2019. december 12. csütörtök
Ma Gabriella, Johanna, Franciska névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Amerika a feketebárány

Végel László
Végel László

Az igaz, hogy a közszolgálati médium nem lehet a kormány ellenzéke, így nem várható, hogy a Magyar Szó a VMSz ellenzéke legyen, ám, szerkesztéspolitikájában helyt adhat(na) a kritikának is, már csak azért is, amiért a társadalom soha sem homogén, hanem mindig plurális, adót pedig minden polgár fizet! A közszolgálati sajtó tehát végül is nem a párt, hanem a közvélemény fóruma! Végel László:

Tünékeny világ

A bevásárlás után találkozom Slobodan Tišma íróval. Befejezte új könyvét: egy kisregényt, azóta pedig csak tétlenkedik. Hosszú sétákat tesz a városban, de ez sem segít. Bizonytalan, hogy ezekben az ínséges és zavaros időkben, új regényének kézirata könyvformát ölt-e? Bizonyára okkal tépelődik, hisz minden irányból a várható politikai tisztogatásokról hallok. Még az egyébként korrekt kuratóriumi tagok is óvatosak, biztos, ami biztos, kockázatmentesebb, ha valamelyik hatalmi párt üdvöskéjét támogatják. Az sem biztos, gondolom, hogy mindez felsőbb utasításra történik. Vannak túlbuzgó pártrobotok is. Terjed a hír, hogy a kultúrára szánt támogatást, 30 százalékkal csökkentették. Megértéssel hallgatom Tišma panaszait, én is elemzem a helyzetet, tervezgetek, aztán elnapolom elképzeléseimet. A Posztkommunista mirákulummal elakadtam, a legnehezebb arról a korszakról írni, amelynek közvetlen tanúja vagyok. Nem az öncenzúra bénít, végül is megengedhetem magamnak, hogy néhány könyvem kéziratban maradjon. Van gyakorlatom! Az Egy makró emlékiratai a véletlennek köszönve jelent meg. Az Áttüntetések is csak hosszabb huzavona után látott napvilágot. A Lemondás és megmaradás kiadására hiába vártam Újvidéken. A magyarországi rendszerváltás után, Balassa Péter javaslatára kiadta a budapesti Cserépfalvi Kiadó. A kötet kiérdemelte a Szabad Sajtó Díjat, amelyet a Pilvax kávéházban Esterházy Péterrel együtt vettem át. Kísért a szerencse! A megjelenéseket illetően volt tehát alkalmam megedződni. Mostanság ez a reflex már szolidan működik, úgyhogy nyugodtan írok az íróasztalfiókomnak. Jó érzés, ha kedvtelésből alkot az ember és végleg meg tud szabadulni a több évtizeden át beidegződött félelmektől. Emiatt nem foglalkoztat a cenzúrára, amely mifelénk egyébként is kiismerhetetlen, hiszen többé nem a művet cenzúrázzák, hanem az embert. A pártok ösztönös védekező mechanizmusai felújították a régi jelszót: aki nincs velünk, az ellenünk van. Félelmem oka inkább abban jelenik meg, hogy egyre tünékenyebb lett körülöttem a világ, ezért írás közben görcsbe rándul a kezem, amikor attól tartok, hogy torzót írok. Nem érdekelnek a szürrealista grimaszok, a jópofa viccelődések, amelyek az egyik napról a másikra rutinos bohózatok lettek. Igazat adok Nádas Péternek aki az új interjújában  (litera.hu) elmondja, hogy nem akar túl messzire elmenni az irodalmi képzelettel, mert az „egoista énhez kötött, a narcisztikushoz, az infantilishez, a személyes teljesítményen függeszkedik.” Sajnos az avantgárd sokszor ebbe az új infantilizmusba torkollott.

Az új aranykor küszöbén

Az idén kivételesen csak néhány előadást néztem meg a Sterija Játékokon. Úgy tűnik, igazuk van azoknak, akik szerint az idei repertoár elszürkült. Megjelentem néhány előadáson, ahol azt tapasztaltam, hogy eluralkodott az általános közéleti bizonytalanság.  A politikusok jobb jövőt, „új aranykort” ígérnek, miközben terjed a közöny és növekszik a szociális egyenlőtlenség. A gyógyszertárban kivettem a havi adag orvosságom, a pult előtt egy asszony kétségbeesetten ismeri be, hogy nincs elég pénze az orvosságok kiváltására. Húsz dinárárja hiányzik. A gyógyszerésznő legyint, rendben, mondja. Az asszony távozása után, a patikus hölgy kesernyésen megjegyezte, egyre gyakrabban ismétlődik az ilyen eset. Betérek a közállapotokat barométerként jelző piacra. Az árak szökdécselnek! A városlakók ebben az idényben kevesebb gyümölcsöt fogyasztanak.  A boltokban a citrom ára 290 dinár. A napokban érkeztem Olaszországból, Horvátországból, Szlovéniából, ahol olcsóbb a citrom, mint Újvidéken.  Beültem az Újvidéki Színházba, hogy lássam a szabadkai Édes Annát. A nézőtéren a citrom árára gondoltam és néztem a lelki drámáról szóló előadást.  A közönség szerényen pontozta, de azt hiszem a szabadkai Népszínháznak jól jött ez a bemutatkozás. Az újvidéki közönség kedveli a Hegedűs a háztetőn-t. OK. Sokkal hitelesebbnek tartom azt a holokauszt-értelmezést, amelyet a Saul fiában láttam. Nem ezt a bulvár-ízűt, mégpedig pesti felmelegítésben. A frissen a Szerb Haladó Pártra szavazó újvidékieknek kínos volt a Hazafiak recepciója. Jobb a bulvár! Bús zene, némi melodrámával ízesített tragédia, stb. Megtekintettem a Biljana Srbljanović szövege alapján készült az Idegen szív című rokonszenves előadást is, amelyet a szarajevói Dino Mustafić állított színre. A neves rendező elújságolta, hogy a Bűnhődés alapján készült, Urbán András ő rendezte What is Europe? című darabot a boszniai szelektor beválogatta a jajcei köztársasági fesztiválra. Június 16-én a társulat Zomborban vendégszerepel, majd Újvidéken megnyitja az Infant fesztivált.  A zsűri eredményt hirdetett. Urbán András (Hazafiak) kiérdemelte a rendezői díjat. Végre! 

Pártkötődés vagy értékelv

Olvasom a közszolgálati médium sajtómunkásának nagyképű kijelentését, miszerint nincs független újságírás. Ez egyben azt is jelenti, hogy nincs független autonóm gondolkodású értelmiségi illetve újságíró sem. A nyilatkozó ezzel saját magát, azaz kollégáit minősíti, amennyiben elfogadják, akkor szavának lesz némi hitele, noha úgy vélem, hogy a kérdés összetettebb. Minden embernek van valamilyen értékrendje, amelynek szellemében él és tevékenykedik. Így van ez a sajtóval is. Azonban különbséget kell tenni a pártfüggő és az értékelvű sajtó között. A Frankfurtban megjelenő igen tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung ragaszkodik a jobboldali értékrendhez, ami azonban nem jelenti azt, hogy a jobbközép párt politikáját érvényesíti. Könnyű észrevenni, hogy gyakran kritikusan taglalja a Keresztény Demokrata Unió egyik-másik döntését, főleg akkor, ha úgy érzékeli, hogy a kormány cserbenhagyja a jobboldali értékrendet. A frankfurti napilap a politikában a jobbközép értékrendet vállalja fel, viszont egy időben a kulturális mellékletének elsőszámú esszéistája a kifejezetten baloldali értékrendet valló Hans Magnus Enzensberger volt. Miért? Egyszerűen azért, mert a szerkesztők úgy vélték, hogy a minőség, Enzensberger szuverén véleményalkotása, felülírja a hagyományos jobboldali/ baloldali felosztást. A Münchenben megjelenő balliberális Süddeutsche Zeitung sem kíméli a baloldali és a liberális pártok következetlenségeit, rossz kompromisszumait. Végül, egy személyes példa: a németül megjelent könyveimről (mindről) épp a jobbközép konzervatívnak számító Neue Zürcher Zeitung írt a legnagyobb elismeréssel. Külön kérdés a közszolgálati médiumok viselkedése. Az igaz, hogy a közszolgálati médium nem lehet a kormány ellenzéke, így nem várható, hogy a Magyar Szó a VMSz ellenzéke legyen, ám, szerkesztéspolitikájában helyt adhat(na) a kritikának is, már csak azért is, amiért a társadalom soha sem homogén, hanem mindig plurális, adót pedig minden polgár fizet! A közszolgálati sajtó tehát végül is nem a párt, hanem a közvélemény fóruma! Nem ellenzék, hanem kritikus partner! Természetesen, ha egy párt pártlapot akar alapítani, akkor azt megteheti, azonban azt már kizárólag a párttagoknak kell finanszírozniuk. Vannak persze, olyanok is, akik tagadják ezt az elvet. Vojislav Šešelj 1998-ban Milošević kormányába kerülve kijelentette, hogy a szocialisták és a radikálisok megnyerték a választásokat, miután azt tehetnek a sajtóval, amit akarnak.

 A gonosz boszorkák aranylovacskái

A Nobel díjas Szvetlana Alekszijevics írja új könyvében (Elhordott múltjaink), hogy a „szovjet korszak legborzalmasabb hagyatéka maga a szovjet nép”. A rendszerváltás lezajlott, a polgárok gondolatvilága pedig maradt a régi. Putyin Oroszországa ehhez a hagyományhoz illeszkedik. Az ellenzéket ellenségnek tekinti, amelyet a külföld finanszíroz. Papp Gábor, a Magyar Művészeti Akadémia Magyar Örökség díjas művészettörténésze sem maradt le. Az Akadémia közgyűlésén kifejtette, hogy a magyar örökség része a táltos ló, ám a „gonosz boszorkány aranylovakkal csábít el bennünket. Ez a bálvány lehet egy Nobel-díj vagy egy Oscar-díj”. Nyilvánvaló, hogy Kertész Imréről és Nemes Jeles Lászlóról van szó. Kertészt halála után sem hagyják nyugton, nem segített rajta a legnagyibb magyar állami kitüntetés, a sok vitát felkavaró Szent István Rendje sem, továbbá az sem, hogy Orbán Viktor kormányfő utolsó útjára is elkísérte.

Önvizsgálat

Olvasom Katharine Whithol de Wenden migránskutató interjúját az Új Egyenlítőben (2016/5). Szerinte szó sincs tömeges bevándorlásról, az európai identitás veszélyezettsége a média túlzása. Az Európai Unióban 506 millió ember él, ebből 47 millió külföldi. A számok cáfolják a közvélekedést. Végső fokon nem a számok számítanak, a szorongás az, ami marad. Elsőnek magamat vizsgálom felül. Vajon a lehetséges konfliktus helyzetekre számítva nem túlzom-e el a migránsprobléma jelentőségét? Valóban, féltem az európai identitást, elsősorban azért, mert az túlságosan törékeny és bizonytalan. Nem lehet az európai identitás rombolásával megnyugtatóan rendezni a migránskérdést.

Amerika, a világ bűnbakja

Egyre több radikálisan Amerika ellenes baloldalival találkozom. Nem a szelíd polgárpukkasztó baloldaliakra gondolok, akik békésen belesimulnak a kapitalizmusba, és a hatalmi párt tanácsadói lesznek, hanem azokra a rokonszenves fiatalokra, akik újra olvassák Marxot és következetesen átgondolják a hisztérikus világkapitalizmus ellentmondásait. Ugyanezeket az Amerika ellenes hangokat hallom a jobboldalon is. Furcsa és meglepő találkozási pont. Amerika, mint a világ bűnbakja!  Kérdem: túl naiv volt-e Márai Sándor, amikor 1945-ben lejegyezte „Ha a kommunizmus a demokrácia felé fejlődik, akkor a kapitalista demokráciák a polaritás és nivellálódás törvénye szerint, – a szocializmus felé fejlődnek. S ha a két fejlődési folyamat valahol találkozik, ez a találkozás hosszú időre társadalmi nyugalmat adhatna a világnak. Talán ez és ennyi e borzalmas háború értelme.” Eszem ágában sincs lekicsinylően nyilatkozni reményéről, már csak azért sem, mert legtöbbet olyan kiváló személyektől tanultam, akiknek egyik vagy a másik gondolata abszurdnak bizonyult. A következetes ember tévedései többet jelentenek, mint a következetlen igazságai!

Mélykút

Mélykút. Őseim szülőfalujában rendezett irodalmi délutánomon megjelentek a kiskunhalasi református gimnázium hallgatói és a helyi polgárok. A polgármester átadja a város díszoklevelét. Újra meg újra belátom, hogy nem ismerem eléggé a vidéki Magyarországot.

Végel László Közéleti naplójának nyomtatott változata a Családi Körben jelent meg

 

2016. június 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább