életet érinti, azaz minden halálbüntetéssel, kéz- és ujjlevágással, valamint testi fenyítéssel fenyegetett tényállás. Hogy azután melyek ezek a tényállások, arra nézve irányadónak számított természetesen a nevezetes Carolina, [xv] más tartományi törvények és maga bírói gyakorlat. Röviden: a nullum crimen sine lege elve még ismeretlen lévén, a fennálló praxist meghatározó jogrend, lényegében maga a hatalom döntötte el, mikor lép fel a büntetőjog szankciórendszerével. Fontos jellemző tehát, hogy a hatóságok az aktuális korhangulat hatása alatt álltak, így távolról sem állottak az írott jogi normák szoros hatálya alatt, ami nagyban megkönnyítette dolgukat, amikor a boszorkánynak tartott személyekkel szemben kellett föllépni.

A büntető hatalom teljességével felruházott hatalom a jogi eszközrendszert is maga állapította meg. A római-kánoni perre visszavezethető nyomozó rendszer tálcán kínálta az erőszakos módszereket is. Az antik császári perben nemcsak a vádlottal, hanem indokolt esetben a tanúkkal szemben is megengedett volt a tortúra alkalmazása. [xvi] A régi római pert felélesztő, egyébként teljesen más jogfilozófiai talajon álló középkori kánoni eljárásba is „belopakodott” a kínvallatás, elsősorban az eretneküldözések során. [xvii] Az Inquisitionsprozess rendszerében a kínvallatásra rendszerint az elakadt kihallgatás hatékony folytatása céljából alkalmazták, ezért – mai fülünk számára eléggé cinikusan hangzik – így nevezték: scharfe/peinliche Frage. A kínvallatás alá vetett vádlottal szemben akkor kellett a hóhérnak abbahagynia „munkáját”, ha az illető érthető és kategórikus válaszokat adott a feltett kérdésekre. Vallomását a jelen lévő jegyző vagy bírósági írnok följegyezte, ám azt később, a kínvallatás másod- vagy harmadnapján folytatódó tárgyaláson a vádlottnak meg kellett erősítenie (ratificatio confessionis). Megjegyzendő még, hogy a praxis Németországban is gyakran eltért az írott normától; a tortúrát  a Carolina alapján csak megfelelő számú és súlyú gyanújel vagy félbizonyíték birtokában lehetett elrendelni (Art. 45, 46), a gyakorlatban azonban nem ritkán egyenesen ezzel indult a per. Szintén egyfajta desuetudoként értékelhető, hogy nemcsak vádlottakat, hanem tanúkat, hamisan esküdőket, hozzátartozókat és feljelentőket is alávetettek a kínvallatásnak.

A nyomozó perben is megmaradt furcsa módon egy nagyon fontos, az akkuzatórius pert idéző formális bizonyító eszköz, a tisztító eskü (iuramentum purgationis), persze némileg megváltozott helyzetben. A leglényegesebb eltérés, hogy ezt az esküfajtát a vádlott maga nem kérhette, hanem azt csakis a bíróság ítélhette meg, ha a vádlott helyzetét alkalmasnak találta – ex officio, figyelmeztetve őt egyúttal a hamis eskü jogkövetkezményeire. [xviii]
A német büntetőperek fontos sajátossága volt az is, hogy a végítélet meghozatala előtt az eljáró bíróság köteles volt jogi szakvéleményt (rechtliches Erkänntnuß) beszerezni, s csak annak birtokában lehetett az ítéletet végrehajtani. [xix] Efféle jogtudósi álláspontott Szászországban (Kurfürstentum Sachsen) két helyről lehetett kapni: a lipcsei egyetem jogi karától vagy a szintén lipcsei Schöppenstuhl kollégiumától. [xx] Ez az egyetem tanárainak nemcsak nagy tekintélyt és felelősséget biztosított, hanem jelentős keresetkiegészítést is jelentett; mindazonáltal kritika tárgya is lett az egyetemi hallgatók részéről, mert sok professzor előnyben részesítve effajta munkáját, elhanyagolta az oktatást...

2010. április 5.

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek.

2010. január 26.

