2019. november 12. kedd
Ma Jónás, Renátó, Jozafát névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Nehéz idők

J. Garai Béla
J. Garai Béla

„Még véletlenül sem szabad a szerkesztőségekre bízni, hogy felelőtlenül belekotyogjanak olyan fontos ügyekbe, mint a főszerkesztő megválasztása. Akit majd a kollektív bölcsesség birtokában az MNT nevez ki a maga (egypárti) politikai meggyőződése szerint.” J. Garai Béla (Vajdaság Ma):

Az idők változnak, az viszont állandó jellemzője mindenkori hatalmi főkorifeusainknak, hogy viszolyognak a bírálattól. A bírálat, főleg a sajtóban megjelenő kritika mögött, mindig valamilyen ellenséges fondorlatot gyanítanak, amellyel megkérdőjelezik áldozatos munkájukat, a hőn szeretett közösségünk, a nemzet vagy a szocializmus (mikor melyik) érdekében kifejtett embert próbáló erőfeszítéseiket, és ezzel csorbítják tekintélyüket, végeredményben pedig aláássák hatalmukat.

Hogy miként lehet elejét venni az ilyen kockázatoknak? Úgy, hogy biztos kezekbe helyezzük a médiát. És semmit se engedünk át a véletlennek.

Aligha lehet elvitatni, hogy jórészt most is a kritikus hangvételtől való ódzkodás és az effajta óvatoskodás áll az MNT-nak a médiával kapcsolatos legújabb intézkedése mögött. Amögött a szerencsétlen múlt heti döntés mögött, amellyel megvonta a Magyar Szó és a Hét Nap újságíróitól a főszerkesztő-választásba való beleszólás jogát - mit sem törődve az érintettek és a közvélemény jelentős részének tiltakozásával. Azt a jogot, amit még az átkos komcsi időkből örököltünk, s amit most a buzgó MNT-tanácsnokok a „nehéz időkre” hivatkozva egyszerűen sutba vágtak.

Olvasom ugyanis Hajnal Jenő elnök érvelését, hogy „olyan időket élünk, amikor nagy szükség van a belső ellentétek elsimítására, de ennek ellenkezőjét tapasztaljuk”. Meg hogy „ebben a helyzetben lehetetlen szót érteni, nehéz meghallgatni egymás érveit”. Ha jól értem az elnök urat, akkor ez azt jelenti, hogy ilyen (nehéz) időkben meg kell zabolázni a sajtót, mert akkor könnyebb lesz szót érteni és elsimítani az ellentéteket? Ergo, még véletlenül sem szabad a szerkesztőségekre bízni, hogy felelőtlenül belekotyogjanak olyan fontos ügyekbe, mint a főszerkesztő megválasztása. Akit majd a kollektív bölcsesség birtokában az MNT nevez ki a maga (egypárti) politikai meggyőződése szerint.

De azt már egyáltalán nem értem, hogy miért is élünk ilyen különös időket, hogy pont a média megregulázásában kell keresni a kiutat? Talán csak nem azért, mert újabb politikai erők léptek színre a mi kis tulipános virágoskertünkben? És netán ők is helyet követelnek maguknak a nap alatt, azaz a lapok hasábjain? Vagy arra a körülményre célzott az MNT elnöke, hogy a Magyar Ház előtt zúgolódó zsurnaliszták és szimpatizánsok tömege hangoskodott az ülés idején, azt követelve, hogy vegyék le napirendről az erősen kifogásolt módosításokat? Akkora lármát csapva, hogy tiltakozásukkal olykor még az ülés menetét is megzavarták, amint arról a tanácstagok is beszámoltak. Ez tényleg nehéz időket sejtett, de hát ebbe a helyzetbe maga az MNT kormányozta bele magát.

Meglepetéssel olvastam nagyra becsült kollegám, Dudás Károly érvelését is, aki szerint „korábban sem a szerkesztőség választotta meg a főszerkesztőt”. Tegyük fel, hogy igaza van Dudásnak, merthogy a kinevezés tényleg mindig is az alapító joga volt, és a szerkesztőség csak véleményezte a jelölteket. Ám szerény véleményem szerint akkor sem lett volna ildomos hozzányúlni ehhez a „szerzett joghoz”, ha az MNT tényleg komolyan gondolja, hogy a tárgyilagos tájékoztatásért száll síkra. És bizonyítani szeretné, hogy most már más időket élünk, mint amikor a „komitét” erőltette rá a kiválasztott pártkádert egy-egy szerkesztőségre. Mit ért el az MNT a vitatott intézkedéssel azon kívül, hogy maga ellen hangolta az újságírókat és mindazokat, akik megvetéssel utasítják el a manipulált tájékoztatást? Már csak azért is, mert méla undort vált ki belőlük a közszolgálatinak csúfolt és hasonlóképpen gleichschaltolt szerb média A. Vučićot dicsőítő stréberkedése.

Mellesleg kíváncsi lennék, hogy ugyan kinek a fejéből pattant ki ez a „forradalmi” ötlet, hogy ilyen ravaszdi módon, a főszerkesztő-választásba való beleszólás korlátozásával próbálják megszelídíteni a renitens zsurnalisztákat? Még sokra fogja vinni a hatalmi hierarchiában.

Különben Dudásnak a fenti állítása csak részben igaz, mert igenis volt rá példa a múltban, hogy a szerkesztőség sikeresen élt ezzel a jogkörrel. Elfelejtette volna tisztelt kollégám, hogy a joghurtforradalmat követően éppen e két érintett újságírói kollektíva milyen kemény harcot vívott a hatalmi önkény és Milošević vajdasági helytartójának, Radoman Božovićnak a mesterkedése ellen, hogy rezsimhű főszerkesztőt ültessen a nyakukba? Kiállásukkal elismerést szerezve maguknak a demokratikusan gondolkodók körében határon innen és határon túl.

Jómagam még élénken emlékezem arra a szívós küzdelemre, amit például napilapunk munkatársai folytattak a „komitétből” kivezényelt, főszerkesztőnek kijelölt magyar pártkáder ellen, szembeszállva azzal a próbálkozásával, még szinte fizikai értelemben is, hogy a neve főszerkesztőként bekerüljön a lap impresszumába. Még a nyomdagép megindítását is megakadályoztuk, hogy meghiúsítsuk szándékát! És sikerült végül érvényt szereznünk statútumba foglalt jogunknak, így maradt meg a Magyar Szó a „demokratikus közvélemény” lapja, és nem hódolt be a háborús politikát folytató Milošević-rezsimnek, mint a többségi lapok csaknem mindegyike.

Hiteltelennek tartom Paskó Csaba tanácstagnak azt az indoklását is a szerkesztőségi dolgozók jogainak megnyirbálása kapcsán, hogy „nem hisz a független napilapokban, külföldön is különböző beállítottságú napilapok közül válogathat az olvasó”, amint a tudósításban olvasom. A sokoldalúságáról ismert és különös módon tájékoztatási kérdésekben is meglepően verzírozott lelkészünk csak éppen arról feledkezik meg, hogy ebben a mi kis közösségünkben napilapból például csak egyetlen egy van, s az nem szegődhet egy párt, egyfajta politika szolgálatába, hanem az egész közösséget kell szolgálnia, minden szegmensével együtt. Talán a Hitélet példája lebeghetett a szeme előtt, ott tényleg nincs helye a pluralizmusnak.

Az ilyen fentről jövő, a felelőtlen sajtómunkásoknak szánt kioktatások különben is a régi elvtársi korszakra emlékeztetnek, amikor szintén nem volt illendő túlzásba vinni a kritikus hangot.

Hadd idézzek fel egy jellemző, ugyancsak a főszerkesztő-választással kapcsolatos esetet, adalékként a mostani vitákhoz.

Valamikor a hetvenes években „fent”, vagyis az alapító Szocialista Szövetségben elhatározták, hogy újabb négy évvel meghosszabbítják napilapunk párthű, példásan vonalas főszerkesztőjének megbízatását, akinek a munkájával a Párt nagyon meg volt elégedve, a kollektíva és vélhetően az olvasók nagy többsége viszont nem annyira. A munkaközösségnek csupán rá kellett volna bólintania a mandátum meghosszabbítására vonatkozó hivatalos döntésre, a látszatdemokrácia szabályai szerint kézfelemeléssel, vagyis nyilvános szavazással a munkaközösségi ülésen. Csakhogy már akkor is akadtak olyan megátalkodott rebellisek, akik nem támogatták a fentről sugallt megoldásokat. Ezért azzal a fifikás javaslattal rukkoltak elő, hogy titkos szavazással döntsön a kollektíva, arra spekulálva, hogy a dolgozók így állásuk kockáztatása nélkül is nemmel szavazhatnak.

Lett is erre akkora ribillió a tartományi pártbizottságban, hogy sürgős intervencióra azonnal odaküldték a sajtóügyekkel megbízott magyar elvtársnőt. Ő be is hívatta a javaslat előterjesztőit, és kemény figyelmeztetésben részesítette őket, hogy mekkora veszélynek tehetik ki az önigazgatói társadalmat. Majd rövid, de velős ideológiai eligazítást tartott nekik arról, hogy amit ők akarnak, mármint a titkos szavazást, az nem más, mint a halálra ítélt Nyugat reakciós polgári demokráciája… Nálunk viszont a haladó szocialista demokráciát ápoljuk, ezért kell nyilvánosan szavaznunk.

Így kapott egykori főszerkesztőnk újabb négyévi megbízatást arra, hogy irányításával napilapunk tovább erősítse a szocialista önigazgatást és az egyenrangú nemzetek és nemzetiségek közötti testvériséget.

Ha az eredményre gondolok, akkor mi mást mondhat az ember, mint hogy kár volt a gőzért…

2016. július 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább

Egy írót nem az igazságai jellemeznek, hanem a dilemmái

Manapság főleg a vörös terrort ostorozzák, a fehérnek megbocsájtanak. Ebben az esszében azonban nem ez a >

Tovább

A kép mutatói

Az, hogy berúgott és betépett senkiháziak élvezik a pénzért vásárolt szexet: visszataszító. S az, hogy ezt >

Tovább

Demeter Szilárdnak már megint mindenről a pofozkodás jut eszébe

Mert az Irodalmi Magazin léte arra bizonyíték, hogy az, ami nem feltétlenül értékes, érdekes, szükségszerű, az >

Tovább