2019. július 23. kedd
Ma Lenke, Brigitta, Apollinár névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Se vele, se nélküle

Végel László
Végel László

Mit mondjon egy újvidéki „belga” a magyarországi postáskisasszonyok tolóablaka előtt? Végel László:

Mi lesz a „belgákkal”?

Budapesti tartózkodásaim idején mindig szebbnek és jobbnak látom Újvidéket, mint amikor ott tartózkodom. Éppen az Újvidékhez való viszonyom merült fel a Károlyi Csabával való beszélgetésben, a Károlyi utca egyik kávézójában. Úgy van, ismerem el, túl bonyolult, soha sem teszek pontot a végére. A Két tükör között című naplójegyzeteket tartalmazó könyvemben a pesti sajtóban fellángoló, az urbánus-népi vitákra reflektálva belátom, hogy ezekben a konfliktusokban személyesen sehogy sem találom a helyem. Kisebbségiként arra vagyok ítélve, hogy a nemzetben gondolkodjak, ami nálam nem holmi ideológia, ezért tartom magam távol azoktól, akik a magyarságot holmi haszonelvű szólamnak tartják, hanem mindennapi életérzés, amelyről azzal a szeméremmel kell beszélni, ahogyan Illyés Gyula 1942-ben irt róla naplójegyzeteiben. Napról-napra tapasztalom azonban, hogy ez sem elegendő, látom, hogy ezzel mennyire vissza lehet élni, s hogy európai módon kell nemzetben gondolkodnom. De ez is csak szólam, az út zegzugosabb. Újra Illyés Gyula naplójegyzetei figyelmeztetnek erre: Nem könnyű harmonikusan egyesíteni a kettőt, (1) a plebejus magyart és (2) a nyugati műveltséget. „A harmónia önmardosás, szégyen s kétely sorozatból szövődik oly egységessé”, írja, s ehhez még hozzátenném a (3) balkáni életvilágomat. Ebben a világban élek, ez is hatott a kultúrámra, érzelmeimre, magatartásomra. Jóban és rosszban, az egyiket sem tagadom meg.  Fel sem merül bennem a vagy-vagy kérdése, sokkal inkább mindhárom szintézisének esélye. Mert napról-napra hasonló önmardosás és kétely emészt, amelyekről Illyés írt. Éppen a minap a limáni posta tolóablaka előtt sorban állva, egészen véletlenül találkoztam egy régi ismerősömmel, vagy húsz éve nem láttuk egymást, udvariasan egymás egészsége felől érdeklődtünk. A teremben nagy volt a zsivaj, mi pedig halkak voltunk, de a csinos postáskisasszony mégis erélyesen leintett bennünket. Ne beszéljünk a tolóablak előtt, mert zavarjuk a munkában, mondta az erősen dekoltált blúzú hölgy, majd diadalmasan a mellette ülő kolléganőjére pillantott. Jártam a nagyvilágban, Zürichben, Berlinben, Párizsban a tolóablak előtt feleségemmel rendszerint magyarul beszélgettünk, s egyetlenegyszer sem rivalltak rám, hogy hallgassak, mert beszédem zavarja a munkában. Álltam a városom limáni postáján és elfojtottam a dühömet. Nem engedem, hogy egy csinos állami szerb tisztviselőnő nacionalizmusa magyar nacionalistáévá tegyen, gondoltam. Hasonló jelenetekkel garmadával találkoztam az életemben, és ezért pontosítok, nem csak a szintézis esélyéről van szó, hanem lehetetlenségéről avagy drámájáról is. Mathias Énard Concourt-díjas regényében, az Iránytűben szóba kerül Kafka, aki Prágában egyszerre volt német, zsidó és cseh, valójában egyik sem; elveszettebb volt, tehát szabadabb mindenki másnál.   A szabadság ilyesféle kínjától sokszor elnémulok, a prózámban talán sokkal többet rejtettem el, mint akartam. Budapestre sem azért utazom, hogy sebeimet mutogassam, noha sokan elvárnák ezt. Inkább azt mondtam, hogy nem vagyok se urbánus, se népi. Urbonépinek neveztem magam, ami azt jelenti, hogy urbo-újvidéki és népi-újvidéki, tehát újvidéki. Mert lelkiállapotomnak egy hiteles toposza van: Újvidék. Máshol talán nem így éreznék és gondolkodnék.  Persze a régi viták gyakran új elnevezést kapnak, mostanság a nemzeti és a szoclib ellentétpár rombol, ami azt jelenti, hogy a politikai pártok megszállták a kultúrát.  Mi lesz ez esetben a „belgákkal”? Mit mondjon egy újvidéki „belga” a magyarországi postáskisasszonyok tolóablaka előtt? A politika kisajátítja a szavakat és a dolgokat. Nem marad egyetlen szó sem, egyetlen tárgy sem, amelybe megkapaszkodhatom. Lehet, hogy Újvidék számomra az utolsó kapaszkodó, de az is lehet, hogy csak egy képzeletbeli sziget, virtuális kapaszkodókkal. „Se veled, se nélküled”, ismételgetem Babits verssorát, amikor valamelyik irányból érkezve megpillantom a Várost.

A hely szellemét tisztelő kozmopolitizmus

Újesztendő előtt még egy sétát teszek a városban. Még mindig tart a nagy posztháborús építkezés, az újgazdagok a lakásbiznisszel mossák tisztára vagyonukat. Fogalmam sincs mennyi véres pénz özönlött be ebbe a városba. A legszívesebben bejárnám a régi helyeket. Majdnem minden utcához fűződik egy szép vagy keserves emlékem. A néhai Uzor előtti korzón sokat ácsorogtam Merzluft Hermann barátommal és osztálytársammal. Talán ott tudatosodott bennem először, hogy a városba kerültem. A korzó volt  a nagy városi spektákulum. Az ötvenes években betört az olasz divat, a Balkán sokkal előbb nyugatosodott, mint Magyarország, az újvidéki korzón az újvidéki csajok szakítottak először a puritán szocialista ízléssel, kezdtek kihívóbban, sikkesebben öltözködni és viselkedni, az írók csak követték őket, azzal, hogy számon kérték a szocialista ideálokat. Ma már kis kávézók sorakoznak egymás mellett, az írók viszont hallgatnak, eszükbe se jut számon kérni a kapitalista ideálokat, inkább azzal nyugtatják magukat, hogy a posztmodern korban nincsenek ideálok.  A Szabadság tér manapság is ugyanoly népes, mint azelőtt volt, csakhogy többé nem ott adnak egymásnak találkát a fiatalok, hanem a Zmaj utca valamelyik teraszán. Elballagok az Atina, azaz néhai Dornstädter kávézó mellett, egy pillanatra megtorpanok. Betérjek-e? Inkább folytatom az utam, habár szívesen betérnék, de nincs kivel társalognom. Legutóbb Urbán Andrással üldögéltünk ott a Neoplanta próbáinak ideje alatt, talán ő az egyetlen, akivel alkalmam van még néhanapján beszélgetni. Szívesebben térek be a Katolikus portára, megbámulom a néhai Ifjúsági Tribün felújított épületét, ahol valamikor az Új Symposion és a Polja szerkesztősége székelt. Permanens vitafórum volt az a szerkesztőség. De nem csak az, hanem az Ifjúsági Tribün vitafórumai is, ma sincs olyan nyílt vita Újvidéken, mint akkor. Nemzedékem azóta szétszéledt, többen eltávoztak az élők sorából, vagy pedig elköltöztek Újvidékről, úgyhogy magányosan álldogálok a Katolikus porta ízléstelen szökőkútja mellett. Olyan, mint egy vályú. A Katolikus porta vidámabb mint valaha. A vidám apokalipszisben feltalálta magát Újvidék ifjúsága. Meggyőzték arról, hogy az élet egy hatalmas buli. A Milošević idején lázadónak tűnő Exit fesztivál megszelídült, csillogó buli lett, cserébe a politikai elit az adófizetők pénzéből buzgón támogatja a szórakoztató bizniszt, azzal ámítja a fiatal nemzedéket, hogy a világ olyan, mint egy spektakuláris buli. Felelős tisztségviselők nyilatkozzák, hogy Újvidék az Exitről híres. Nincs kifogásom a rendezvény ellen, én is élvezem, amikor néhány napig zsong a város, hallgatom az angol fiatalokat, akik szerint sehol Európában nincs ilyen olcsó a sör, mint Újvidéken. Igazuk van, az olcsó sör városa lettünk, a szállodatulajdonosok dörzsölik a markukat, mindenhol „telt ház”. Olcsó sörünket kínáljuk, nem a kultúránkat. Vendége voltam Graznak és Nyugat-Berlinnek amikor Európa kulturális fővárosai voltak, ezek nem  a punkzenekarok fesztiváljával határozták meg identitásukat, hanem a kulturális értékeikben. Midőn Kassa volt Európa kulturális fővárosa, akkor kassai születésű Márai Sándor szellemiségére utaltak. Nem a Sex Pistol zenekarra. Így van rendjén. Trieszt büszke Italo Calvinóra, Magrisra és a többi trieszti születésű íróra. Dublin Joyce-ra. El se tudom képzelni, hogy a lübeckiek ne gondolnának először Thomas Mannra.  Mire büszke Újvidék? Ez nagy talány számomra, de az a kérdés, hogy mire is gondolok én? Mindenekelőtt az alapító atyák hely szellemét tisztelő kozmopolitizmusára, és arra, ami a közel háromszáz éves múltjában ennek a jegyében jött létre. Ez azonban attól függ, hogy mi újvidékiek tudjuk-e becsülni az újvidékiséget. Merünk-e újvidékiek lenni?

Pezsgő és lőfegyver

Késő délután csalódottan búcsúzik tőlünk az esztendő. Újvidéken valamennyivel kevesebb a durrogás. A szerbiai politikusok búcsúztatják az évet, és árdrágítással járó aranykort ígérnek. Már ezen sem bosszankodok. A város is kiábrándult a reményekből, az ígéretekből, a nacionalizmusból, a pacifizmusból, a demokráciából, a multikulturalizmusból, a közéletből, jogállamból, a kultúrából. Egy eldugott hír: a strasbourgi bíróság kimondta, Mišković, a legnagyobb szerb oligarcha ártatlan. Pedig mekkora volt a csinnadratta.  A tömeg majdnem a vállára emelte Aleksandar Vučićot, a korrupció sárkányával szembeszálló mesebeli hőst.  A másik oligarcha Bogoljub Karić is ártatlan, diadalmasan visszatért Oroszországból, ahol eddig menekült státust élvezett.  Újvidék olyan lett, mint a partra vetett hal. Hazatérve néhány ismerősömnek boldog újesztendőt kívánok, úgy látom, a legtöbben otthon, családi körben ünnepelnek, ha ünnepnek lehet nevezni ezt a napot. Anikóval elkövetjük a hibát, felkattintjuk a tévét. Egyik műsor rosszabb, mint a másik. A tereken sztárénekesek szórakoztatják a népet – bizonyára jó pénzért. A városatyáknak valamivel bizonyítani kell. Az egyik hírportára pillantva tudomásul veszem a boldogító bejelentést, hogy a VMSz a Szerb Haladó Párt jelöltjét fogja támogatni a közelgő elnökválasztáson. Négy évvel ezelőtt felháborodtam volna, ma csak legyintek. Ha a tagságnak ez a szíve vágya, akkor nem állok útjába. Ezen az úton már azt sem tudjuk, hogy ünnepeljük vagy gyászoljuk a Trianont. Budapest felé kandikálva gyászolunk, Belgrádra függesztve szemünket viszont ünneplünk. De ez már nem hír, manapság csak a terrorakciókra kíváncsi a nép. Az M1 tévé baljós üzeneteket sugall. Köln veszélyben! Berlin veszélyben! Csak Budapesten örömteli az élet, a pezsgősüveggel hadonászó turisták lelkesen ecsetelik a főváros szépségét. Váltogatom a csatornákat, az európai fővárosokban rendkívüli biztonsági intézkedések léptek életbe. Lehet, hogy ez idővel megszokottá válik, a jövőben így fogunk élni, mint 2016 szilveszterén. A rendőrök a lőfegyvereken tartják a kezüket, miközben durrognak a pezsgősüvegek. Éjfél előtt fut be a hír: Isztambulban terrorakció. 39 halott és 69 sebesült.  Angela Merkel német kancellár asszony viszont higgadt és megfontolt. Arra figyelmeztet, hogy egy nagy nemzet nem engedheti meg, hogy a terroristák határozzák meg az életét. A demokrácia mégis erősebb, bizonygatja. Végre akad egy politikus aki a terrorizmus nevében nem sinkófálja el a demokráciát. „Szabadok vagyunk, humánusak és nyitottak”, mondja, s arra is figyelmeztet, hogy ne ámítsuk magunkat, miszerint „boldog jövőt a nemzeti külön út” jelenti.

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Családi Körben jelent meg.

 

 

2017. január 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Elment a Pali

Ezúttal nem Kanadába a fiához, hanem egy sokkal távolibb útra. Az egykori szabadkai világcsavargó lassan, de >

Tovább

Az árulás testi kényszere

Vajon gyávaság-e vészhelyzetben futni, menekülni, félni? Vajon Magda, ha őrzi, vállalja a zsidó identitást, több esélye >

Tovább

Balkáni egzotikum vagy Európa nyitott sebe

Miljenko Jergović boszniai horvát író egyik interjújában pontosan megfogalmazta miről is van szó. Úgy érzi, írja, >

Tovább

Egy magyar közösség leépítése

Ceterum cense (vagyis: egyébként úgy vélem): A Helyi Közösség Tanácsácsnak – a művelődési és egyéb szórakozási >

Tovább

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább