2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Ön kik közül való?

Bence Erika
Bence Erika

Nagyon leegyszerűsítve: a keresztény Európát képtelenség megvédeni fontos keresztény értékek (pl. szeretet és irgalmasság) megtagadásával. Nem tudom, lelkes magyar honleányaink és honfiaink, magukat hívő emberként, sőt értelmiségiként meghatározó, s az említett papnak és pártjának is lelkesen tapsoló személyek elgondolkodtak-e a „teleszülés” – egyébként sem nyelvileg, sem szemantikailag nem létező – fogalma mélyén rejlő életellenes tartalmakon? Mond-e olyasvalamit a Szentírás számunkra, hogy az Isten áldása, a gyermek bármilyen körülmények között „értéktelen” lehet? Egy muzulmán gyermek születése nem Istentől való áldás? Bence Erika:

Valamennyivel több mint egy éve annak, hogy Ajlan Kurdi, a hároméves szír kisfiú holttestét partra vetette a tenger. A róla készült felvétel sokkolta a világot.  A szeretteit saját kezűleg sírba helyező szerencsétlen édesapa képe is megrendített minden jóérzésű embert. Egy férfi, aki saját országában, városában, saját vallása és kultúrája szellemében alapított családot. Ideális, szép család lehettek – volna. De nem lettek.  Ennek a hároméves kisfiúnak leírták és szárnyra kapott a neve a világon, miként az édesapjáéi is.  Az ennél is nagyobb tragédia viszont, hogy ez csak egyetlen nevesített eset, miközben naponta száz meg száz névtelen kisfiút és kislányt sodor partra valamely déli tenger, sebesítenek halálra az Aleppóra ledobott bombák, hajtanak szexrabszolgaságra, égetnek el elevenen vagy fejeznek le más kultúrájú, más vallási meggyőződésű Mások, akik azt gondolják, a Megint Mások „nem közülük valók”, tehát nem érdemlik meg az életet az általuk imádott isten ege alatt. És száz meg száz és ezer olyan édesapa képe járhatná be a világot, aki őrjöngve rohan valamilyen nem létező cél, hely felé, karjában halott vagy sebesült gyermekével. Most is kering egy ilyen kép az elektronikus médiában. Nem érdekes, hogy hiteles-e vagy manipulált, kontextusból kiragadott-e; még az sem, ha egy filmből származik, hiszen nem a „valóban megtörtént”, hanem a bármikor és bárhol „megtörténhetett” a lényeg itt. Egy apa képe:  karjában halott vagy sebesült kisleány.

Nyilván, ez az apa, és Ajlan Kurdié is, úgy gondolta, nem akar harcolni egy olyan háborúban, amelynek semmi köze a hazaszeretethez (nem mintha bármilyen háborúnak is köze lehetne bármilyen humánus értékhez!), s talán van egy ország a világon, ahol az ő két szép gyereke békében, jó és kultúrált körülmények között válhat felnőtté. Valószínűleg ez az apa azt is gondolta, hogy lehet olyan szabad, nyitott és befogadó társadalom a világon (Európában?, Amerikában?), amely nem várja el tőle a szolgai alázatot, a kulturális és vallási asszimilációt, ha élni akar politikai határai között. Ez az apa minden bizonnyal arab és muzulmán szeretett volna maradni az egész családjával együtt. Talán még abban is reménykedett, hogy lesznek még gyerekei, hogy fiatal felesége szülhet még, mert vannak olyan országok és kultúrák, ahol el tudják fogadni a párhuzamos szokásrendek és meggyőződések létét egyazon társadalmon belül is. De nem így lett. A családot lezárt határok, menekülttáborok, megaláztatás, ellenségesség és –  hite és szokáskultúrája miatt – megvetés fogadta. Ezért gondolhatták úgy, hogy egy lélekvesztőn tovább kell és lehet menekülni. (Az is valószínű, hogy ez az apa is csatlakozni igyekezett a sajátjaihoz, miként minden más, idegenbe szakadt ember is a hasonszőrűek társaságát keresi, mert védettebbnek érzi magát, mközben az is valószínű, hogy e csoportokban bűnözők is vannak,  még potenciális terroristák is – de ez még nem jelenti azt, hogy az általunk elképzelt menekülő apa ettől maga is bűnöző, erőszaktevő  vagy terrorrista.)

Amikor a Vajdaság Mán megjelent a hír Ajlan Kurdi haláláról a világot bejárt sokkoló felvétellel együtt, egy vajdasági magyar asszony – meglehetősen gyenge íráskészséggel és hiányos nyelvi/nyelvhelyességi ismeretekkel (azért fontos ez, mert aki nem tud írni, az a gondolatait sem tudja kifejezni!) –  olyasféle (hiszen nehezen érthető, mit is akart pontosan kifejezni) kommentárt tett közzé alatta, mely szerint őt nem rázta meg az ügy,  mert neki is rossz az élete, ugyanis megalázóan kicsi a nyugdíja. Panaszkodott. A megjegyzésből áradó szívtelenség miatt sokan úgy éreztük, ez gyomorforgató. Tiltakoztunk az oldal moderátorainál – úgy emlékszem: sikerrel. De egyáltalán nem ezzel a jelentéktelen kommenttel kezdődött a térségünket átható ellenséges őrület kifejeződése, ami a migránsok tömegesebb érkeztével erősödött, s a napokban, a kvótanépszavazással eszkalálódott.

Emlékszem, amikor tavalyelőtt Conchita Wurst, a szakállas, női ruhába öltözött meleg énekes nyerte az Euróvíziós Dalfesztivált, az internetes portálokat ellepték a mocskolódó posztok és kommentárok. Egy megjegyzést, amelyet ugyancsak egy asszony írt, és a maga női és honleányi kötelességtudatát (heteroszexuális kapcsolatban él, s gyermekeket hozott a világra) magasztalva – nem érezve át, hogy az alapvető humánus értékek (emberiesség és tolerancia) nélkül ez mit sem ér – „csapott le” a homoszexuális identitás létjogosultságára. Ugyancsak sokan kifogásoltuk; magam Félelmetes címmel cikket írtam a térségi magyar nyelvű – időközben egyetlen párt propagandaeszközévé vált – napilapba, amelynek azóta már nem vagyok (nem lehetek, mert kizártak!) sem szerzője, nem akarok olvasója lenni, és a nevét sem írom le többet. 

Ebben a napilapban jelent meg az elmúlt időszak egyik, ha nem a legbotrányosabb, szinte  „vérfagyasztó”  című („Teleszülnek” bennünket!) és tartalmú  cikke. A címoldali fő helyen közölt írás az „uralkodó” vajdasági magyar nómenklatúra által a kvótanépszavazás népszerűsítése céljából szervezett újvidéki előadásról számolt be, idézve abban az egyik előadó, a kisebbségi nemzeti tanács tagja, egy katolikus pap szavait, amelyek révén az érkező (területeinken áthaladni igyekvő) –  kulturális, valamint vallási hagyományaik révén a sokgyermekes családmodellt követő – migránsok elleni védekezésre, illetve harcra szólított fel. A cikkíró megpróbálja a lehetetlent is, azaz magyarázatokkal ellátni,  mindent felülíró cél (a keresztény Európa védelme!) szolgálatába állítva csökkenteni az idézett kijelentések nyíltan idegengyűlölő, militáns és férfisovén élét. A baj csak az, hogy az agresszió, a gyűlölet, az életellenes magatartás (tehát a bornírt erőszak) soha, semmilyen körülmények között nem állítható humánus értékek védelmének szolgálatába, az ilyen törekvések kimenete (több ezer év történelme mutatja!) mindig katasztrofális következményekkel járnak mind kivitelezői, mind elszenvedői számára. Nagyon leegyszerűsítve: a keresztény Európát képtelenség megvédeni fontos keresztény értékek (pl. szeretet és irgalmasság) megtagadásával. Nem tudom, lelkes magyar honleányaink és honfiaink, magukat hívő emberként, sőt értelmiségiként meghatározó, s az említett papnak és pártjának is lelkesen tapsoló személyek elgondolkodtak-e a „teleszülés” – egyébként sem nyelvileg, sem szemantikailag nem létező – fogalma mélyén rejlő életellenes tartalmakon? Mond-e olyasvalamit a Szentírás számunkra, hogy az Isten áldása gyermek bármilyen körülmények között „értéktelen” lehet? Egy muzulmán gyermek születése nem Istentől való áldás? A muzulmán asszony termékenysége és szülése elítélendő? Nincs-e ott e nem létező magyar szó („teleszülés”) elsődleges jelentésadása mögött egy minden életre, nemiségre, férfiasságra és nőiségre, gyermeknemzésre és szülésre vonatkozó frusztráció? Hiszen a gyűlölet forrása félelem és frusztráció. Félelem az ismeretlentől, a másságtól, a kudarctól. Ezért van az, hogy a gyűlöletkeltés legalkalmazhatóbb szócsövei a sérült vagy bizonytalan identitású emberek. A legvérmesebb náci végrehajtók egy része zsidó származását titkolta. A másság gyűlölete mögött nagyon sokszor bizonytalan nemi identitás, illetve más intellektuális fogyatékosság rejlik. Ezt viszont nagyszerűen használhatja ki és kamatoztathatja a mindenkori hatalmi manipuláció és demagógia, mely – követhetetlen logikájú ünnepi beszédek, félrevezető tartalmú, hitelességű médiahírek és újságcikkek, manipulált kulturális rendezvények és intézmények formájában tálalva és közvetítve – mostanság is teleszórta térségünket  gülügombos, árvalányhajas, turáni átokról és Volga menti lovasról alkotott képzetekkel, a társadalmi elégedetlenséget, szegénységet, csalásokat és ámításokat, átveréseket elfedő gyűlöletszítással, homo- és xenofóbiával. A társadalmi talajra lelt idegen- és mássággyűlölet aztán mind nagyobb területet nyert, kiterjedt, eszkalálódott, talmi értékek, hazugság és egyéni hatalmi célok szolgálatába állíttatott. A magyaros bajusz alatt elmormolt, vagy vasárnapi sütés-főzés közben háziasszonyos elégedetlenkedés formájában elkárogott, akár még „jópofá”-nak is gondolt zsidózástól, cigányozástól és buzizástól hamar jutott el térségünk közgondolkodása az idegengyűlölet enyhébb (piszkos, kulturálatlan, közterületen, tömegközlekedési járműveken szemetelő, vizesüvegbe rondító [ezt egy nyugalmazott újságírónő, valamikori kommunista káder írta le egy hírportálon vezetett rovatban] migránsok!), majd erősebb gyűlöletet, lincshangulatot terjesztő (terroristák, erőszakolók, a keresztény Európát „teleszülés”-sel megsemmisítő vad hordák) formájáig. És itt már nincs, vagy alig van megállás.

Ma már ott tartunk, hogy az emberi igazságosság és szabadságvágy egyik legnemesebb hozománya, a liberális gondolkodás is bélyeggé vált, elég volt csak a „bal-” előtaggal megtoldani, félelmetes és romboló tartalomként elültetni az egyéni kreativitás és gondolkodás szükségességét nem érzékelő, diktatúrában szocializálódott tömegek kollektívitásra járó „agyában”. A demagógia és a manipuláció az emberi hiszékenység, irigység és kapzsiság megnyilvánulásaiban lel leginkább táptalajára. Elégtételt nyújt a frusztált, kisebbségi érzésektől terhelt egyén számára, mert a hatalmi struktúrák által generált és terjesztett fogalmi megbélyegzések („balliberális”, „közösségromboló”, „hazaáruló”, „migránspárti elmebeteg” etc.) köpködésének nincsenek következményei, de általuk a félművelt, örökösen háttérben létező,  mellőzött kisember is fontossá válik – leginkább önmaga számára. Tartozik valahova. Unatkozó és sehol sem fontos háziasszonyok, tájékozatlanságuk és képzetlenségük miatt korábban a közéleti funkcók közelébe sem engedett személyek érezhetik úgy, hogy  most valakikké lehettek. Azt, hogy ezt alázatos szolgasággal, mások egzisztenciális ellehetetlenítésével érték el, s hogy  szellemi tunyaságuk volt előrehaladásuk záloga, épp ez utóbbi okból kifolyólag képtelenek ésszel felérni. Beültették őket igazgatóbizottságokba és iskolaszékekbe. Elég volt csak (bal)liberálist kiáltani a pártpropaganda eszközeivel megbélyegzett, főleg értelmiségi emberekre – s nem kellett hozzá tudni, mit is jelent a szó önmagában. Már csak ezért sem érzik magukat kényelmetlenül liberális eszméket elvető pártfunkcionáriusaik (a gazdáik) körében, miközben nemzeti ünnepünkön nagy csinnadrattával (és olykor zsebre tett kézzel) koszorúzzák a nagy liberális eszmék atyjainak és mártírjainak szobrait.

Köztük Petőfiét, a forradalmárét, akire (és nem a költőre) hivatkozni olyannyira szeretnek újkori szellemi vezéreink, a térségi kulturális életet alattomos háttérpozícióból szétverő és megsemmisítő szürke eminenciások, jegyzetírók – akiket Petőfi, az „akasszátok föl a királyokat”-kiáltó forradalmár, ha élne, saját kezűleg hallgattatna el.

Ma ott tartunk, hogy volt kommunista pártitkárok, egykori szocialista ifjúsági vezetők, kiskommunisták, „titoistenítő”, erősen jugónosztalgiázó („Tito ideje alatt mindenünk megvolt!”), majd átvedlett pártcsinovnikok sütnek baloldali bélyeget a szocializmus idején még csak nem is élt fiatal káderekre, falusi kis bunkók és gyávák –  akiket az egyori kommunista káder, tapasztalatai folytán ma is sikeresen helyezkedő apuci ültetett be valamely pozícióba és nem is lesz soha belőlük semmi, elsősorban apucit rettegik; az ilyeneknek még nevük sincs, úgy hívják őket, hogy „kinek a fia” –, ők osztanak javakat és igazságot.

Ma ott tartunk, hogy az igazság kérdéséhez, a döntésekhez és ítéletekhez nem kellenek valóságalapok, a médiahírhez nem kellenek tények, kimaradhatnak fontos (az eseményeket más fényben feltüntető) információk, ki lehet hagyni lényegi mozzanatokat – egyetlen mérce az uralkodó politikai érdeknek való megfelelés.

Ma ott tartunk, hogy a középszerűség, a meghunyászkodás lett az erény. Nincs olyan szerkesztő, igazgató, elnök és vezető, aki kimagasló szakmai eredményekkel, tekintélyével és alkalmasságával, kritikai gondolkodásával vívta volna ki helyét. Őket már elzavarták – vagy most teszik félre. Helyükben most olyanok ülnek, akik azt hiszik, nem szégyen az, hogy naponta a pártnagyfőnök elé járulnak egyeztetni, vagy más írta a vezércikket, az ünnepi beszédet helyettük.

„Mi már »szervusz, hogy vagy« alapon vagyunk N.N-nel!” – mondta egyszer egy közeli ismerősöm, tanult és iskolázott férfi, két, egybe akasztott mutatóujjával jelezve a vélt barátság mértékét – és összekerve egy alattvaló pozícióját a barát helyzetével. Ma már nem közeli ismerősöm. És nem is barátja N.N.-nek. Ejtették. Mint egy   használhatatlanná vált éjjeli edényt. Ez a sorsa a meghunyászkodóknak is.

Ma ott tartunk, hogy a tanácselnökök és igazgatók, sőt a pártvezérek is kussolnak, ha kussolni küldik őket náluknál magasabb, vagy erősebb pozíción levők. Kussolnak, mert tudják, hogy kiváltságaikat nem egyéni kvalitásaiknak, tudásuknak és szakmai kreativitásuknak köszönhetik. És ilyenkor örökös hivatkozási alapjuk, a védelmezett közösségi érdek sem számít. A közösségi érdek, a nemzeti összefogás ugyanis önmagában nem garantálja számukra az – e közösségi érdek szempontjából olykor értéktelen, vagy csak látszatfunkciót jelölő – intézményi fotelt, széket és helyet; ahol és ahonnan – nem mellesleg – életekről dönthetnek és vélt – akár! – fiatalkori sérelmeket torolhatnak meg. Egészen (pszichopatologikus) kisszerűségek ezek. Semmi köze a nemzethez, a jóléthez és a közösségi érdekhez.  Elégtételt vehetnek irracionális traumáik miatt. Pl. mert nem értelmiségi családban születtek, mások meg igen. El lehet távolítani az útból és kommunikációs helyzetből azokat, akik ismerik szakmai és magánéleti kudarcaikat. Meg lehet bosszulni a kritikai hangokat. Sok mindent lehet. Kisajátítani a politikai és kulturális közéletet, befolyásolni az aktuális közvéleményt, saját képünkre formálni a múltat, kiváltságunkká tenni a  jövőt. S aki ezt elérte, mégis,  jól érzi-e magát ebben a világban? S alattvalóik?

Ma ott tartunk, hogy  „a gyerekeim jövője miatt teszem”-féle magyarázatba kapaszkodnak sokan (vagy legtöbben), miközben úgy gondolják ez felment az erkölcsi felelősség súlya és a gyávaság miatt érzett szégyen terhe alól, amiért behódoltak, amiért végrehajtottak, amiért nem álltak ki az elveik mellett, elárulták a barátaikat, s feldobták szerelmüket. A behízelgők hada „maga a hatalom” – mondta Meša Selimović. „Azért tettem” – mondja a krónikus törleszkedő, a szolgák prototípusa – „hogy a gyerekem megkapja azt az állást!” Én meg arra gondolok, hogy nem szeretnék ennek az apának a gyereke lenni és nem köszönném meg, mert az ilyen apa nem a példát, hanem a szolgaság, az alávetettség státuszát örökíti tovább: az egzisztenciális félelmen alapuló önkényt. Ez az apa nem munkát ad a gyerekei kezébe, hanem lelki koldusbotot.

Egy – feltehetően – aleppói apa. Kép a Facebookon. Karjaiban sérült vagy halott gyermeke.   Ehhez, valaki, egy magyar asszony, azt írta kommentként, hogy ne engedjük, hogy ide jöjjenek a migránsok, mert „nem közénk valók!”

Kik közé? Azok közé, akik felsőbbrendűnek vélik magukat, mert vannak náluknál szerencsétlenebbek? Azok közé, akik úgy vélik, mindent megtettek a gyerekeikért, mert meghunyászkodtak és beálltak a kijelölt sorba: a másként gondolkodók, a más vélemények levők (akiket ok nélkül is [bal]liberálisoknak kell nevezni, mert az egy szitokszó, olyan, mint a szocializmus ellensége, burzsoá csökevény, hazaáruló) gyerekeinek érdekeit és egzisztenciáját megsemmisíteni? Azok közé, akik a nyugdíjukra panaszkodnak egy halott hároméves gyermek képe alatt? Azok közé, akik nem rendülnek meg mások szerencsétlenségén, akik nem sajnálják a gyermeket, mert nem miközülünk való?

Én nem akarok közéjük tartozni. Leszek inkább „eltakarítani való” szemétféregállatközösségrombolóballiberálismigránspártibuzi.

A gyerekei lelkébe önbecsülést és a Másik tiszteletét plántáló.

 

 

 

 

 

 .

 

 

2016. október 5.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább

A kisebbségek pápája is...

Elismerem, hogy a pokolba vezető út is hamis keresztekkel van szegélyezve, ám ezúttal nem a pártpapokra, >

Tovább