Ma Olivér névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Kézikönyv nőknek 1955-ből
1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >
Boszorkányperek Németországban
A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >
Budapesti fotók a harmincas évekből
Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >
Boszorkányper Magyarországon
A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)
MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 évesnél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >
Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal
Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >
Kormányrendelet
Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >
Budapest, 1936
A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >
A porcelán unikornis
A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >
A magyarok hullottak, mint a legyek
Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >
Így kezdődött...
Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >
A szarajevói kiskatona
Ifj. Miklós László foglyul ejtésének és kiszabadulásának kalandos története
Németh Árpád
Barcsnál, illetve a verőcei horvát határátkelőhelyen három percet vártunk arra, hogy a harcsabajszú rendőr megkönyörüljön rajtunk, s hogy Miklós László útitársamat meg engem szabadkai rendszámú kocsinkkal beengedjen Horvátországba.
Előtte persze – miután fellapozta útleveleinket és megbámulta neveinket – két jellegzetes, vaskalapos észjárású kérdést szegezett a mellünknek:
– Önök horvátok?
– Nem.
– Szerbek?
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Még néhány pillanatig tétovázott, aztán nagy kegyesen, a 60 márkás biztosítási díj legombolását követően, továbbot intett.
Közvetlenül indulásunk előtt hallottam, hogy Horvátországba se könnyű bejutni a „vörös” útlevéllel, kivált június 1-je, az embargó bevezetése óta.
– A szerbek meg a montenegróiak amúgy sem jönnének, a muzulmánok és az albánok menekültként jelentkeznek, s már nincs hol elhelyezni őket, úgyhogy nemigen engedünk be senkit – magyarázza immár valamivel barátságosabban a rendőr.
Gondjainkat csak tetézte, hogy egy decemberben lejárt útlevél is lapult a zsebünkben: ifjabb Miklós Lászlóé, a május 3-án foglyul ejtett kiskatonáé, akivel szülei három héttel korábban beszéltek utoljára. Azóta megszakadt a telefonkapcsolat Szarajevóval, semmit sem tudtak hogylétéről.
A határőrség magyar parancsnokát még odafelé menet kifaggattuk: vajon átlépheti-e a magyar határt – a körülmények figyelembevételével, no meg lejárt útlevéllel – bárki? Tóth úr készségesen feltárcsázta a belügyminisztériumot, majd tíz perccel később szigorú arccal közölte:
– Az előírások szerint érvénytelen útlevéllel tilos a határátlépés. – Aztán kissé hamiskásan megenyhült az arca, s szinte súgta: – De hát minden szabály alól van kivétel…
A horvát rendőr is hajlandónak mutatkozott arra, hogy átbocsássa a lejárt útlevelet, ha már egyszer bejutott vele valaki az országba.
A kis Lackót május óta keresik szülei. Mivel tudták, gyakran járok Szarajevóba, engem kértek meg felkutatására. Május óta próbálkoztam, hasztalan. Az általuk megadott név és cím minden kérdezősködésem dacára ismeretlennek bizonyult. Időközben szerencsére Lackó telefonon jelentkezett, sőt egy számot is hagyott, úgyhogy a telefonkapcsolat elnémulása után apja úgy döntött – miután Belgrádból állandóan azt a választ kapta, hogy fia hadifogoly, s hogy tehetetlenek –, elkísér legalább Zágrábig.
Onnan az UNPROFOR sajtóigazolványával egy svéd katonai gépen minden bonyodalom nélkül eljutottam a bosnyák fővárosba. Nyomban tárcsáztam a megadott számot. Egy női hang bizalmatlanul válaszolgatott: nem, ő senkit sem ismer, nála ugyan sok a menekült, de… Óvatosan puhatolóztam:
– Egy kiskatonáról tud valamit? Hát a Laciról?
Kiderült a szomszédságban lakik, az egész negyed kedvence. Áthívták, megbeszéltem vele a találkát, műholdas telefonunkról apját is értesítettem, hogy él és virul a gyerek.
A Lackót befogadó muzulmán család kedvesen fogadott, csak az aprócska Mirela méregetett gyanakvóan attól tartva, hogy el akarom ragadni újonnan szerzett fivérét. Lackó dokumentumait, a kiszabadulásához szükséges pénzt a megfelelő utasításokkal egyetemben mégis négyszemközt szándékoztam átadni; akkor mesélte el történetét.
– Márciusban még idehaza voltam, de szófogadó magyar gyerek lévén a szabadság lejártával visszautaztam Szarajevóba. Katonai rendőrként szolgáltam, s amikor már sűrűsödni kezdett a levegő, Kukanjac tábornok parancsnokságára vezényeltek át. A katonákat már akkoriban gyűlölték Szarajevóban, két társamat a laktanyával szemközti kávézóban lőtték le. Április derekán már világos volt, hogy távoznunk kell, a tárgyalások azonban elhúzódtak. Május 3-án végre parancsot kaptunk az indulásra. A tisztek egyike-másika álcázásul melegítőbe bújt, nekünk pedig elrendelték, hogy mentsük a menthetőt, mármint főként a személyes poggyászukat, amit életeinknél értékesebbnek tartottak. Nekem egy tévékészülék jutott a menetoszlop utolsó páncélkocsijának hátsó ülésén.
– Kivonulásunk után röviddel föltartóztattak bennünket. Számomra ismeretlenek vezényelték: „Mindenki hagyja el a kocsikat!” A páncélkocsimból elsőként kilépő katonát lelőtték, a másikat haslövés ért, a többieket már nem bántották. Aztán valaki bekukkantott hozzám is, rám förmedt, hogy mozduljak, de miként tehettem volna ölemben a nehéz készülékkel?!
– Figyelmeztetés nélkül lőtt rám, szerencsémre talán épp a tévé mentette meg életemet. Fölfogta a golyót, aminek három parányi repesze a karomba fúródott. Véreztem. Minden sebesültet a koševói kórházba szállítottak. Bekötöztek, a repeszeket azonban nem távolították el, mondván, hogy nincs érzéstelenítőjük. Onnan a katonai rendőrségre vittek, ahol egy tiszttel szögesdróttal kötöztek össze. Előzőleg elkérték fegyvereinket, amit át is adtunk, de kiderült, hogy ijedtemben a lőszert elfelejtettem beszolgáltatni. A hírhedt Murat Šabanović puskatussal helybenhagyott, majd megkérdezte, mi vagyok? Mondom, magyar. Akkor csokoládéval engesztelt ki.
– A katonai rendőrség egyik tagja főnökével megbeszélte, hogy kiszabadít és rokonainál helyez el. Hát azóta lakom Nedžad Zubanovićéknál.
Lackót, mondhatnók, tejben-vajban fürösztötték, fölöltöztették, etették, még pénzt is akartak neki adni, hogy valahogy elhagyja az ostromzár alatt tartott Szarajevót. A katolikus Caritas segélyszervezettel is kapcsolatba került, de annak egyik apácája egyelőre még veszélyesnek tartotta, hogy a fiú horvát területen át hagyja el a várost.
Első elképzelésem szerint ifj. Miklós László a horvát ellenőrzésű Stupon át kísérelhette volna meg a távozást, de brit kollégáim jóvoltából (kegyes csalásukra való tekintettel el sem árulom miként) végül is sokkal nagyobb biztonságban, katonai gépen érkeztünk újból Zágrábba. Tíz napig rostokolt már ott édesapja, addig azzal sem mertük áltatni, hogy kihozzuk Lackót; csak arra kértem meg, hogy várjon még egy pár napig türelmesen.
A reptéri rendőr korántsem volt olyan barátságos, mint verőcei kollégája. Főnökét hívatta, az a belügyminisztériumot, majd azzal tért vissza, hogy mi ketten – a „vörös” útlevelesek –, ahogy jöttünk, úgy utazzunk vissza a belgrádi rendszámú bérkocsival Szarajevóba.
A brit újságíró közbenjárására végül hosszas huzavona árán abban állapodtunk meg, hogy rendőri kísérettel átutazhatunk ugyan Horvátországon, de azonnal a határra megyünk. Nagy kegyesen azt is megengedték, hogy telefonáljunk – elsőnek persze az apját hívtuk.
– Egy rossz és egy jó hírem van – hadartam, s szinte magam előtt láttam, hogy elsápad. – A rossz, hogy azonnal csomagolnod kell, a jó pedig… – Átadtam a kagylót Lackónak.
Öt órát vártunk a motoros járőr érkezésére, s attól a pillanattól kezdve 30 kilométerenként kézről-kézre adtak bennünket a rendőrök. Egy diplomáciai küldöttség sem utazhatott volna kényelmesebben a hátárig. A rendőrök egyikétől egy üdítő mellett megkérdeztem, tudják-e, kit kísérnek? Forgalmuk sem volt – fontos vendéget gyanítottak.
Barcson – mint ígérték – a kivétel erősítette a szabályt, s Lackó érvénytelen útlevele dacára különleges engedéllyel beléphetett Magyarországra. Hajnali háromkor, megviselten, de kiváló hangulatban érkeztünk Bajára, ahonnan apja azonnal továbbutazott Zentára, hogy a katonai hatóságokkal megbeszélje a gyerek sorsát.
*
A tavaly szeptemberben bevonult ifj. Miklós László szeptember 23-án szerel le. A Szarajevóban eltöltött viszontagságos hónapjait elismerik tényleges katonai szolgálatként. Egyelőre pihenhet, de megtörténhet, hogy egy rövid időre még valahol a környéken fel kell vennie a mundért.
*
Sok-sok, eglészen pontosan 18 évvel később a Duna Televízió is felidézte a történteket:
2011. májusában az újvidéki Magyar Szóban is megjelent egy riport.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A márciusi ifjak
Az etnikai és vallási különbségek szemükben semmit sem számítottak. Valamennyien polgárnak, éspedig egyszerre magyar és világpolgárnak >
Találkozás Mengelével Auschwitzban – egy hiteles szemtanú
A The Times páratlan kortörténeti dokumentumnak minősíti azt a naplót, amelynek legfontosabb részét Auschwitzban, titokban írt >
A második világháborút a zsidógyűlölet okozta
Yehuda Bauer, aki egyben a Yad Vashem tudományos tanácsadója, élesen bírálja, hogy Közép- és Kelet-Európában kiforgatják >
Puskás fizette a szurkolókat
– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >
Ezen a napon
63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >
A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)
Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >
Június 28. Versailles
Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >
Az „anyások” közutálat tárgyai lettek
1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >
„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom
Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >
Az igazi Wass Albert
Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >
A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni
„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >
Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana
Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >