2019. december 11. Szerda
Ma Árpád, Árpádina, Damazusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Hajnali örömünnep

J. Garai Béla
J. Garai Béla

A lakosság számához viszonyítva a 4,1 millió lélekszámú Horvátország az aranyak tekintetében az első egész Európában! Második Magyarország a tízmillió lakosra jutó nyolc aranyával, Szerbia pedig valahol leghátul kullog… J. Garai Béla (Vajdaság Ma):

SLOBO VISSZATÉR. Még megérhetjük, hogy szobrot emelnek Belgrádban Slobodan Miloševićnek! Annak a volt szerb elnöknek, akit tulajdon országa adott ki a hágai Nemzetközi Törvényszéknek, hogy ítélkezzen felette a legsúlyosabb háborús bűncselekmények miatt, és aki ellen csak váratlan halála következtében nem hozhattak ítéletet. Ha tényleg elkészül a szobor, lesz majd hová elzarándokolni születésnapján szép számú híveinek és az általa indított „felszabadító háborúk” veteránjainak.

A politikai elitet és a közvéleményt megosztó dilemma azonban még nem dőlt el: míg szocialista párthívei és más azonos gondolkodásúak lelkesen kampányolnak a javaslat mellett, egykori ellenzéke és mindazok, akik elszenvedték a dühöngő nacionalizmus tombolásának és rombolásának következményeit hevesen tiltakoznak és szégyenletesnek minősítik a felvetést.

De egyáltalán hogyan merülhetett fel a szoborállítás ötlete tíz évvel az önkényuralmáról hírhedt despota halála után, akit végül is a népharag zavart el?

Milošević kései követői a boszniai szerbek volt vezére, a Radovan Karadžić elleni hágai perben elhangzott egyik megállapítást értelmezték úgy, hogy eszményképük vétlen a boszniai öldöklésben, mivel a bíróság nem talált elegendő bizonyítékot arra, hogy beleegyezett volna Karadžićék gyalázatos népirtási terveibe, vagyis abba, hogy etnikailag megtisztított szerb területeket hozzanak létre Nagy-Szerbia megteremtése céljából. Ebből azt a felettébb merész következtetést vonták le, hogy „Slobo” olyan ártatlan, mint a ma született bárány, ergo Szerbia és a szerb nemzet sem hibáztatható az öldöklésért, a deportálásokért, az etnikai tisztogatásért, ami Boszniában lezajlott a kilencvenes években. Ivica Dačić külügyminiszter, Milošević egykori jobbkeze odáig ment volt főnöke mentegetésében, hogy megvádolta a NATO-államokat, hogy minden ok nélkül bombázták Szerbiát, most pedig, amikor Hágában kiderült az „igazság”, hallgatnak, mint a sír…

Dačićról egyébként már-már azt hittük, hogy szakított volt főnöke katasztrófát okozó politikájával és ő is átváltott az európai vonalra, mint állítólag haladó partnerei, ám az első kanyarban kiderült, hogy semmit sem változott. Mint ahogy – kijelentéseiből ítélve - Tomislav Nikolić sem, aki a Slobo-szobor ügyben azzal a ravasz érveléssel foglalt állást, hogy szerinte az emlékmű elősegítené a nemzeti megbékélést. Talán úgy gondolja, hogy a szobor tövében barátságosan elvegyülhetnének a volt rezsim hívei és az áldozatok hozzátartozói, hogy felidézzék a régi szép időket.

Az ellenvélemények közül érdemes idézni Vuk Draškovićnak, az egykori DOS ellenzéki mozgalom vezéralakjának gondolatait, aki ellen több sikertelen merényletet hajtottak végre Milošević emberei. A Blicnek adott interjúban rámutatott: a néhai diktátor háborús gárdájának tagjai ártatlannak és béketeremtőnek próbálják bemutatni volt főparancsnokukat, hogy feledtessék saját sötét múltjukat, mit sem törődve az igazsággal.

„Ez azt jelentené, hogy senki se harcolt Szerbiából Horvátországban és Boszniában, nem virágozták fel a belgrádiak a Vukovár ellen felvonuló tankokat, nem voltak gyűjtőtáborok Boszniában, Bill Clinton a felelős Srebrenicáért, a bosnyákok saját magukat ágyúzták Szarajevóban, az amerikaiak találták ki, hogy több százezer koszovói albánt elűztek otthonából és azt, hogy albán civilek nyugszanak a folyók mélyén vagy a belgrádi rendőrségi gyakorlótereken levő tömegsírokban…”.

Majd önbírálóan így fejezi be: „Sajnos, a szerbek nem németek, hogy szégyenkezzenek az elkövetett háborús bűncselekmények miatt”.

CLAUSEWITZ ÉS OLIMPIA. A politikáról mondta egykor a porosz Clausewitz, hogy nem más, mint a háború folytatása más eszközökkel. Olykor a nemzeti válogatottak összecsapásairól is már-már elmondható, hogy a háború folytatása más eszközökkel… Mint például a szerb és a horvát vízipólósok döntő mérkőzése volt a riói olimpián. Különben sem tartozik kedvenc sportágaim közé a póló az iszonyatos víz alatti birkózás, rugdosás és tusakodás miatt, ezen a találkozón azonban még a szokásosnál is keményebben gyötörték egymást az ellenfelek. Végül a szerbek győztek meggyőző fölénnyel, így övékké lett az arany, a második az idei olimpián.

Aki nem nézte a közvetítést, az is nyomban értesülhetett az örömhírről, mivel vasárnapra virradóra, éjnek évadján olyan győzelmi örömünnep kerekedett Belgrádban, Újvidéken és más városokban, mintha Brüsszelben bejelentették volna, hogy soron kívül felveszik Szerbiát az unióba. Petárdák durrogtak, tülkölő gépkocsikonvojok keringtek az utcákon, az ujjongó tömeg nemzeti zászlókat lengetett. Nincs ebben semmi kivetnivaló, mondhatná valaki, az emberek szeretik megünnepelni élsportolóik sikereit, azonosulni velük a diadalban, addig is feledve mindennapi gondjaikat. Csakhogy ebben az esetben ez több volt egy átlagos sportsikernél: a horvátokat győzték le… Az az érzésem, hogy korántsem lett volna ilyen hangos az ünneplés, ha mondjuk a montenegrói pólósokkal szemben diadalmaskodtak volna. (…)

De vissza az olimpiához: a zágrábi média a szerbektől elszenvedett olimpiai vereség miatti keserűséget azzal próbálja enyhíteni, hogy Horvátország mindenek ellenére öt megszerzett aranyával messze megelőzi Szerbiát az éremtáblázaton. Még azt is kiszámították, hogy a lakosság számához viszonyítva a 4,1 millió lélekszámú Horvátország az aranyak tekintetében az első egész Európában! Második Magyarország a tízmillió lakosra jutó nyolc aranyával, Szerbia pedig valahol leghátul kullog…

Vagyis, sugallják Zágrábból, semmit sem ér a szerb pólósok győzelme, legyenek boldogok az aranyérmükkel. És akadjon politikusaik torkán az ünneplésre felszolgált csevapcsicsa.

2016. augusztus 22.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább