Ma Máté, Mirella, Jónás névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
Apám tyúkja
A Rádiókabaré felvétele. >
Beatles (összes)
Valaki nem kis erőfeszítéssel összegyűjtötte a bogarak összes dalát, amit egyik kedves látogatónk küldött csokorba szedve. Íme, >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Márai Sándor a „jobboldaliságról”
„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Magyar-roma nyelvi rokonság
Gyenge Rózsika úrhölgy fedezte fel azt az adaptációt a videómegosztón, amelyik egyértelműen igazolja a magyar és >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Elért a háború
Tolnai Ottó
Két évtizede járok a Futaki úton haza a városból, s fordulok le a járványkórháznál a Telepre. Mielőtt átvágnék az úton, mielőtt a zebrára lépnék, két évtizede szinte mindennap felpillantok.
Odaát, a túloldalon nyitott, kitárulkozó udvarra látni: egy nagy, különös galambdúcra. Két évtizede nézem, szinte naponta ezt a különös vagy tán még inkább abszurdnak nevezhető építményt. Azért mondom abszurdnak, mert nem lakják galambok. Sosem is száll rá egyetlen galamb, veréb sem, pedig hát a verebek nem válogatósak, mindenféle bolond lyukba, résbe befészkelnek. Ha galambok turbékolnának a túlméretezett, ideálissá képezett beton-gombán, ha galambok sürgölődnének-forgolódnának a lőrésnyi kis ablakokon, el lenne intézve a dolog: a galambdúc galambdúc lenne. Az idilli otthonosság szimbóluma. De így nyitott, izgató kérdés marad. Először mindig azért pillantok az irányába, hátha végre mégis rá talált szállni egy galamb, egy kimerült repülő vagy túlhajszolt postás, hátha bevackolt mégis egy ázott, koszos vadócpár, vagy valami eltévedt, halálfáradt egzotikus vándormadár fedezi fel, vándormadár, amelyet az öbölháború űzött felénk. De nem, még véletlenül sem. Mire másodszor pillantok fel rá, már mániákusan, motyogok magamban: Maginot… És megborzadok. Az elhagyott, a túlméretezett erődítmények, bunkerek magányát érzem. Sokfajta magány, űr, kietlenség létezik. De az elhagyott, kiégett bunkerek, erődítmények magánya, kietlensége, űrje tán a legborzasztóbb. Emlékszem, gyerekkoromban még a feltört kriptákban sem féltem annyira, mint az elhagyott bunkerekben…
Így valahogy baktattam hazafelé ma is, így morfondíroztam, ezek a feltételes reflexek működtek bennem, mint az elmúlt két évtized folyamán szinte naponta. Majd leléptem a zebrára, le, mint két évtizede szinte mindennap.
A zebrámra.
És akkor egy civilkék kamion erős vasrúddal varangyzöld páncélkocsit vontatott el előttem. És a varangyszín tákolmány valahogy tehetetlen volt, sajnálatra méltóan gyámoltalan. Felénk nem voltak komoly háborúk, de azért gyerekkoromban én is bujkáltam kilőtt, kiégett tankban. És a kilőtt, kiégett, elhagyott tank belseje pontosan olyan, mint az elhagyott bunker belseje.
A semmi formái, borzalmas edényei.
Lecövekeltem a zebrán, legyökereztem. Elért a háború. Nem mertem a betondúcra pillantani. Meg voltam győződve: fegyverek fekete-lila csövei lesnek, céloznak a résein – amelyéket én, a naiv, az elmúlt évtizedekben erővel a galambok angyali kijáratának akartam tudni. Mint valami csapás ért a felismerés, vagy pontosabb lennék, ha azt mondanám, úgy ért, akárha eltaposott volna az a harckocsi: a háború az, amikor bunkerré lesz még a galambdúc is. Gyáván futottam hazáig a vakvágányon.
Sokszor volt az elmúlt két évtized folyamán olyan érzésem – éppen azokban a napokban költöztem ide, amikor eltiltottak a Symposiontól – hogy beszorultam ide, erre a valóssá lett metaforára, vakvágányra. Én, akinek a nyitottság volt az egyetlen formája. De most ez a vágány még vakabbnak tűnt, mint valaha.
Csak most emlékeztem, hajnalban, félálomban mintha hallottam volna, hogy már itt, a Dunánál is lőnek, harcolnak. De ez csak egy homályos hír volt a hírek, információk rengetegében. Lőnek a hídnál, Palánkánál, Iloknál.
Rég nem jártam arrafelé. Šidre szoktam volt menni leginkább, Šumanović-képeket nézni, vagy barátomhoz a bijeljinai galériába, akitől kitömött hollómat kaptam. Egyik utolsó utam alkalmával kiültünk a fantasztikus iloki teraszra, a Duna fölé. Tavasz volt. Rajtunk kívül még egy tíz-húsz főnyi szokatlanul kompakt társaság tartózkodott a teraszon. Valaki harmonikázott közöttük. Azért mondtam olyan sután, hogy tartózkodtak, mert nem ültek, táncoltak. Jóllehet valami furcsa tánc volt az, nem tudtam hirtelen hová helyezni. De nem is foglalkoztatott, nem szenteltem neki figyelmet, mert a Dunát néztem. Néztem nagyon a verőfényben. A ragyogás, a klorofil intenzitása már nem volt fokozható. Vannak ilyen pillanatok. Ha fokozódik, kicsordul önmagából, ki minden egyes fűszál, vízcsepp, ki a mindenség. Akkor fordultam a különös társaság felé. Egyre szilajabbul táncoltak, noha a zene nem gyorsult fel, nem lett hangosabb. Akárha a ragyogás, a gyönyör felfokozottságára, ritmusára, belső zuhogására táncoltak volna. Elmúlt már bizonyos idő, amikor észrevettem: vakok. Ott ültem mozdulatlan. És ők ropták a táncot, egymásba kapaszkodva, súlyosan, mint egy némafilmben. Azazhogy nem is a hang hiányzott, hanem inkább a kép. A szó szoros értelmében beszakadt az égboltozat, úgy zuhogott ránk a fény. Közben a film, a filmjük mind sötétebb lett, mindinkább fekete-fehér. Néztem helyettük a Dunát. Tíz-húsz ember mohó szemével. Jobb, hogy nem látják, gondoltam, elviselhetetlen.
Orromban a harckocsi tömény – tonnás bűzével, nagy pánikban nyomozok, mi is történt Iloknál. Rálőttek a tankokra, tankok kilőttek egy töltényekkel teli rendőrautót, és az – emberestől? – porrá égett, ellobbant szinte. Nincs kizárva, éppen azon a bizonyos teraszon.
Igen, lelki szemeim csökönyösen ragaszkodnak ahhoz a teraszhoz, ahhoz a látványhoz… A vakok ragyogó – elviselhetetlen dumájához. Csak lassan, nagyon lassan alakul a kép valami apokaliptikus tolongássá, tánccá.
Kórógy, hallom az újabb híreket, ostromgyűrűben. A front valamiféleképpen arra is, erre is terjeszkedik.
Penavin tanárnő – éppen most ünnepelte 70. születésnapját –, mintha csak megérezte volna, hogy azzal a kis Árpád-kori településsel valami baj fog történni. Megszállottan kutatta, dolgozta fel, egész kis könyvtárat tett közzé róla. Olyasmi dolog volt ez, mintha valaki több könyvet publikált volna Pompeiről a Vezúv kitörése előtti pillanatban. A pesti rádió újságírója azt mondja – nem akarok hinni a fülemnek –, hogy Kórógy egy kis szlavóniai falu, amelyről eddig semmit sem tudtunk…
Ülök a vécén, édes félálomban. És hirtelen úgy érzem – sosem tapasztaltam borzalmasabb érzést – a saját fejemre piszkolnék. Átrepülnek.
Udvarunk klorofilbarlangjába hasas helikopter les be; hallom, a nők sikítozva kapkodják magukra a bugyit. A telefonra pillantok, kinél tiltakozzak? Megsértették a légteremet! Áttörték a hangfalam! De aztán lecsendesedek. És különben is, jobb, ha hallgatok, lapulok. Még katonaköteles vagyok. A fiam meg még inkább, hisz egy éve sincs, hogy leszerelt. Kosovóban szolgált, így én – Jugoszlávia térségeinek nagy szerelmese! – is megismerhettem Ferizájt. Hatalmas lőszerraktárat őrzött – és mint mesélte, első éjszaka megdöbbenve látta: nagy szentjánosbogarak közelednek, mint valami szikrázó gyújtózsinór, köröznek a hegybe ágyazott raktár körül. Arrafelé kétszer akkorák a szentjánosbogarak, mint felénk. Aztán én is összefogdostam azokból a szikrázó-parázsló bogarakból egy egész gyufásdobozzal, és hoztam haza költői műhelyembe – a tiszta költészet műhelyébe…
Csodálkozva kell tapasztalnom, éjszakánként Ady háborús, azaz hát háborúellenes írásait böngészem, újfent visszatérek Távol a csatatértől című jegyzetfűzéréhez.
„A vád – mondja Ady – az, hogy én csak esténként jelenek meg a Világ szerkesztőségében, de egyébként mint gyáva dalia bujkálok a katonaság elöl.”
Állok a zebrán, amely akár a kisgyerekeknek, nekem is igazi zebra. Az állatkertekben mindig szerettem megsimogatni selyemszőr-csíkos hátukat.
Állok zebrámon.
Lám, mint valami bűntény színhelyére, ismét visszatértem. Vagy zebrám védelmezésére szántam el magam? Csak most látom, az éjszaka durván felvágták hátát a tankok. Szemben a galambdúcnak álcázott bunker…
Aki csak vakokat lát, csak vakok helyett néz, maga is megvakul végül.
Jöjjön, karol belém szomszédom a zebrán, jöjjön, eltapossák, mint a macskát. El, mint a zebrát – ezt az angyali rabruhás lényt, motyogom magamban. És közben arra gondolok, milyen szép idők is voltak azok, amikor éjszakánként olyan szerzőket olvasgattam, mint S. Jay Gould, s tudósi pózban tűnődtem vele hogyan lesz a zebracsík? Micsoda egy zebra, ha egyáltalán valami? Igen, egy váratlan pillanatban azt vettem észre, pontosan arra a csíkosruhájú fegyencre kezdek emlékeztetni, aki a börtönudvaron egy zebrán lovagol, hiszen az ilyen s hasonló lektűrök helyett mindinkább szótárakban és lexikonokban kutatok – olyan fogalmak jelentését tisztázandó, amelyekre, azt hittem, sosem is lesz szükségem, amelyekkel, azt hittem, sosem is fog meggyűlni a bajom, mint: lojalitás, dezertálás et cetera. Ugyanis minden jel arra mutat, az ember nem változik orrszarvúvá, menthetetlenül zebrává változik.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A zsarnokság gazdasága
A médiapolitikai hatalom, a nagyvállalkozói-tőkés érdekek és a csendőrség összefonódása mindig a kutlerajhoz vezet, ahhoz a >
Teher az ellenzéknek
A Diákmozgalom ezzel szemben meg sem próbált a régi módon kifutópályát építeni. Ezért vannak a plenáris >
Srdanović tegnap először megelőzte Vučićot a Polimarketen: nagyot ugrott a szerbiai választásokra irányuló „fogadás”
Egyelőre korai következtetéseket levonni a Polimarketen zajló kereskedésből, azon túl, hogy a szerbiai választások egyre nagyobb >
A „pragmatikus” politika
„Az, hogy paranoiás vagy, még nem jelenti azt, hogy nincsenek a nyomodban” – hangzik a cinikus >
Manapság már nem égetik el a „káros könyveket” csak kiiktatják a közéletből
Már régen belenyugodtam, hogy nagy hatalomnak vannak ilyes kis politikai bosszúi, és tudom, hogy ebben nem >
A kisebbségek szabják meg a többséget?
Orbán bukása a VMSZ számára hatalmas sokk volt: egyrészt elveszítette patrónusát, másrészt az új magyar kormány >
A hármas
Világos a kép: vagy megragadjuk a lehetőséget, és szavazatainkkal támogatjuk azokat, akik jobbulást, haladást, fejlődést akarnak >
„Elítélt háborús bűnös”
Az a bizonyos „megbékélés” pedig akkor fog bekövetkezni, amikor az emberek bensőleg is felhagynak önmaguk hazudozásával. >
Mi az a „Szerbia-törvény”, az amerikai törvényjavaslat a Nyugat-Balkán „káros” szereplői ellen?
A szerbiai választásokon sok minden forog kockán a demokrácia állapotát, a jogállamiságot, a független intézményeket, a >
Hajsza
Lehet, hogy ez az egész csak egy kétségbeesett választási fogás. Lehet, hogy a fenyegetések végül nem >
Hiába a sok aláírás
A valódi politikai erő ugyanis nem a papíron lévő számokból születik. Hanem abból, hogy az emberek >
A harmadik magyar az Egyetemisták listáján
„Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, amíg megfogja az egeret.” Teng Hsziao-ping szavai jól leírják >