Adósság

Nemcsak azért, mert ilyenkor év végén, év elején megpróbál számot vetni az ember, s újra meg újra szembe kell nézni a mulasztásaival, s nemegyszer be kell látnia, hogy a tavalyi, azelőtti vagy az évek óta már többször konstatált adósságát megint nem sikerült törlesztenie. S mert bánt ez, nyugtalanít (hogy ne mondjam) lelkifurdalást érzek miatta, már ezért is, de nemcsak ezért kell most újra írnom Szombathelyi Ferencről, a honvédvezérkar egykori főnökéről. Akit a budapesti népbíróság a háború után annak a szörnyű katasztrófának a bekövetkeztéért is felelősségre vont, amit a Don-kanyarban szenvedett el a magyar hadsereg (szó szerint belefagyva a rettenetes hideg télbe), s amely a szovjet hadsereg 1942. január 12-i támadásával kezdődött.

2010. január 2.

A balladás

Emlékszem valamikor még kilencvenötben terveztük, hogy veszünk egy cd-játszót. Akkor az erre nagyon új dolognak számított, szinte csak azoknak volt, akik árusították. Apám a már említett évben Szingapúrba utazott egy barátjával, és három cd-t hozott a családnak ajándékba. Csupán az volt a bökkenő, hogy nem tudtuk meghallgatni őket, mivel még nem volt min. Egy héttel apám hazaérkezése után vettük meg az első, fekete Daewoo Hi Fi Stereo Sound System berendezést, ami akkor valami hihetetlen dolognak számított. Elegáns megjelenés, kristálytiszta hang, vele minden zenehallgatás egy ünnep volt. Olyan volt ő nekünk, mint egy családtag, aki csak úgy ott van a polcon, és ha nem is lehet vele megbeszélni a problémákat, azért mégis tudja, hogy a zene, ami belőle jön az igazi gyógyír.

2010. október 17.

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29

„De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán királyunk híres törvényében, amelynek értelmezése máig sem mentes bizonyos félreértésektől. A félreértésre a striga szó ad alkalmat, amelyet a legtöbb szótár egyszerűen, mint boszorkány ad vissza. A szótörténeti valóság ezzel szemben az, hogy a középkor nagyon gazdag képzelete a túlvilági létrend negatív szereplőire egy sor kifejezést (saga, venefica, striga etc.) [2] alakított ki. Az egykorú magyar latinosítás ezekből leegyszerűsítve leggyakrabban tényleg a fenti szót használta, amelynek magyar megfelelőjeként sommásan az egyébként ótörök eredetű boszorkány kifejezés terjedt el. A Kálmán királyunk felhívott törvényhelyében egyszerűen tehát csak boszorkánynak fordított striga eredetileg és közelebbről nem is ember, hanem olyan éjjel röpködő lény volt, aki az ördöggel paráználkodott. [3] Germán uralkodók már a 7-8. században tiltották ilyen tévhit következtében emberek büntetését, és ehhez a gondolati fonálhoz kapcsolódott Kálmán is. Szó sincs tehát arról, hogy a középkorban „épeszű” ember kételkedett volna abban, hogy vannak olyan emberek, akik képesek és hajlandók az ördöggel kapcsolatra lépni, vele együttműködni. Ez az álláspont nem műveltség kérdése volt (úgynevezett felvilágosodásról a középkorban értelmetlen beszélni), éppen ellenkezőleg: az számított eretneknek, aki ezt tagadta. A rontó hajlamú és képességű embereket, ellenben az ősi magyar szokásrend is üldözte; forrásaink őket a maleficus és a veneficus kifejezésekkel illetik, és az újkori magyar boszorkányüldözések is tartalmukban leginkább az efféle „foglalkozású” egyének ellen irányultak.

1.

A fenti gondolatmenettel főként arra szeretnék rámutatni, hogy a boszorkányság a maga sajátos minőségében kontinensünkön középkori eredetű. Elválaszthatatlan kapcsolatban állt azzal a vallásos világképpel, amelyben az immanencia és a transzcendencia (ma így mondanánk:) virtuális egységet alkotott. Úgy képzelték, hogy ha a gondviselő Istennel és szentjeivel valóságos kapcsolat létesíthető, akkor ugyanez a helyzet a Gonosszal is. Fel kell azonban figyelnünk arra a tényre, hogy a markánsan vallásos világnézetű középkorban szinte elenyészően kevés máglya tüze lobbant fel boszorkányok alatt ahhoz a számhoz képest, amit az újkor mutat. Valóban, a boszorkányüldözések „virágkora” a 16-18. század. Csak a felvilágosodás erőteljes térhódítása volt képes visszaszorítani a helyenként majdnem fékezhetetlen boszorkányüldözéseket. Meg kell mondani becsületesen, hogy módszeres és kimerítő tudományos igényű válasz máig sem született erre a történelmi jelenségre, ami jellemzően a „latin Európa” sajátja volt: az ortodox délkelet Európában nem voltak boszorkányperek. [4]

További figyelmet érdemlő körülmény, hogy a magyarországi joggyakorlat számára irányadó, a boszorkányságot érintő jogforrások egytől-egyig idegen eredetűek vagy indíttatásúak voltak. Középkori jogunk autonóm módon fejlődött: csak azt, annyit és oly módon vett át külföldről, amit és amennyit az élet szükségessé vagy kívánatossá tett. Hazai viszonyaink között a kiemelkedően legfontosabb idegen jog, a római-kánoni jog kizárólag az egyházi bíróságokon nyert alkalmazást, de ez a magasan fejlett ókori jogintézményekre épülő jogrendszer a boszorkányságról alig valamit tartalmazott. Majd csak a középkor végén, VIII. Ince pápa buzdítására elkészített (1484) „Boszorkánypöröly” (Malleus maleficarum) foglalta össze az egyház részéről egységes szemléleti és módszertani rendszerben a boszorkányok elleni fellépés jogi rendjét. A világi jog büntetőtörvényei azután nagyrészt ennek nyomán alakították szabályaikat.

Bátran kimondható, hogy az egykorú magyar jogérzéktől az a kíméletlen és módszeres, jogi köntösbe bújtatott boszorkányüldözés, ami Európa nyugati felében tombolt, idegen volt. A legújabb forráskiadványok világos bizonyítékát adják annak, miként hódított tért magának országunkban a német ajkú városokon kezdve az osztrák-német jog, amelynek egyik újkori kulcs-tényállása éppen a boszorkányság (Hexerei, Zauberei) volt. A bűnösség vélelmének talaján álló Inquisitionsprozeß hideg fejjel folytatta eljárások ezreit olyan vádlottakkal szemben, akiknek cselekménye anyagi jogilag irracionális volt, eljárásjogilag azonban cinikusan teljes komolyságot színlelve folytatták le a pert és a tortúra alkalmazásával látványos eredményeket értek el. A 17. század legnevezetesebb német jogtudósa, egyben bírája Benedikt Carpzov (1595-1666) személyéhez a kortársak mintegy 20 ezer halálos ítéletet kapcsoltak, melyek zömében boszorkányos ellen születtek. [5] Ebből az elképesztő számból a modern német tudomány mintegy 300 esetet lát igazolva, de ez is nagyon magas. Mindezzel szemben a magyarországi boszorkányperek legfeltűnőbb formai, statisztikai jellemzője, hogy a boszorkányperek száma Európa nyugati felével összehasonlítva sokkal kevesebb, és aránylag kevés a halálos ítélet: a perek döntő többsége felmentéssel vagy enyhe büntetéssel zárult. [6] Az üldözések nálunk oly tömegesek és pusztítók sosem voltak, mint külföldön. A legtöbb áldozatot követelő éppen a szegedi volt, ahol egyszerre 13 elítéltet égettek el, de mi ez a Toulouse-i (400) és a Carcasson-i (200) számokhoz képest?!

2010. március 19.

A rikkancs ismét jelenti (34.)

Történetünk 1971 őszén kezdődik. Ekkor már nagyban üzemelt a híres zentai underground klub a Népi Technika pincéjében, amiről írtam a múltkor. Itt jött össze a város összes, valamire való extrém figurája, közöttük szerénységem is. Itt éltünk, akkoriban egész nap. Az iskolából szinte haza is csak enni jártunk, lejelentkezni, hogy még élünk, és utána húztunk vissza a pincébe, világunkba, félhomályba, ahol kedvenc zenénket hallgatva egyfolytában eszeltünk valamin. Ekkor már túl voltunk a pince második bővítésén, és nem bírtunk a fiatalságra oly jellemző energia túltengésünkkel.

2010. január 15.

A Köztársaság napja...

... ma van – emlékeztet István Kanadából.

2009. november 29.