2019. december 9. hétfő
Ma Natália, Valéria, Filótea névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A zűrzavar logikája

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

„Az Európai Unióban nemsokára otthonosan érezhetjük magunkat, amint Nyugat-Európa is egyre inkább hasonlít Orbán és Vona Magyarországára.” Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

Mindenki tudja, hogy nem pusztán a periférián (a Balkán-félszigeten, Törökországban, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában) van válság. Súlyos politikai válság bénítja meg a két hagyományos európai nagyhatalmat, Franciaországot és Nagy-Britanniát, olyan európai középhatalmakat, mint Olasz- és Spanyolország. A NATO és Oroszország közötti, részben irracionális konfliktus (amely elkerülhető lett volna tárgyalásokkal) is igen veszedelmes. (Ráadásul súlyos politikai válságok vannak az indiai szubkontinensen, a túldicsért, de azért elemeiben nemrég még létezett indiai „demokrácia” megszűnőben. A túlnépesedett Bangladesben is óriási bajok. A Kínai Népköztársaság visszatért a kipróbált neosztálinista irányítási módszerekhez. Latin-Amerika legnagyobb országa, Brazília, a politikai megszűnés felé tart.)

Közben a világ közvéleménye pánikvihogó hitetlenkedéssel figyeli Donald Trump menetelését az Egyesült Államok elnöksége felé, ami önmagában válságtünet, még akkor is, ha ez az ember nem nyer végül.

A sokrétű válságban föltűnő a vezetés válsága. Talán még soha nem volt egyszerre ennyi – választott! – vezető, akire ekkora tudatlanság, felelőtlenség, butaság, könnyelműség, korrupció lett volna jellemző; a közjó iránti nyílt közöny, a honpolgárok alig leplezett megvetése, a demokratikus észjárás és érzület hiánya inkább szabály, mintsem kivétel. Franciaország és Anglia élén olyan figurák állnak, akik a községi OTP-fiók ügyintézői posztján is szánalmas kudarcot vallanának. Donald Trump és Torgyán József összehasonlítása az utóbbi javára ütne ki kedvezően.

Csak a szélsőjobboldalon vannak céltudatos, energikus, intelligens, sikeres politikusok – szélsőjobboldalinak tekintve (joggal) az olyanokat is, mint Kaczyński és Orbán. Ez utóbbiak nemcsak kihasználják, hanem teremtik is a válságot, amelynek mások az elszenvedői, és a válság miatt szűkölően regresszív rettegésbe süllyedt populációkat nem mozgósítják (amint valaha a fasizmus tette), hanem a félelem nemzeti egységébe tömörítik. Uralmuk szilárdnak mondható, annak ellenére, hogy eredményeik nincsenek, és – szemben a hagyományos jobboldallal – pusztítják az államot, a közigazgatást, az egész intézményrendszert. A folytonos rögtönzött intézkedések leplezik (rosszul) a törvényhozói program hiányát; az intézményrendszer ismétlődő átszabása és az egész lázas áltevékenység aláássa mind a tekintélyt, mind az autonómiát (az államnak mindkettőre szüksége van). A bírói hatalom és a belső ellenőrzés gyöngítése látszólag megkönnyíti a vezetők dolgát, de a kontroll alól kikerült államgépezet – még a szélsőjobboldal sajátos szükségleteinek szemszögéből nézve is – akadozva működik; a megnövelt hatáskörű központi kormányzat képtelen kiszolgálni, ellátni, útbaigazítani ügyfeleit és alárendeltjeit. Ezt a vezetők óriási személyes hatalma csak ideig-óráig (és többnyire csak látszólag) helyettesíti. A végeredmény: a hivatalnoki morál, a bürokratikus éthosz halála, továbbá a kiszámíthatatlanság és rendetlenség. Mindezt alig leplezik a fegyelemre, engedelmességre, egységre, együttműködésre, kemény munkára és rendre szólító szavalatok. A „poroszos drillt” bíráló liberális újságcikkek azért is hatástalanok, mert a féldiktatúra klienspolgárai csak káoszt észlelnek. „A múltba fordulás” bírálata azért életlen, mert a rezsim harmadosztályú ideológusai átbúvárolt és szeretettel ápolt hagyomány helyett műveletlen giccset szolgálnak föl. Nem „fordulhatnak” olyan „múlt” felé, amelyről fogalmuk sincs.

Eltérően a periféria és félperiféria tekintélyelvűnek hírlelt, ám zavaros és iránytalan, habár antidemokratikus rendszereitől – amelyek már csak ezért is rászorulnak arra a kis kohézióra, amelyet az idegengyűlölet és az etnicizmus kínál –, a nyugati polgári társadalmakat már csak az ott még meglévő rutin tartja össze úgy-ahogy. A közigazgatás és az igazságszolgáltatás még működik, bár egyre diktatórikusabb elvek alapján, egyre népellenesebb irányban, egyre több diszkriminációval; ám manapság jelentős teljesítménynek kell tekintenünk, hogy kézbesítik a leveleket, söprik az utcát, elviszik a szemetet, folyósítják a nyugdíjat, kezelik a fájós fogat. Nem csekélység. Nagy dolog, hogy nem hullik a vakolat a betegek nyílt sebeibe a kórtermek mennyezetéről. A rendőrség és a titkosszolgálat is elég snájdig.

A második világháború utáni nyugat-európai (piaci) kapitalizmus úgy fejlődött a megboldogult népjóléti állam egykori csúcspontjáig, hogy a tőkés államnak szembe kellett néznie a belső ellenséggel (erős kommunista pártok, szakszervezetek, itt-ott radikális szociáldemokrácia, újbaloldali munkás- és diáklázadások, rendszerellenzéki kultúra) és a külső vetélytárssal (a szovjet típusú államkapitalista diktatúrákkal és egyenlősítő politikájuk ma már elfeledett népszerűségével, valamint a katonai fenyegetésükkel és fölforgató manővereikkel). Ebben az időszakban a tőkés állam – eredményesen – osztálybékére törekedett (integrálta, de nem semmisítette meg a belső ellenséget, a munkásosztály és a nők életszínvonalának emelésével, az egyenlőtlenségek csökkentésével és az oktatás kiterjesztésével), és kompromisszumra törekedett a Szovjetunióval és szövetségeseivel, amelyek megmaradtak ellenfélnek, de egyben lekötelezett kliensekké és adósokká is váltak.

Ezt a belső és külső patthelyzetet nevezik máig (terminológiailag ugyan helytelenül) „demokráciának”. Ebben a helyzetben alakult ki a mára (természetesen) elavult, bomladozó politikai tagoltság, párt- és médiaszerkezet. A belső ellenség integrálása és a külső ellenfél-rivális semlegesítése lehetővé tette az 1980-as évektől a következetesebb burzsoá osztálypolitika érvényesítését (Mrs. Thatcher és számtalan utánzója), a klasszikus munkásmozgalom alávetését, a burzsoá politikai hegemónia újjáformálását. 1989-ben a minden önálló tartalmát elvesztett szovjet rendszer megadta magát: mind a belső rendszerellenzék, mind a piaci reformokkal már eleve alkalmazkodott külső ellenfél megszűnt. (Hiába próbálják a mai tőkés Oroszországot jelképesen az egykori „kommunista” kihívó gönceibe bújtatni. Oroszország a rendszeren belüli kellemetlenség a Nyugat számára, nem több.)

Egyszeriben megszűnt a szovjet tömbbel való rivalizálás legitimáló funkciója – „demokrácia” kontra „diktatúra”, „szólásszabadság” kontra „cenzúra”, és így tovább – , és minden probléma, amelyet ez a szembenállás eltakart, egyszeriben a rendszer („piaci kapitalizmus”, „liberális demokrácia”) problémájaként jelent meg. Kiderült (persze volt, aki mindig tudta, elsősorban konzervatív nyugati „disszidensek”), hogy mennyire függött világszemléletileg az 1945 és 1989 közötti nyugat-európai kapitalizmus a szocializmustól (az „adversary culture” képében). A nyugat-európai polgári rendszerek szellemi bálványai – szinte kivétel nélkül – az ún. liberális kapitalizmust csak kisebbik rossznak tekintették, amely megmenti ugyan Nyugat-Európát a Gulagtól, de egyébként fabatkát sem ér; pozitív, főleg „fogyasztói” előnyei az „önkéntes szolgaság” manipulatív társadalmi-uralmi technikáihoz tartoznak. Ezt napnál világosabban bebizonyította az intézményes rasszizmus és heteroszexizmus fönnmaradása, a belsővé tett (interiorizált) hierarchikus hatalmi rend (konformizmus) terjedése, nem utolsósorban a kommersz „tömegkultúra” révén. A kapitalizmust mint olyant nem nagyon magasztalta és védte senki – Friedrich-August von Hayek marginális különcnek számított az 1980-as évek közepéig. (Ma ismét annak számít, de más okból.)

A kapitalizmusnak mint ideológiának (és nem mint az ideológia által védett realitásnak) a megjelenése igazából történelmi újdonság. (Gondoljunk csak a polgári életformák, a „vállalkozó” és a „középosztály” homályos mítoszaira Magyarországon.) Ennek az ideológiának a középpontjába itt a kontinensen „Európa” került. (Persze pró és kontra.)

Ennek az egyik része már a XVIII. század óta megvan: a „Nyugat” fölénye a „Kelettel” szemben – s itt a mi provinciánkban: „Közép-Európa” képzelt fölénye „Kelet-Európával” szemben –, amelyet irdatlan régen a „kultúra”, a „fölvilágosodás”, az „egyéni szabadság” és a (technikai, gazdasági) „fejlődés” terminusaiban szokás ragozni. (Liberalizmus és nacionalizmus történetileg és logikailag mélyen összefügg, amint ezt magyar vonatkozásban Szekfű Gyula írta le klasszikusan a Három nemzedékben [1920], tessék elolvasni, és ne tessék hallgatni az ignoramus et ignorabimus újabb pesti elmélkedőire.)

Az Európai Unió világnézeti konstrukciójának három összetevője – (1) a gazdaság elválasztása a politikától a „piaci spontaneitás” és a technokrácia nevében; (2) a fölvilágosító kozmopolitizmus „az örök béke” jegyében; (3) a fehér szupremácia a „sötét” és „vad” Kelettel és Déllel szemben – arra volt jó (holott ezek ellentmondanak egymásnak), hogy depolitizálja és adminisztratív jellegűvé változtassa a nemzetek fölötti kormányzati rendszert. Bár a tagállamok „nemzeti” kormányzatai szintén depolitizáltak a népi részvétel tekintetében, mégis sikerült úgy föltüntetni, hogy a tagállami, „nemzeti” szinten „demokratikus” viszonyok uralkodnak, míg európai (a pesti sajtóban valami rejtelmes okból, talán rejtett ellenszenvből „uniós”-nak nevezett) szinten az arisztokratikus „mandarinátus”, a tudós tervező bürokraták hierarchiái. Ez ugyan igaz, de a nyugat-európai tagállamok bürokratizálódása és az EU bürokráciája hasonló jelenségeket mutat; a különbség ott és akkor bukkan föl, ahol és amikor a féldiktatúrás, félautoritárius politikai kormányzat szétveri a formális intézményrendszereket, mindenekelőtt az autonóm (országos és regionális) közigazgatást és igazságszolgáltatást, mint pl. Magyarországon. (Nálunk és a hozzánk hasonló kelet-európai félperifériás, szegény kisállamokban az „uralom” és a „hatalom” fogalma és valósága szélsebesen közeledik egymáshoz.)

Mindezt aláhúzza az Európai Unión belüli gazdasági, kulturális és politikai egyenlőtlenség, a nagy és gazdag államok aránytalan befolyása, amely „Európa” hivatalos világnézetét hamis szóvirágfüzérnek tünteti föl: ez egyszerűsítés, de nem indokolatlan. Az ún. euroszkeptikus, centrifugális tendenciák hívei (ma alighanem a többség) nem veszik észre, hogy a politikai döntések „visszahozatala” tagállami, „nemzeti” szintre csak fokozza az Európai Unió depolitizált, techno- és bürokratikus jellegét. Ha valaki – a polgári állam szokott keretei között – „demokratizálni” akarja Európát, annak felelős (az Európai Parlamentnek felelős) európai kormányt kellene javasolnia, amelynek van közös gazdaság- és szociálpolitikája, közös adópolitikája, nyugdíjpolitikája, segélypolitikája, demográfiai és katonapolitikája, amelyet törvényjavaslatok formájában kellene megvitatnia az Európai Parlamenttel, amely ezeket a jogi aktusokat létrehozná. Azaz európai törvényeket hozna. Ennek volnának aggályos és – számomra – ellenszenves következményei, de az EU demokráciadeficitjének bírálóinak (ha őszinték a bírálatukban, s nemcsak ürügynek használják saját vidéki féldiktatúrácskáik védelmében) ezt kellene szorgalmazniuk.

Ámde természetesen nem erről van szó. Hasonló (hasonlóan őszintétlen) érveket a két korábbi szupraetnikus föderális rendszer (az Osztrák-Magyar Monarchia és a Népszövetség) ellen is fölemlegettek (távoli, arisztokratikus vezetés, arisztokratikus kozmopolitizmus, a nemzetállami közvélemények arisztokratikus megvetése, nemzetek fölötti bürokrácia, amely az ismert „körök” – Vatikán, szabadkőművesség, Internacionálé stb. – okkult képviselete, blablabla). Mindkettőnek a fölbontása összefügg a két világháborúval: a részletekre itt nincs helyem. (Lásd az Anglia kilépéséről szóló cikkemet.)

Az osztálybékítő, kompromisszumos, tervező, óvatosan egyenlősítő és jogkiterjesztő bürokrácia és „szakértő” értelmiség negyvenévnyi európai uralma után, a temperált rendszerversennyel és „kölcsönös elrettentéssel” létrehozott európai egyensúly megszűnése után, a piaci kapitalizmus mérsékelt és radikális rendszerellenzékének halála után – a liberális-demokratikus szalmaláng pár esztendejét (1989-91) követően – beállt a politikai nihil, amelyet olyan pihekönnyű mítoszokkal próbálnak csak ellensúlyozni, mint a technológiai (esetünkben: digitális) optimizmus vagy a „civil társadalom” képzetének a valódi méreteinél több százszor nagyobbra dagasztása.

A strukturális (állandó) munkanélküliséggel, az európai társadalmak kóros elöregedésével és a közel-keleti meg afrikai perifériaországok államiságának de facto megszűnésével beállott menekültválság csak nyilvánvalóvá tette, hogy a különféle eredetű és „önképű” populációk együttélése – a szupraetnikus nemzetállamokba és nemzetek fölötti struktúrákba vetett bizalom szétmállásával – lehetetlenné vált, a legtöbb ember számára immár elképzelhetetlen, ahogyan mind a militáns iszlámizmus, mind az iszlamofóbiás rasszizmus egyként kinyilvánítja. Nemcsak az Európai Unió áll a fölbomlás határán, hanem Nagy-Britannia, Spanyolország, Belgium is, nem szólva az olyan bizonytalan körvonalú, kényszerből „önállósult” államokról, mint Bosznia, Macedónia, Montenegró (az „albánkérdés” része Szerbia és Koszovó is, no meg a robbanás előtt álló Albánia), Ciprus meg a posztszovjet utódállamok jelentős része.

A menekültkérdés eldőlni látszik: az európai államok – némi habozás után – radikálisan korlátozzák a menekülők befogadását; a majdnem mindenütt befolyásos, sok helyütt kormányzásra esélyes szélsőjobboldal a magyar-lengyel modellt követve a menekültválságért és az iszlám terrorizmusért az Európai Uniót és a nemzetközi „emberi jogi” szabályozásokat okolja. A neonáci fociultrák kifinomultságával, emberszeretetével és toleranciájával fölszerelkezett európai politikusok nyíltan megvetik a nemzetközi jogot, a diplomáciát, az ENSZ (később az EU) védnöksége alatt 1945 óta összeállt nemzetközi alapjogi korpuszt pedig többé-kevésbé nyíltan érvénytelennek, alkalmazhatatlannak tekintik.

A belföldi hátrányos helyzetű kisebbségek és a külhoni menedékkérők iránti együttérzés, jóindulat – de még a puszta riadt aggodalom is – a népszerű médiák otromba tréfáit és uszító rágalmait váltja ki világszerte. A szomszéd népekkel szembeni etnicista idegenkedés fölújítja a régi soviniszta kliséket, az Egyesült Államokban a mexikóiak, Magyarországon a románok és szerbek ellen (ez utóbbiak az ún. liberális sajtóban is elterjedtek, együtt a minősíthetetlen ruszofóbiával). Amerikában a feketekérdés éleződik napról napra. Az instabilitás és a fegyveres erőszak önmagában is pokoli, de egyben kitűnő ürügy: NEM a civilizáció megerősítésére, hanem szétrothasztására.

Már az ókorban tudták, hogy a jó modor és a társasági illem hanyatlása a tágabb és mélyebb dekadencia jele: hazánkban a nyelvtan és a helyesírás végromlásától a trágárság nyilvános használatáig, a nőgyűlölő „szexi” posztok, fotók és videók elfogadottságáig, az alpári disznólkodás és az embermegvető durvaság bevonulásáig a közéletbe, a hanyatlás összes közismert tünetét élvezhetjük. Mindez nem fölszabadító, hanem represszív. Nem a „lazulás”, hanem a katatónia felé mutat.

Nemrég a 168 Óra a jobboldali kormánypolitikával összefüggésbe hozható bulvárceleb szépasszonyokról közölt fölháborítóan szexista összeállítást (újraközölve persze a hölgyek idomait ingerlően kiemelő bulvárfotókat). A Fidesz-közeli fiatal nők testének gátlástalan újrahasznosítása kormánypropaganda, illetve kormányellenes propaganda céljaira a legcsekélyebb ellenkezést se váltotta ki. Anything goes – de nem ám a mondat bájosan anarchoid értelmében. Hanem pont ellenkezőleg.

Hamarosan elérkezünk az 1989-ban elkezdődött világtörténelmi korszak végpontjára. A törökországi balkörmű államcsínykísérlet kudarca utáni lincselések és letartóztatások (és a várható tömeges kivégzések) szép példái a diktatúra és a káosz szerves összefüggésének.

Az Európai Unióban pedig nemsokára otthonosan érezhetjük magunkat, amint Nyugat-Európa is egyre inkább hasonlít Orbán és Vona Magyarországára.

2016. július 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább