2019. július 17. Szerda
Ma Endre, Elek, András névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Veszélyes eszmék visszakísértése

Bálint István

Ismét sokat emlegetik, hogy minden szerbnek egy államban kell élnie. Bálint István:

A regényíró egy japán szájába adta: „Ha a haza üdvét hallom emlegetni, mindjárt az kérdem: most ezzel ki tölti meg a pénztárcáját”. Azért japán szájába, mert a japánoknak van legtöbb joguk ezt szóvá tenni: azok akik tucatszámra a halálba küldték a kamikázékat utána még sokáig éltek. Mi ehhez annyit tehetnénk hozzá: lehet hogy nem mindig közvetlenül a pénztárcáról van szó, lehet hogy csak felfedezték, hogy a hazafias, „nemzetvédő” duma a legbiztosabb módja és eszköze a hatalom megszerzésének vagy megtartásának. (Ami nem zárja ki, hogy közvetve azért mégis csak a pénztárcáról van szó, hisz a korrupció a fejlett demokrácia országaiban is lábra kapott, a rendszerváltás országaiban pedig sok politikus úgy gondolkodik: mi haverjainkból multimilliárdosokat csináltunk, ideje, hogy az állam nekem is adjon valamit. És éppen napjainkban történt, hogy a tolvaj politikusok megbuktatták a brazil köztársasági elnököt, mert az felelősségre akarta őket vonni.)

A fenti tény azért lett ma időszerűvé, mert Európában ismét túl sokan és túl nagy eréllyel élesztgetik azt a nemzetállamot, amely mindössze negyed század alatt kétszer szörnyű  világháborúba vitte Európát. A „nemzeti érdekeket”  olyan fennhangon hirdető, Brüsszel ellen olyan lármásan ágáló politikusok nemcsak azt felejtik el, hogy az Európai Unió nem egyszerűen az államok szövetsége, hanem olyan közösség, amely ezen a világháborús, történelme során mindig háborúzó földrészen 70 évre békét teremtett. Ezen felül megfeledkeznek arról is, hogy a nemzeti érdekek túlzott hangsúlyozása gyorsan meghozza ezeknek az érdekeknek az ütközését más nemzeti érdekekkel. És akkor már szinte havi pontossággal ki lehet számítani, hogy ebből az ütközésből mikor lesz háború, annak eldöntésére, hogy az ellentétes érdekek közül melyik érvényesül.

 

Nagy Szerbia álma

És ennek a háborús földrésznek a legérzékenyebb pontja a Balkán. Mert a kontinensnek ez a része a népek legbonyolultabb keveréke. Még hozzá olyan keveréke, amely nagyon könnyen kiváltja, hogy ezek a népek egymás torkának ugranak. Nemcsak az első világháború bevezetőjeként ezek a népek mindjárt felszabadulásuknak, az első balkáni háborúban  történt kivívása után a zsákmány elosztásáért egymás torkának ugrottak a második balkáni háborúban. Nemcsak egymást irtották a második világháború idején. Mindezen felül az etnikai tisztogatás borzalmával  véres háborút folytattak egymás ellen a titói Jugoszlávia felbomlásakor. Méghozzá  e háborúk közül egyik sem az egyik fél győzelmével, a másik vereségével zárult, hanem egyrészt annak nemzetközi megakadályozásával, hogy Szerbia már a krajinai menekültek visszatelepítése érdekében is háborút kezdjen Horvátország ellen, másrészt nemzetközi akarat kényszerítette ki a békét Boszniában. És nemcsak a béke nemzetközi nyomás terméke, hanem a béke utáni állapotot is a nemzetközi erő tartja fenn. Vagy  közvetlenül a KFOR, SFOR, EUFOR segítségével,   vagy pedig az érdekeltre gyakorolt állandó nyomással.

Ezzel a külön érdekeltséggel magyarázható, hogy amíg Európában  még csak peregni kezdtek a harci dobok, még csak a „nemzeti érdekek” hangsúlyozásánál, a Brüsszel elleni lármánál tartanak, a kontinensnek ezen a részén Tomislav Nikolic, Szerbia elnöke már azt emlegeti, hogy katonaságot küldünk Koszovóra, Szerbia és Horvátország már fegyverkezési versenybe kezdett, (Horvátországban már a költségvetést is a katonai kiadások növelésével készítették el), Boszniában Milorad Dodik, a Szerb Köztársaság (nem győzőm emlegetni, hogy milyen hibát követünk el mi, fordítók, amikor Szerbia nevét -  a magyar szokás szerint - Szerb Köztársaságnak fordítottuk, ami akkor derült ki, amikor tényleg lett egy Szerb Köztársaság) elnöke már játszik a tűzzel.

Ennek a veszélyes taktikának a következménye, hogy a hatalmon lévő szerb politikusok közül  napjainkban elsőnek Dodik vetette fel a Nagy Szerbia gondolatát. Kijelentve, hogy a boszniai szerbek legszívesebben egy olyan Szerbiában élnének amelyhez Koszovó is tartozik, és amelyhez később Montenegró is csatlakozna. Nyilatkozatára még a Komerszant c. orosz lap is felfigyelt, hangsúlyozva, hogy Dodik „szenzációs nyilatkozatában” először fogalmazta meg „ilyen nyíltan Nagy Szerbia gondolatát”. Ezt a dodiki kifakadást még kézlegyintéssel el lehetne intézni. (Az egész dodiki jelenséget el is intézte a Danas hasábjain Dragan Bursač banjalukai politikai elemző. Imigyen: Dodik „fiatal szocialista volt, majd reformista, utána önálló jelölt, majd szociáldemokrata, most pedig ultranacionalista a szociáldemokrácia leple alatt. Szemmel látható, hogy egyiknek és másiknak a célja az volt, hogy megőrizze a szerzett vagyont, hogy a börtön ajtónak innenső oldalán maradjon, és ennek érdekében semmitől sem riad vissza”.)

Az elgondolkodtató és aggasztó azonban az, hogy a háborús hangulat természetes következménye, hogy ismét nagyon sokat emlegetik: minden szerbnek egy államban kellene élni és a szerbek tragikus helyzetben vannak, mert nem élhetnek mindannyian egy államban. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a titói Jugoszlávia szétesése azért torkolott véres testvérháborúkba, mert Milošević kijelentette: a horvátok és a bosnyákok mehetnek, de nem vihetik magukkal a szerbeket és rögtön megkezdődött a szerb többségű területek kiszakítása (azzal, hogy majd később egyesülnek Szerbiával), majd következett a kiszakított részek fegyveres védelme, miközben – többek között a srebrenicai vérengzéssel - folyt ezeknek a területeknek a „megtisztítása” más népek tagjaitól. (Csak zárójelben: a felmérhetetlenül fontosabb Szovjetunió szétesése azért lehetett békés, mert Jelcin nem mondta ugyanezt és így 25  millió orosz háború nélkül kisebbségbe került, a problémák csak a mai kiélezettebb korszakban hatalmasodtak el.)

Szerencsére a helyzet még nem annyira kiélezett, hogy ennek hangsúlyozása jobban rányomja bélyegét a közéletre, hogy ennek az irányzatnak a képviselői  Szerbia „hivatalos”  képviselői lennének és ezek a visszakísértő eszmék képviselői  nagyobb figyelmet kapnának. A fenti jelenségnek a jele az is, hogy milyen lassan követik egymás az ilyen hangokkal kapcsolatos események. Borisav Jović  A szerbek hogyan veszítették el a századot címen megjelent könyvéből a belgrádi Politika által készített kivonat 2016. október 21-ike és november 2-ika között jelent meg. Az első reagálást  csak december 8-án közölte a Politika, a választ rá december 20-án,, a következő reagálás pedig 2017 januárjának végén jelent meg és a sorok írásáig nem jött rá válasz. Az első érdembeli hozzászólások (egy támogató és kettő az abból levonható következtetéssel) is csak januárban jelentek meg. Ennek ellenére jobban oda kellene figyelni ezekre a hangokra, mert átkos szellemet idéznek, veszélyes eszméket melegítenek fel és a különben is puskaporos légkörben csak a robbanó anyagot halmozzák. És soha sem lehet tudni, hogy ezek a robbanó anyagok mikor robbannak fel. Jobban oda kellene figyelni arra, hogy a „minden szerbnek egy államban kellene élnie” elv nagyon is elevenen tartja magát.

Ez tükröződik abban, hogy Dodik nyilatkozatáról  nagyjából hallgatnak, de azért megjelenek olyan elismerő sorok is, mint amilyeneket a Politika január 13-i számában közölt Željko Cvijanović tollából: „Az érdekek hangsúlyos megfogalmazásával és azok védelmével a Szerb Köztársaság és Dodik szakított az immár két évtizedes szerb hallgatással és visszakozással nemcsak a nyugati hatalmak előtt, hanem a regionális vetélytársak előtt is”. De a legmeggyőzőbb megnyilvánulása e gondolat életerejének Borisav Jović fent már említett könyve. Annak vezérgondolata ugyanis az, hogy a szerbek azzal lettek a XX. század vesztesei mert nem sikerült nekik egy államban élniük.  A továbbiakban elsősorban ezt a vezérgondolatot probálnánk megvilágítani.

 

Sem a királyi sem a titói Jugoszlávia nem volt jó

Látszólag ellentmondás, hogy a szerbek két államban is együtt voltak, vagyis a királyi és a titói Jugoszlávia olyan állam volt, amelyben a szerző és társai által emlegetett szerbek egy közös államban éltek, mégis e szerzők mind a két államot keményen bírálják, mint a szerb álom tagadását. Mint látni fogjuk ez a látszólagos ellentmondás feloldódik azzal, hogy nem azt akarják, hogy a szerbek egyszerűen fizikailag egy államban legyenek, hanem hogy az egész területen ők legyenek az urak. Vagyis a nacionalizmus alapvető jellemvonása, az egyeduralom vágya rejlik az egész gondolat mögött. (A magyarok is sajnálták a Trianonban elveszített területet, de a nacionalizmus vágya az volt: „Legyen úgy mint régen vót, Süvegelje meg a magyart az oláh meg a tót”. 

Az eddig megjelent írások szerzői már azt is hangsúlyozták, hogy már a királyi Jugoszlávia sem érvényesítette a szerbeknek ezt a vágyát. Borisav Jović ezt írja: „Elsősorban megmutatkozott, hogy nagy hiba volt 1918-ban közös államot teremteni a horvátokkal és szlovénekkel... Az állam igazgatását átvették azok, akik szét akarták zúzni, a horvátok és szlovének.” Ezért van az, hogy a horvátok alig várták, hogy „Hitler megszálló csapatait felszabadítóként üdvözöljék”. Az egyik hozzászóló (Vladimir Prvulović a Politika január 23-i számában) még kategorikusabban fogalmaz: „Ma már egészen világos, hogy  a szerbek tartósan tévhitben voltak a közös  délszláv állam megteremtése és őrzése tekintetében... Mi megbocsáthatatlan engedményeket tettünk a szerbek helyzetének rovására a Szerbek, Horvátok és Szlovének Királyságában... A helyett, hogy őriztük volna a szerb nemzeti identitást  mi azt felcseréltük a széles körben elfogadott jugoszláv identitással, amelyet Jugoszlávia többi népe ténylegesen soha nem fogadott el.”

Jović legtöbbet azzal foglalkozott , hogy titói Jugoszlávia még kevésbé felelt meg a szerbek nagy céljának. Nem győzi emlegetni, hogy abban az országban nem a szerbek voltak az urak, hanem a mindig „a horvát Titoként” emlegetett Tito meg a szlovén Kardelj. Ráadásul  kommunisták voltak. Márpedig a kommunisták negyedik kongresszusukon kimondták, hogy a nagyszerb hegemóniát úgy kell letörni, hogy minden délszláv népnek meg kell adni a maga államát, a többségben  albánok és magyarok lakta területet pedig anyaországukhoz kell csatolni. (Jović igen, a magyar nacionalizmus nem figyelt fel arra, hogy a jugoszláv kommunisták már a hitleri osztozkodás előtt korrigálni akarták Trianont.).

Jović bírálja már a titói Jugoszlávia megteremtésének módját. Szerinte már az AVNOJ második ülésszakán elfogadták azt az  elképzelést, amely szerint Jugoszláviát „nemzeti államokra kell feldarabolni és marginalizálni kell a szerb népet, hogy többé ne dönthessen mint egész nemzet a jogairól ...és többé soha sem volt képes egész nemzetként fellépni”. Utána pedig „Jugoszlávia alkotmányának minden módosítása – több ilyen volt – növelte a köztársaságok hatalmát”.Ezekkel a köztársaságokkal kapcsolatban pedig azt tartja  legnagyobb bűnnek, hogy azok szerb többségű területeket kaptak, vagyis azt, hogy ezek nem kerültek Szerbiához, hogy a szerb nemzet egy államban éljen.

Innen már csak egy lépés a miloševići háborúk igazolása, hisz azok végre meg akarták teremteni az egységes szerb nemzet államát. Ahogyan Jović írja: „Az újonnan előállott helyzet (már mint a köztársaságok kiszakadása) abszolút alkalmas volt a horvátok iránti állami viszony meghatározására, és hogy nemzeti célként megfogalmazódjon nemcsak a szerb nép megvédése a genocidiumtól, hanem annak a területnek a megvédése is amelyen századokon át élt . A háborús kibontakozásnak ki kellett javítania az 1918-ban elkövetett hibát, hogy a horvát betolakodót kiűzze a szerb államból”

A szerb sajtóban, így a Jović könyvéből 12 folytatásban kivonatot közlő Politikában nem találtam olyan cikket, amely arra emlékeztette volna Jovićot, hogy a szerb nép tragédiája nem az, hogy nem élt egy államban, hanem az, hogy ennek az álomnak az érdekében háborút kezdett és abban a háborúban természetes vereséget szenvedett. Még arra sem hívta fel a figyelmét senki, hogy milyen öldöklés lenne Európában  abból ha minden nemzet egy államban akarna élni. Mint ahogyan Szerbiában is az albánoknak, magyaroknak, horvátoknak stb. joga lenne arra, hogy egy államban akarjanak élni. A Tito elleni kirohanása volt az egyetlen, ami reagálást váltott ki. A Politika két ilyen reagálást is közölt. Az egyiket a Kolegij Avnojevskog foruma „Josip Broz Tito” írta, (december 8-án jelent meg), a másikat pedig Jovan Radovanović újságíró, történész (január közepén jelent meg).

A hosszú nevű, eddig ismeretlen Kolegij azt hangsúlyozza, hogy két kemény, megcáfolhatatlan érv hozható fel Jović tételei ellen. Idézzük: „Először, a titoi Jugoszlávia létezése idején valamennyi népe, először a történelemben nem volt  az európai és a világtörténelem fogyasztható anyaga és 45 évig békében éltek, másodszor, ebben a Jugoszláviában valamennyi szerb, de a többi délszláv nép is, egy államban élt”. Ennek alapján a Kolegij leszögezi: „Nem elég csak tagadni a szerzőt, hanem nyilvánosan el is kell ítélni”.

A már említett Jovan Radovanović nem Jović alaptételére reagál, hanem tévedéseit mutatja ki. 1. Tito nem dolgozott Jugoszlávia felbomlasztásán, hanem ki tudja hányszor mondta, hogy Jugoszlávia népeinek őrizniük kell közös államukat. 2. Nem igaz, hogy Tito a szerbek nélkül indította harcát, hisz az antifasiszta felkelés Szerbiában tört ki és Tito a szerb partizánok élére állt, mert „Tito értékelése és a hagyomány szerint is a szerbek képezik a legharciasabb szabadságszerető népet”. 3. Jović elfelejti, hogy nem csak a horvátok teremtették meg a maguk quisling államát, volt egy Nedić féle Szerbia is. 4. Nem igaz, sőt éppen az ellenkezője igaz annak a jovići állításnak, hogy Tito szakadatlanul Szerbia és a szerbek ellen dolgozott.

 

Veszélyben az autonómia

A jovići és dodiki eszmék önmagukban is veszélyesek. Napjainkban ugyanis egész Európában  erősödik a nacionalizmus. Mert mind lármásabbak a hatalomra vagy a hatalom megőrzésére törekvő hordószónokok, akik elfeledkeznek két alapvető tényről, amelyet már említettünk, de itt a fejtegetésünk végén jogosnak tartjuk megismételni.  Az egyik az, hogy az Európai Unió nem egyszerűen egy gazdasági szervezet, hanem olyan közösség, amely 70 évet békét teremtett azon a földrészen, amely negyed század alatt két szörnyű háborút zúdított a a világra és saját népeire. A másik pedig az, hogy a „nemzeti érdekek” túlzott hangsúlyozása az integrációs törekvésekkel szemben  gyorsan ezeknek az érdekeknek az ütközéséhez vezet és innen már csak egy lépés addig, hogy háborúval próbálják eldönteni: az ellentétes érdekek közül melyik érvényesül.

És abban a légkörben amikor egész Európában  járványként ismét feltör a nacionalizmus, mert sokak szerint jobb ha a népek nem gondolnak a bajokra, nem törődnek a „nemzeti” kormányok tehetetlenségével, mert sokkal egyszerűbb mindenért Brüsszelt hibáztatni és a figyelmet „mások” – régebben a zsidók, cigányok, lengyelek, magyarok stb. most a migránsok - elleni lármával lekötni. És a bizonytalanság, a feszültség napjaiban a Balkán a kontinens legérzékenyebb része, hisz mire Európa eltüsszenti magát addig a Balkán népei már lázban vannak. Már tényleg ott tartunk, (mint mondtuk) hogy Szerbia és Horvátország fegyverkezési versenybe kezdett, Tomislav Nikolić már hadsereget akar Koszovóra küldeni, Dodik már puskaporos légkört teremtett Boszniában. Ebben a helyzetben semmi sem veszélyesebb mint azoknak az eszméknek a felmelegítése, amelyek szörnyű, az „etnikai tisztogatásokkal” még borzalmasabbá tett háborúkba vitték a délszláv népeket.

Itt azonban van még annyi reményünk, hogy a nemzetközi közösségben lesz erő a nacionalista kiskakasok megfékezésre, annak megakadályozására, hogy a délszláv népek ismét egymás torkának ugorjanak. Talán Trump és Putyin megállapodása is hozzájárul a háborús feszültség lecsillapodásához és egy olyan világrend kialakulásához, amelyben a nacionalista hordószónokok nem uszíthatnak egymás ellen. Az autonómia leépítését azonban közvetlen veszélynek kell éreznünk és fel kell készülni Vajdaság autonómiájának a  megvédésére.  Szerbiában ugyanis mind többet emlegetik, hogy módosítani kell az alkotmányt. Nem nagyon mondják ki, de gondolnak rá: törölni kell az alkotmányból azt, hogy Koszovó Szerbia része. Nemcsak azért – ami a módosítás szükségességének mindinkább elismert indítéka – mert hogyan lehetne az Európai Unió tagja egy ország, amely nem tudja hol van a határa, hány lakosa van stb. Nem emlegetik, (még a „Vajdaság Köztársaságért” harcoló Vajdasági Konvenció sem merte szóvá tenni), hogy Szerbiában minden választás törvényességét meg lehet kérdőjelezni, mert a koszovói szavazatokat beszámítják, de Koszovó lakosai nincsenek a választási névjegyzéken. Még a most érvényes alkotmányt is úgy fogadták el, hogy a választótestület fele plusz egy szavazat többséget úgy kapták meg, hogy a koszovói szavazatokat beszámítódtak, a koszovói  albánok viszont nem voltak benne a választótestületben.

Ezzel a módosítással pedig az a helyzet, hogy a Jović tételei mellett nem igen szólalt meg senki. (A Politika egyetlen ilyen cikket közölt, amelyben Vladimir Prvulović külföldön tanító egyetemi tanár a jovići tételek vonalán sürgeti annak a „rágalomnak” a visszautasítását, hogy a „Jugoszlávia Királyság a szerb nép imperializmusának a terméke” és megemlíti, hogy a titoi Jugoszláviában a szerb népre kényszerített szörnyűség volt az is, hogy szerbhorvát nyelvet csináltak.) Az autonómiával kapcsolatos tétele azonban két cikkben is visszhangzott az alkotmánymódosítással kapcsolatban. Jović ugyanis Koszovó és Vajdaság autonómiáját is a szerb népre kényszerített szörnyűségnek, a szerbek egységes állama megakadályozásának tekinti. Azt írja ugyanis: „Szerbiát elhallgatatták és politikai sarokba szorították. Rákényszeítették annak elfogadására, hogy a Köztársaságot három részre osztják és a tartományok gyámkodjanak felette, a szeparatizmus állandó serkentése mellett”.

Ebben a szellemben az alkotmánymódosításról írva az egyik szerző elég burkoltan ír arról, hogy miért kell módosítani az alkotmányt, de már céloz arra, hogy ezt fel lehet használni az autonómia felszámolására, mert azt csak Koszovó kedvéért fogadták el, tehát ha Koszovó nincs akkor az autonómiára sincs szükség. Čedomir Antić a Politikában megjelent cikkében azonban már köntörfalazás nélköl kimondja: „Amikor az alkotmányról van szó, számunkra elegendő ha felszámoljuk az autonómiát, amely nem létezett 1946 előtt”.

 

 

 

 

2017. január 27.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább

Több vagy kevesebb?

A nyilatkozatok és az ígéretek azonban most már – négyévi pereskedés után – nem tűnnek elegendőnek. >

Tovább

Gyerekek a röszkei migránsbörtönben

A politikai kannibalizmus pillanatnyi sikere majd elpárolog. Akkor majd mindenki röstellni fogja magát a passzív cinkossága >

Tovább