2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Mit mondana Danilo Kiš – ma?

Végel László
Végel László

Urbán elfogadta a kihívást, nem Danilo-emlékműben gondolkodott, hanem briliáns színpadi esszét alkotott a mai Danilo Kišről.  A vereségéről, a vereségünkről. Olyan volt ez az előadás, mint egy siratóének. Ha lenne erőnk akkor magunkat siratnánk.

Szolidaritás és szorongás

Budapestről Újvidékre utazva vagy két tucat fiatal menekült száll fel a vonatra. A kalauz irányítja őket, hangoskodva rohannak,  érződik rajtuk, hogy rossz körülmények között sátorokban tengődnek valahol a magyar szögesdrót közelében. Az utasok gyorsan maguk mellé helyezik a táskájukat, jelezve, hogy az ülés foglalt, nehogy közülük valaki melléjük üljön. Az igazat megvallva én is hasonló mozdulatot teszek, miközben megvillan előttem a romba döntött Aleppó, a szörnyű háború, az éhínség. És miért ne: nemcsak a háború, a jobb élet utáni vágy is űzi őket, amit az újságírók gazdasági emigrációnak neveznek. Gazdasági emigráció?, kérdezem. Fiatal korom óta tanúja vagyok ennek. Manapság is távoznak közülünk a „gazdasági menekültek”. Ki tudja, hány ismerősöm távozott a szülőföldjéről, mert élt benne a jobb élet utáni vágy? Miért lenne ez bűn? Ezt ígérik a politikusaink is, csak nem tartják be az ígéretüket. Ugyanakkor az arab menekültek láttára felébredt bennem a szorongás, valami rejtélyes nyugtalanság, félelem-féleség. Tökéletesnek kell lenni ahhoz, hogy az ember ezt a belső konfliktust könnyűszerrel felülmúlja és csak a szolidaritásra gondoljon. Csakhogy a hibátlan, tökéletes, emberektől, akiknek mindig igazuk van, s az igazságot hatalmi szóval kényszerítik embertársaikra, ugyanúgy szorongok, mint a menekültektől. Talán nem tévedek, ha elismerem, hogy a mai európai emberben mindkét erő működik. Az empátia is, a szorongás is. A humánum is, az óvakodás is. Tehetetlennek érzi magát, ami megbillenti az emberi tartás egyensúlyát. Az egyre inkább felülkerekedő tehetetlenség érzés és a globális bizonytalanság jobban rombol, mint a menekültekről való félelem.  A menekültáradat, az „új népvándorlás” globális kihívás, amelyre megnyugtató választ a nemzetállam nem képes megnyugtató választ adni. Legfeljebb ideig-óráig védi magát, de védhető-e tartósan egy-egy nemzetállam az egész világ zűrzavarában? Megvédheti-e magát egy-egy nemzetállam szögesdróttal és szuronyokkal?  Bár az Európai Uniótól sem várok csodát, hiszen nincs hatalma leállítani ezt a globális folyamatot, mégis remélem, hogy az erősebb Unió nagyobb biztonságot jelentene. Tudom, gondolatmenetem nem arat feltétlen sikert, de úgy vélem, a nemzetállamoknak mégis engednie kell, valamiről le kell mondani, még ha nehezünkre esik is, hogy ne veszítsünk el mindent. Igen, nehéz dönteni, főleg ha nem egy két évről van szó, hanem évtizedekről. Naivan másik utat keresve az ENSZ-re gondolok, de az még tehetetlenebb - nemcsak ebben –,  mint a brüsszeli bürokrácia. A kiszolgáltatottság érzés növekszik. Ma a menekültkérdés van napirenden, holnap valami más lesz, amivel szemben úgyszintén tehetetlenek leszünk. A vonatbeli tapasztalatomból pedig mégis azt a tanulságot vonhatom le, hogy a szolidaritást megsebezheti a szorongás, de a szorongás nem fajulhat gyűlöletté. Soha!

Nagy Nyitásra lenne szükség

Hazajövet olvastam egy mondatot nem hittem a szememnek. Szeretném hinni, hogy lapszusról, elszólásról van szó, de talán nem is hangzott el, hanem az interneten terjesztett,  kitalált mondatról van szó. Állítólag, a Magyar Nemzeti Tanács ülésén jelentette ki valamelyik felelős magyar tisztségviselő: "A lapban (a Magyar Szóban) közölt írások azt igyekeztek bemutatni, hogy a már szinte divattá váló elköltözés helyett, sokan itthon keresnek és találnak megoldást családjuk boldogulására”. Nem tudom, hogy akadt-e valaki, aki a helyszínen elhatárolódott tőle, hogy mentse a Magyar Nemzeti Tanács becsületét. Már csak azért is, mert a vajdasági magyar közösség jelenleg, éppen a fokozódó elvándorlás miatt drámai helyzetben került, megmaradás kérdése lett a folyamat visszafordítása. A elhamarkodott kijelentések helyett meg kellene vizsgálni, mit lehetne változtatni, miben változzunk, mi az, amit változtatni tudunk, és mi az, amit nem. Gondoljunk a jövőre és puhatoljuk: mit tegyünk, hogy az elvándorlók visszatérjenek, mint a hetvenes években. Sajnos, senki sem szólította meg a Nyugatra távozó mesterembereket, egyetemi végzettségű szakembereket, senki sem nézett a szemükbe, senki sem kérdezte meg őket, hogy miféle „divathóbortnak” hódolnak. Az elvándorlás viszont immár tömegméretű, nem csak kérdezni kellene, hanem fel kellene tárni a több gyökérű motivációkat.  A legtöbben azért távoznak, mert itthon éhbérért dolgoznak, vagy mert munkanélküliek. Nem fognak talán éhbérért dolgozni a helyi kisebbségi oligarcháknak? Igaz, vannak, és egyre többen lesznek, akik nem szükség miatt erednek útnak. Velük kapcsolatba azonban legyünk tisztességesek, vessünk számot saját felelősségünkkel. Tartsunk lelkiismeretvizsgálatot! Mit mulasztottunk? Elgondolkoztunk-e azon, hogy egy igen értékes réteg azért vándorol ki, mert a saját kis közösségében nem érzi jól magát? Azért távozik, mert eluralkodott a viszálykodás, a megbélyegzés, a kizárólagosság? Vannak olyanok is, akiket tényleg nem az anyagi kényszer indít útnak, hiszen viszonylag tisztességes körülmények között élnek, de nem látnak távlatokat, vagy nem tagosodtak be egyetlen pártba sem (ne feledjük: pártokrata világban élünk, s ne legyünk álszentek, valljuk be: e téren a vajdasági magyarok sem képeznek kivételt!), vagy azért, mert hiányzik a közösség visszatartó ereje. Valaha volt egy erős helyi visszatartó, visszavonzó identitás, a „vajdaságiasság”, de az is múlófélben van. Tekintetünket teljes erőben Budapestre vetjük, és Németországba menekülünk. Pár évvel ezelőtt Zentán a Deák Ferenc-i kiegyezés politikáját kértem számon, ma már ez sem elegendő, most a különbségeket tisztelő Nagy Nyitásra lenne  szükség. Különben gyászos jövő vár erre a közösségre! Vezetőinknek egy percre sem szabad megfeledkezni, hogy az utókor nem a jó szándékok - hiszem, hogy senkinek sincs közülük rossz szándéka - hanem a végeredmény mentén fog ítélkezni felettük.

Szürreális álom

M. Jánost még a legvészesebb napokban sem érdekelte a politika. Időnként találkoztunk, s ha szóba hoztam, furcsa grimaszt vágott és értetlenül nézett rám. Szívesen üldögélt a kis kávézók teraszán (ott szoktunk találkozni) és bámulta a nőket. A napokban éppen ő hozta szóba egyik álmát. Azt álmodta ugyanis, hogy Észak Bácska két fontos városának, Zentának és Szabadkának díszpolgárra, Matija Bečković a szabadkai  Brana Crnčević utcában, a helyi politikusok díszsorfala előtt felavatta Ratko Mladić mellszobrát.

Danilo Kiš - ma

Urbán András újra nagy feladatra vállalkozott, Danilo Kiš nevezetes vitairatát, az Anatatómiai leckét (hozzárendelve más szövegeket is)  állította színre az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban. Mit jelent ma az 1978-ban megjelent nacionalizmus-ellenes pamflet? Kezembe veszem a könyvet, s elismerem, hogy az idők változtak. Megírása idején a nacionalizmus kemény vád volt, amely jelezte a szakadékba vezető utat. Miután elhittük, hogy kimásztunk a szakadékból, a vád éle eltompult. A nacionalizmus többé nem bűn, hanem  - tapasztalom és hallom nap mint nap - erény. És oda jutottunk, hogy a nacionalisták idézgetik Danilo Kišt, miközben eszük ágában sincs komolyan venni.  Danilo Kiš barátja, Mirko Kovač is felháborodva tette szóvá, hogy napjainkban a nacionalisták kisajátították Danilo Kišt, s a legnagyobb intellektuális tekintélyként idézgetik.  Érdemes újra elolvasni a színpadon is elhangzott tanácsait a fiatal íróknak, hogy lássuk, mennyire megváltozott a világunk. Kíváncsi vagyok, ugyan melyik fiatal író tartja magát hozzájuk. Majdnem minden tanácsának ellenkezője érvényesül. Nem hagy nyugton a gondolat, hogy Danilo Kiš mindenben vereséget szenvedett, ez a mi közös verségünk. A nagy kelet-közép-európai lázadás kezdetén írta művét, de nem érte meg annak csúfos kudarcát. A bemutató előtt néhány szót váltottam Dejan Mijaćtyal, aki immár ritkán mozdul ki Belgrádból, de erre az előadásra mégis eljött Újvidékre. Mit mondana ma Danilo Kiš, vetette fel ugyanazt a kérdést, ami az én fejemben is motoszkált. Urbán elfogadta a kihívást, nem Danilo-emlékműben gondolkodott, hanem briliáns színpadi esszét alkotott a mai Danilo Kišről.  A vereségéről, a vereségünkről. Olyan volt ez az előadás, mint egy siratóének. Ha lenne erőnk akkor magunkat siratnánk.

Mrozek novellát olvasok…

 Veiszer Alinda  vendége voltam a Hírtévében. Felszabadultan válaszoltam a kérdéseire, mert felismertem, hogy Alinda mindent tud rólam, amit egy műsorvezetőnek tudnia kell. Bejelentette az Egy makró emlékiratainak új kiadását, majd az Exterritóriumra, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjére is kitért. Amikor a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújára utaltam, közbevetett kérdéséből megértettem, hogy ezt is ismeri.  Nem mulasztottam el, hogy kitérjek a vajdasági magyarok drámai helyzetére, és szóvá tettem a hatalmas méretű elvándorlást is. Itthon ugyanerről újabb híreket hallok. Az egyik tanárnő meséli, hogy nyolc gimista végzős közül hét Magyarországon folytatja tanulmányait. Az anyaországi intézetek rendkívül kedvező feltételeket biztosítanak számukra. Ha igy haladunk, kiürülnek iskoláink, panaszolja. Aztán a 444. hu honlapon olvasom a hírt, hogy a magyar kormány a maradáspolitika, a nemzeti összetartás érdekében a Topolya TSC focicsapatának hárommilliárd forintos állami támogatást biztost. Levonom a nemzetpolitikai tanulságot: a Vajdaságban jobb harmadosztályú focistának lenni, mint Sterija díjas, elsőrangú színésznek vagy színésznőnk. A honlap riportere ellátogatott Topolyára, ahol kiderítette, hogy „felnőtt csapatban csak egy magyarul beszélő játékos kap helyet”, aztán egy edzésen kiderült, hogy az is szerbül folyt. Sebaj, gondolom, távoznak az orvosaink, az ápolónőink, a  szakembereink, de marad egy-két, vagy esetleg három a nemzeti érzést ápoló focistánk. Bosszankodom? Többé nem! Elképzelem, hogy egy Mrozek-novellát olvasok.

A szenttamási könyvtárban

Jól érzem magam a szenttamási irodalmi estemen osztálytársaim, barátaim, ismerőseim körében. Ez a könyvtár egyébként is ifjúságom második otthona volt, és mind a mai napig hű maradtam hozzá.

Férfibarátságok

Folyik az elnökválasztási kampány. A bejárati ajtó előtt várakozok, mert valaki nyitva felejtette a liftajtót. Közben a szomszédom Dnevniket lapozgatja, majd megszólal. Hallod szomszéd, dörmögi, Pásztor István barátként és politikai partnerként szavaz Vučićra. Ühüm, válaszalom. Hm, mondja ő, s ezzel lezárjuk a választási kampányt.

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Családi Körben jelent meg.

 

2017. március 10.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább