Ma Ivett, Frida, Judit névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Ne tiszteld!
Van egy paradox melléktermék is, a nem silány fajta, ami tényleg a miénk, határon innen és túl közös, ezért aztán szó se essék hülye parancsokról a kultúra tiszteletéről azok szájából, akik mind a kultúrát, mind a tiszteletet ugatják. Csáki Judit (168 Óra):
Ez talán a legjobb: „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat.” Szokásos kék óriásplakát az Urbán András rendezte Magyar című előadás legfőbb díszleteleme, végig ott van a játszók mögött. A produkció, amelyet most a Zsámbéki Színházi Bázis fogadott be két estére, két határon túli színház, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház összefogásából született – önmagában is rávilágít az abszurditásra.
Miért is? Emlékszünk az eredeti szövegre – lehetetlen feledni: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat.” Némi formállogikai okfejtéssel ez a következőt jelenti: akinek a plakát üzen, nem magyarországi magyar, hiszen nekünk nem kell jönni, mert itt vagyunk. Nem is menekült, hiszen a menekült nem tud magyarul, vagyis egy szót sem ért belőle. Ugyanezért nem is turista. Ki marad? A határon túli, más szóval „külhoni” magyarok. Ők a célszemélyek. (Tudom persze, csak játszom itt a naivat, hogy nem ők a célszemélyek, hanem az itt, Magyarországon élők, a „magyar magyarok”, a legmagyarabbak; az ő gyűlöletük, legaljasabb indulataik fölkeltése és ébren tartása a cél, nekik szól az összes kormányplakát, a régebbiek meg a mostaniak is.)
Már ennyi is élesen megmutatja, hogy a silányságon túl mekkora marhaság ez a szöveg. Urbán András – aki rendezőként még mindig nincsen bent a legmagyarabb színházművészetben, miközben nagyon is ráférne – egy nagyjából nyolcvanperces performance-t szerkeszt a plakát elé, magyar színészekkel, akik egy szót sem szólnak magyarul. Néhány angol mondattól eltekintve máshogy sem – énekelnek, táncolnak, jönnek-mennek, vannak a színen. Az a dolguk, hogy színházi eszközökkel próbáljanak meg választ adni a „mi a magyar?” (és mögötte: „ki a magyar?”) nagyjából megválaszolhatatlan kérdésére.
Mi tagadás, az előadás elején mind tartalmilag, mind színházilag kétségbeejtő a válaszkísérlet. Bejönnek a színészek – fekete bakancs, fekete nadrág, fehér blúz, illetve ing, fekete mellény –, és egyre hangosabban, némi élőzenei kísérettel éneklik számtalan nyelven a „magyar” szót. Eleinte fegyelmezetten állva, majd egyre jobban bemozogva, egészen a transzig. Jóval hosszabban, mint az kellemes; és annál is hosszabban, mint az kellemetlen. A hatás ugyanis először megteremtődik, aztán fokozódik, egy ponton túl azonban tompul és kiüresedik, szimpla zaj lesz, ami lehet ugyan jelentéses, de erősen el lehet unni.
Utána azonban egy – a rendezőtől egyébként nem szokatlan – brutális jelenetben harapófogóval kitépik három színész nyelvét, felszögezik egy táblára, a táblát a nyakukba akasztják. Ezt könnyű érteni, mármint nekünk, magyaroknak, akik a „nyelv” szó kettős jelentésével tisztában vagyunk. Megszűnt a nyelv, ennyi. Utána ugyan eléneklik-elüvöltik a többiek, akiknek még van nyelvük, hogy „I’am Hungarian”; ebben van düh, elszántság, kín és agresszió is, de még mindig az ismétlés dominál.
Aztán betolnak egy szép lovat – lószobor és tényleg szép. Ez már valami magyarságszimbólum, a lovasnemzeté vagy mié; és ezen az sem változtat, hogy különféle durva szexuális interakciók történnek, de felvillan egy pillanatra a Romulust és Remust szoptató capitoliumi farkas képe is, tán az államalapítás asszociációjaként. És jönnek egyéb ikonikus figurák is, csodaszarvas meg turul, tombol az erotikusnak csöppet sem nevezhető erőszak és meghágás, mindenki mindenkivel, mármint nem a személyek, hanem a szimbólumok.
Mindeközben a játék tere egyre koszosabb: a magyar föld, a magyar vér, a magyar bor, a magyar liszt igazi magyar mocsokká lényegül át – és nem, nehogy már átugorjunk arra a hamis vágányra, hogy itten gúny van űzve a legszentebb jelképeinkből és a legszentebb érzelmeinkből, a hazafiságból, a hazaszeretetből, mert nem így van. Hanem úgy, hogy Urbán egyszerűen – még azt is mondanám, hogy teátrálisan – elénk teszi mindazt vagy majdnem mindazt, amit a magyarságunk kifejező eszméjének, tárgyának szoktunk gondolni, és szabad utat ad a nézői fantáziának, hogy hogyan rakja ezeket egymás mellé és mire véli az egymásmellettiségből született egészet.
Szóval nincsen szó hazafiatlanságról, nemzetárulásról – a meg nem gondolt gondolatról van szó, amelyet, mint tudjuk József Attilától, az ős patkány terjeszt; az „új gyalázatról”, amely „egymás ellen serkenti föl a fajokat”. Ahogy megy előre az előadás, sírnak, ölelkeznek, a földdel szeretkeznek, emlegetik a keresztet is több nyelven, előkerül a kard (mindjárt a bő gatya után), a lovon ülő turul tartja a kezében, aztán jut mindenkinek – mit is kéne csinálni vele, jut eszembe.
Mezítelen lányokat fektetnek a földes földre, megszórják liszttel és vörösborral – színes és szagos a produkció –, majd mint hullákat görgetik őket egy fekete nejlonra és ki a színről. Nem mondhatni, hogy a szánkba rágják a megfejtést.
Szarvasbőgést hallunk – a zsámbéki éjszaka tücsökciripelése kíséri. A csodaszarvast meghágja a turul, olyan magyar mindkettő, hogy csak úgy zúg; és szinte észrevétlenül hoznak a színre három bölcső alakú dróthálót, apró pengék sorakoznak a drótokon. Szép gömb lesz belőle, csillog, mint a diszkóban, amikor felhúzzák a plafonra. Pengekerítés labda a nap.
És szürkemarhák bóklásznak be a színre – a mezítelen színészek fején óriási maszk. Elbámul az ember, micsoda szomorú képe van ennek az állatnak; ráadásul tengenek-lengenek, tétován forognak, és nagy csönd van, játszók és nézők közös csöndje.
Urbán performance-a nem a hagyományos színházi előadás dramaturgiáját használja, hanem különféle szekvenciák, repetitív részek és röpke – képszerű, nem sztorit építő – jelenetek követik egymást. Van köztük jobb és rosszabb is, de a tempó és az olykor túlzó eklektika ellenére mégiscsak összeállni látszik.
Hogy mi? Hát nagyjából az, ami nem állhat össze; az, hogy mi a magyar ebben a leghétköznapibb, legavíttabb és legsilányabb beszédmódban. Csakhogy – mivel valóban nem politikai manifesztumról, hanem színházi aktusról van szó – van egy paradox melléktermék is, a nem silány fajta, ami tényleg a miénk, határon innen és túl közös, ezért aztán szó se essék hülye parancsokról a kultúra tiszteletéről azok szájából, akik mind a kultúrát, mind a tiszteletet ugatják.
Következő cikk: No reaction, good reaction?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
BIBIRCSÓKOS KAPCSOLATOK
A VMSZ és a fantompártok szemfényvesztő kirukkolása Szánalmas, hogy a Junior előcitálta(tta) Csorba Bélát, a VMDP hajdanán >
Egy új Jaltáról van szó
Ezért nem az orosz hadsereg harcol meg, hanem a jelenleg uralkodó orosz szellem és eszmerendszer. A >
HAZUG (ÖN)DÍJAZÁS
Semmilyen díjjal, sem kitüntetéssel nem lehet változtatni a tényen, miszerint a Magyar Szó Varjú Márta vezetésével >
Csak Budapestre figyelünk, másra már nem
A hatalom által megfogalmazott új emlékezetpolitika ki akarja törölni 68-at, annál is inkább mivel Belgrádban is >
Harcosok klubja
Sokan kérdezték korábban, miért fontos nekem e téma. Amikor kitört az ukrajnai háború két éve, ugyanannyian >
Süllyedő „zászlóshajó”
Az MNT – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – a magyarországi adófizetők pénzéből költekező, káderkinevező, elbürokratizálódott, közigazgatási >
A néhai
Elsétáltam az egyik standtól a másikig, és egy rövid időben a néhai Jugoszláviában éreztem magam. A >
Üzenet Szerbiából
Teofil Pančić írja a mai Danasban, hogy Orwell regénye, az 1984 ma Szerbiában nem utópikus regénynek >
Két horvát Trump
Ha a választási térképeket egymásra helyeznénk, a színpalettától vibrálna a szemünk. S ez így mind szép >
Legitim parlamenti képviselet nélkül
Kovács, Bájity és Juhász is ékes példája annak, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek országa. Elég csak >
Együtt
Zolikám, királyság van, duruzsolás van a bogrács körül, úgy élünk mint az igaziak, mint ahogy a >
(ÁMOK)FUTÓ A „KITAPOSOTT ÚTON”
Pásztor Bálint a Szerb Haladó Párttal, a Szerb Fogadalomtevők Pártjával és a Szerb Radikális Párttal szövetkezésben >