2019. november 18. hétfő
Ma Jenő névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

A Köztársaság napja...

... ma van – emlékeztet István Kanadából.   >

Tovább

Helyszínelés: mannára várva

A kelet-boszniai kényszervándorok

Németh Árpád
Németh Árpád
A kelet-boszniai kényszervándorok
Bakonyi György felvétele

Az első elcsigázott ember hajnali ötkor vánszorgott be a táborba. A kimerültségtől a mély hóba bukott, perceken át kapkodott levegőért. Az előző nap kora délutánján, talán tizenkét órával korábban indult társaival együtt veszélyes útjára azzal a feltett szándékkal, hogy némi lisztet – már amennyit elbír a háta – gyűjtsön össze a családnak. Hamarosan elbóbiskolt. Ráfér a pihenés, hisz ugyanennyit kell hazafelé is gyalogolnia, sőt akkor már a súlyos hátizsákkal a vállán.

Nem sokkal később betámolygott egy fiú is. Korát csak fiatalos arcvonásaiból lehetett megállapítani; testtartása megviselt volt, akár a felnőtteké. A lábán vékony, de sajátos gumicsizma: megszögecselték, hogy a jeges– csúszós kapaszkodókon úgy– ahogy egyensúlyban tartsa tulajdonosát. A fiúnak annyi ereje maradt csupán, hogy egy köteg rőzsét lobbantson lángra, aztán ő is a hóba roskadt.

Az ellenségtől rejtett, szűk völgy néhány óra alatt fokozatosan benépesült, hogy nyolc óra körül a bejáratánál posztoló őrség – amely rádiókapcsolatban állt Goraždeval – végre jelentse: ezen a napon mind a 462– en megérkeztek a grebaki táborba. Az indulókat meg az érkezőket egyaránt megszámlálják, s bizony előfordult, hogy a két adat nem egyezett.

Csak egy pillanatra

Számtalan veszély leselkedik a kényszervándorokra. Mindenekelőtt az ellenség, a csetnikek, akik az utat övező hegygerincekről időnként tüzet nyitnak a gyalogosokra. A szerencsétlenek ezért is kelnek útra késő délután, hogy a sötétség leple alatt, az ellenségtől rejtve jussanak el úti céljukig. Ennek következtében viszont néhányan már eltévedtek, másokkal a kimerültség végzett. Amikor úgy érezték, jártányi erejük sem maradt „csak egy pillanatra” letelepedtek pihenni. Persze elszenderedtek, néhányan mindörökre. A kegyes fagyhalál végzett velük. A grebaki hegységben – másfél ezer méteres tenger­szint feletti magasságban – még most tavasszal sem ritka a húsz fokos, dermesztő fagy. Eddig nyolc áldozata van.

Ramiz Bezdrob sosem érkezett meg a grebaki táborba. Szomszédai elindultak a fölkutatására, s a rajttábortól alig kétórás gyalogútnyira bukkantak rá behavazott tetemére. Végtagjai, karjai, lábai addig már teljesen elkékültek Hetvenegy éves volt, mégis megpróbálkozott az iszonyú tereppel, hogy egy-egy maroknyi tiszthez juttathassa népes családját. Velük most ugyanazok a szomszédok osztják meg morzsáikat, akik az öreg holttestét visszavonszolták Goraždeba.

A jóval, talán harminc évvel is fiatalabb Ibrahim Bendićnek szerencséje volt. Még élt, amikor meglelték. A lábujjait viszont már nem menthették meg – amputálni kellett őket. A műtéthez az immár nyolc honapja ostromzár alatt tartott városkában még az elemi föltételek sem adottak: Ibrahimnak érzéstelenítés nélkül kell elviselnie a közönséges fűrésszel lefolytatott operációt.

A két sebész hónapokkal ezelőtt érkezett Szarajevóból. Tapasztalaton kívül orvosi fölszerelést már nem igen hozhattak magukkal. Számukra egy– egy ilyen műtét terhesebb, mint a páciens számára.

–  Ha nagy ritkán érkezik is gyógyszert, medikamentumokat, műszereket tartalmazó segélycsomag, aligha vesszük hasznát – panaszolja Alija Begović. – Jobbára ugyanis lejárt szavatosságú terméket kapunk, vagy például olyan gyógyszert, mint amely a maláriás csillapítására való, s inkább turisták, mintsem háborús áldozatok kezelésére szolgál.

Mellesleg Goražde csak a háború előtt volt városka. Kilencezres lakossága a szomszédos, elfoglalt községekből menekülőkkel e rövid idő alatt hetvenezerre duzzadt, akiknek zöme – kiút nem lévén – még mindig ott rostokol.

Mensur Hadžiefendić polgármester ezért is legyinthetett keserűen, amikor az amerikai szállítógépek 25 tonnányi élelmiszert „ejtőernyőztek” a térségbe:

– Ha történetesen meg is találjuk mind az 50 csomagot, aminek egyébként elég kicsi a valószínűsége, a szállítmány még akkor se elégíti ki egynapi szükségleteinket!

Népkonyha: éhkonyha

A népkonyhán naponta egyetlen szelet kenyér jár, de az is kizárólag a magatehetetlen öregeknek. A zsibongó gyermeksereg ezért roha­mozta meg a kínos tárgyalások árán Goraždeba érkező kéksisakos, piciny kanadai felderítőkonvoj katonáit, hogy akár közelharc árán is madárlátta csokihoz juthasson. Roy McNaught altisztnek könnybe lábad a szeme:

– Én már láttam háborút, de ez sokkal szörnyűbb annál!

Goraždeban most már nem a háború pusztít, hanem az éhhalál. A becslések szerint (mert ilyen körülmények között ugyan ki vezetne pontos nyilvántartást) naponta átlagban húszan halnak meg „alultáp­láltság” következtében.

Ez a magyarázata annak a megdöbbentő válasznak, amit a grebaki táborba érkezők adtak a számomra logikusnak tűnő kérdésre: hova tovább? Úgy véltem tudniillik, hogy távozni szándékoznak a pokolból. A fiatalember eltűnődött, aztán – szinte csak magában dünnyögve – tűnődve – megismételte a kérdést.

– Hova tovább? Hát vissza, Goraždeba! Ott a feleségem, két gyerekem, a szüleim, a rokkant fivérem. Ha nem térek vissza húsz kiló liszttel, éhen halnak.

Ez a negyedik útja, ő már majdhogynem veteránnak számít. Mint mondja, amint megerősödik újból, úgy tíz nap múlva, ismét nekivág a menekülés helyett a menetelésnek.

A grebaki táborba tizenegy körül fut be az első, cipókkal teli kamion. A pékség a mindössze húsz kilométerre levő Trnovóban van, a teherautók mégis átlagban három óra alatt teszik meg az utat. A patak mellett kanyargó, ősszel vájt hegyi ösvény teljesen eljegesedett, úgyhogy egyszer egyetlen nap alatt három nehéz, megrakodott katonai jármű is a vízbe borult.

A ló meghal, a segély kettéhasítja a fatörzset

A menetelők addigra már kifújják magukat, megrohamozzák a dermedt kenyeret osztogató katonát. Ez az egyetlen kiváltságuk a viszontagságos úton: valódi kenyeret ehetnek. Mohón kapkodják szét a rakományt, egyikük a hóna alá szorítva oson el zsákmányával. Kipányvázott lovához siet, ott töri csak ketté a kenyeret. Tenyeréből először a fáradt párát eteti. Noha nem kérdezem, megjegyzi:

– Ne csodálkozzon, ő is rászolgált a fehér kenyérre!

A kenyér ugyan nem fehér, abban azonban igazat adok neki, hogy az apró termetű, ám inas bosnyák mén megérdemli az abrakot Ha egészséges, akár 100-120 kiló teherrel is felmálházható. Abból pedig már nemcsak a családnak jut, hanem kereskedelemre is.

A leleményesebbek ki tudja, miből erjesztett szeszt hoznak Go­raždeből, amit a vallási tilalmakra fittyet hányó katonákkal étolajra, cukorra cserélnek. A fölös liszt kilogrammjáért otthon 20 márkát, a cukorért, az étolaj literjéért akár 40-et is kaphatnak. Kincset ér hát a ló, így nem csoda, hogy az egyik tulajdonosa aggódva méregeti a sajátját:

– Kehes már a szerencsétlen, lehet hogy ez az utolsó útja!

Sejtése beigazolódni látszik: a ló minden unszolás ellenére egysze­rűen ledől a hóra, mintha lázát próbálná csillapítani. Ennek dacára könyörtelenül felpakolják abban bízva, hátha kibírja.

Végre megérkezik a várva-várt lisztes kamion is. Jegyzéket vezetnek ugyan arról, kinek mennyi a jussa, a raktáros mégis elnéző. Tudja, senki sem visz többet annál, amennyit elbír. Jóval tömöttebb a sor viszont az „ínyencségek” sátra előtt. Ott már csak otthoni igazolással lehet egy-két kiló cukorhoz, három liternyi étolajhoz jutni.

A sorban állók hallottak ugyan az esedékes ejtőernyős szállítmá­nyokról, sőt az egyikük lobogtat is az egymillió példányban szétszórt röpcédulák közül egyet, ám kétkedően rázza a fejét:

– Nézze, az egyik oldalon a mi nyelvünkön nyomtatták, a másikon cirill betűkkel (a két nyelv között egyébként csak az írásmódban van különbség). Ez azt jelenti, hogy az „ő” területük fölött is szórják a csomagokat? Ha így lesz, az mindenképpen igazságtalan! Én abból a kenyérből nem kérek.

A másik is gyanakvó:

– Ki tudja, hol érnek földet a csomagok, kik kaparintják meg azokat?

Aggodalma jogos, mert mint utólag kiderül, megannyi csomag a senki földjén landol, ahol az ellenfél tüzétől tartva senki sem meri megközelíteni. Számos csomagnak egyszerűen nyoma vész. Persze az is lehetséges, hogy egyik-másikára rábukkant valaki, titkát azonban – érthető okokból – nem osztotta meg senkivel sem.

Egy szinte tragikomikus eset is előfordult. Az egyik Goraždehoz közeli hegyen lakó Edin Burtak a Herculesek dübörgő hangjára ébredt föl éjfél körül.

– Kimentem a ház elé, rágyújtottam, abban a pillanatban hatalmas recsegés-ropogás rázkódtatta meg az ablakokat. Ijedtemben én is a házba menekültem, s csak nagy sokára merészkedtem előbújni. Volt mit látnom! Az ötmázsás raklap a házamtól alig néhány méternyire csapódott be, szinte kettéhasítva egy hatalmas fatörzset. Ha csak egy icipicit is célt téveszt, a családom veszik oda! – mondja a felindultság­tól még mindig remegő hangon a férfi.

Ezt a csomagot a tartalékos rendőrség őrizte, amíg meg nem érkeztek a Vörös Félhold meg a Vöröskereszt megbízottjai, élükön egy ottmaradt szerb ápolónővel, akik a segély igazságos elosztásáról gondoskodnak.

A segély ugyan jelképes értékű, mégis lelket öntött a hónapok óta elszigetelt kelet-boszniai városok: Srebrenica, Goražde, Žepa lakóiba; másrészt éktelen bosszúra gerjesztette a szerbeket, akik megtorlásul, véres áldozatok árán azonnal elfoglalták Konjević Poljét és Cerskát. A muzulmánok rájöttek: még sincsenek egyedül, s erre döbbentek rá a szerbek is.

1993. március 31.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Ezen a napon

63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >

Tovább

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább

Slobodan Milošević belgrádi börtönnapjai. Hogyan adták ki Hágának? Elrabolták?

Tizenhat éve, hogy a II. világháború utáni Európa legvéresebb háborújának kulcsszereplőjét, Slobodan Miloševićet letartóztatták, és kiadták >

Tovább

Kinek üzlet a holokauszt?

Kik és mennyit kerestek a holokauszton? A legtöbbet a németek, utána pedig a kelet-európai országok. Ne >

Tovább

Jókai és az antiszemita karaktergyilkosság

Jókai utolsó éveit sikeresen megkeserítették. Talán nekünk vigasz, ma a lejáratokat senki sem ismeri, Jókait viszont >

Tovább

A Cseke

Tőle tudtuk meg, hogy például mi a Beatles tagok kedvenc étele. Vagy, hogy a los angelesi >

Tovább