2019. augusztus 24. szombat
Ma Bertalan, Aliz, Detre névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Mondhatnánk, hogy traumairodalom

Bence Erika
Bence Erika

Ezért is az „egyszerre bűnös és áldozat” problematikája a legújabb kori vajdasági magyar próza egyik legfontosabb regénysorát/sorozatát nyitotta meg a térségi irodalomban. Bence Erika:

Danyi Zoltán: A dögeltakarító. Magvető Kiadó, Budapest, 2015

Mondhatnánk, és igaz is lenne. Danyi Zoltán  A dögeltakarító című regényének  névtelen, kilétét tekintve is rejtőzködő (én-)elbeszélője a kilencvenes évek balkáni háborúinak  traumatikus következményeit „takarítja” narratív és metaforikus nyelvi szinteken is.

Egy takarítóbrigád tagjaként, valahol  az egykori Jugoszlávia térségében, s az országot szétvető balkáni háborúk  idején tetemeltakarítással tölti idejét. Nem épp kifogástalan állapotú kék furgonjuk, amellyel a vidéket járják és felszedik a „dögöket”,  leginkább a járványok (pl. pestis) nyomait eltakarító szekerekre emlékeztet a múltból, s talán egy kicsit Darvasi László A könnymutatványosok legendája (1999) című regényének „mutatványosaira” is, akik mindenütt ott vannak, ahol a történelem legvéresebb eseményei zajlanak. Persze ez a rozoga jármű nem jelenti és nem idézi fel a „halálközeli” élményben rejlő legkisebb megrendültséget (netán pátoszt) sem, a szó legszorosabb értelmében csak brutális jelentéseket hordoz.

A regény görgette narratív szólamok közül az utazó – és utazásai során üres, fehér füzeteket vásárló – elbeszélő reflexiói  egyértelműen a trauma feloldásának és elfedésének igényére vonatkoznak. Utazásai (stoppal, vonattal, autóbusszal) az ex-jugoszláv térség és „jelentéskiterjedései” felé irányulnak: Budapest a vajdasági magyar ember nemzeti kötődéseit, Berlin, azaz Németország az egykori térségi munkavállalók (Gastarbeiterek) befogadó országát, míg Split és a tenger a jugó-nosztalgia egyik legerőteljesebb forrását jelenti ebben a diskurzusban. A klasszikus Szabadka–Újvidék vonal a tradicionális bácskaiság és a multikulturális városkép közötti feszültségteret jelentené, ha a balkáni háborúk idején (a regény elbeszélésének aktuális idejében) nem tűnt volna el mindkettő valamiféle kultúrán kívüli és értéktagadó süllyesztőben. Mindezen utak és útkeresések  vágyott végpontján Amerika áll, azaz a tengerentúli utazás álma keretezi őket, amelyhez  az elbeszélő a Luftbrücke-tervet dolgozza ki, azaz egy „amerikai teherszállító gépre való feljutás” tervét, minthogy „Amerika az utolsó esély” (31). Ugyanakkor a terv teljesen nélkülözi a reális kötődéseket (a fűvel benőtt, használaton kívüli Tempelhofon  szeretne repülőre szállni!), és kudarcáról egy kórházban ápolt személy (az elbeszélő?) meséjéből szerzünk tudomást. Sokkalta inkább jelenti mindez – és erre az elbeszélés is egyértelműen reflektál – a trauma lezárásának, a személyiség újraalkotásának egyik eljárását: „ [...] azzal folytatta, hogy az utóbbi időben már leszokott róla, nem vett több füzetet, mert tele lett a töke az egésszel, és most már csak egy fehér füzetre lenne szüksége, egy sima lapú nagy fehér füzetre. [...] a Tesco parkolójában, egyszer csak beugrott neki, hogy Amerika, vagyis hogy ha fehér füzetet akar, akkor nincs más hátra, mint irány Amerika, ami elsőre nevetségesnek tűnhet”  (30). Az elbeszélés előrehaladtával egyre nyilvánvalóvá válik, majd ki is bontja metaforikus hálójából a lényeget: „neki továbbra is úgy tűnik, hogy azok a mindent kizsigerelő, mindent csontig  fosztó évek  azóta sem tudtak befejeződni, éppen emiatt határozta el, hogy Amerikába megy, mert ő most már végleg be akarja fejezni, végleg le akarja zárni ezt a kurva háborút. [...] amikor a tintával a zsebében kilépett az ületből, egy kicsivel máris könnyebbnek érezte magát, mert elképzelte, hogy milyen lesz majd ezzel a tintával írni az amerikai füzetbe...” (50).

A regény működtette metaforikus háló jelentéshordozása – a regényírás a trauma feloldásának eljárása, a fehér füzet a regény alakváltozata etc.  – tehát jól kivehetően épül bele és működik világában; az igazi (és szinte megfejthetetlen) rejtélyt maga az elbeszélő kiléte jelenti, ezért is az én-előtag záró-, illetve kérdőjelezése a korábbi bekezdésekben. Az én-elbeszélő jelenlétét megkérdőjelezi az egyes szám harmadik személyű beszédmód, az  elbeszélt történet „mondta”-formával történő függő idézetes jelölése. Ugyanakkor az elbeszélésbe rengeteg ún. független idézet is ékelődik. Az első befogadói érzékelésünk az, hogy a kívülálló elbeszélő tulajdonképpen hallgatója, elsőleges befogadója egy történetnek, amit egy – feltehetően kórházi kezelés alatt álló –, a kibeszélésben való feloldódás eljárásához folyamatosan hallgatóságot kereső (lehet, hogy a regény utolsó részében P-ként emlegetett) személy mesél. Mindenesetre a történet maga többször is utal rá, illetve magában foglalja ezt a szituációt; hőse beszámol arról, hogy ismert és ismeretlen személyeknek (egy színésznőnek, fiatalokból álló utcai bandának, csavargóknak etc.) is megpróbálja elmesélni történetét. Olykor az lehet az érzésünk, hogy főhős és elbeszélő mégis ugyanaz  a – sérült identitású – személy, aki megpróbál egy, önmagát külső nézőpontból láttató eljárással is elhatárolódni a vele történt eseményektől, s az ekkép való „elszámolás” után újradefiniálni magát és az életét. Az utolsó  előtti fejezetben megjelenő P. életének eseményei több azonosságot mutatnak a főszereplő/elbeszélő történeteivel, illetve keresztezik azt, pl. a férfi Céliához fűződő viszonyában.

 A dögeltakarító utolsó, Tenger című fejezetének ugyanakkor egyértelműen szimbolikus a lezárása: a metaforikus  (el akarja „takarítani” életéből a háború érzelmi lenyomatát, lelkéből a traumatikus élményeket)  és valóságos (egy ideig valamilyen köztisztasági egységben dolgozik vagy szolgál) értelemben is dögeltakartóként működő főhős (feltehetően sok évvel a térségi háborúk után)     újságot olvas egy spliti kávéház tengerre néző abalakánál, újvidéki telek jutnak eszébe, de már a „megbocsátás” gesztusával mond róluk ítéletet („...valamiféle szokatlan megnyugvásféleség járta át, egy azelőtt ismeretlen megkönnyebbülés, mert úgy érezte, hogy meg tud bocsátani Újvidéknek, meg tudja bocsátani ezeket az elhibázott éveket” [254]). Az a pillanat pedig, amikor a véletlenül fellapozott Slobodna Dalmacijában rátalál egy furcsa esetről szóló hírre – egy ismeretlen férfitesthez tartozó lábat vetett partra a tenger,  amiben P. tornacipős végtagját ismeri fel – a traumatörténet és a szétesett identitású egyén hánykódásának  végét jelölő utalással azonosítható. Illetve azonosíthatnánk, mivel a záró tagmondatok feltételes módja („jó lett volna, ha így ér véget, jó lett volna, ha ezzel fejeződik be” [258]) jócskán vissza is ránt a lezárás idilli kimenetének lehetőségéből.

A traumairodalom elbeszélésmodelljei érvényesülnek Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényében, ugyanakkor a feltételes mód is odakívánkozik az általánosító meghatározás mellé, amely – amennyiben teljes egészében elfogadnánk és ezen a nyomvonalon vezetnénk le az értelmezést – inkább csak a kritikus munkáját egyszerűsítené le; (kizárva a tévedés lehetőségét)  csak egyetlen elméletet érvényesítve olvasnánk  és értékelnénk a regényt. De A dögeltakarító nem csak ez; sokkal messzebbre mutat (és ez az igazán megrázó és egyedítő vonása!) a traumaelbeszélés sémáinál. Névtelen főhőse vajdasági magyar, aki akaratán kívül, vagy rossz döntések következtében belesodródik a múlt század kilencvenes éveinek háborús történéseibe, valamiféle szabadcsapat (kényszerű vagy önkéntes) tagjaként részt vesz a horvátországi tanyák „megtisztításában”, miközben több szörnyű bűncselekmény, brutális gyilkosság szemtanúja (ezáltal „részese”) lesz. Egy alkalommal egy horvát férfit a nemi szervétől az álláig hatoló lövéssel öl meg a szabadcsapat őrült vezére, mert az a falhoz állítás közben fingást imitált, máskor pedig egy csoportos erőszak áldozatává vált asszonyt gyilkolnak meg hasonló eljárással. Látszólag az átélt szörnyűségek következményeként jelentkeznek rajta pszichoszomatikus zavarok (anyagcsere problémái vannak, vizelési, űrítésvisszatartási nehézségei). Azonban a balkáni polgárháborúkat megelőző időszak történéseit (mítingek, üzemanyagbiznisz, csempészés etc.) elbeszélő epizódokban is számos utalás történik ezekre a pszichés és testi zavarokra a főhős személyét illetően, ami arra enged következtetni, hogy személyiségének széthullása, identitásproblémái korábban kezdődtek, a háborús őrültet megelőzően is jelen voltak az életében. Lehet, hogy meredek következtetés, de mindezek a motívumok azt is sugallják számunkra, hogy a bekövetkező társadalmi kataklizmák „előtörténetében” nagy arányban játszik szerepet a társadalom tagjainak identitásvesztése, személyiségzavarai, a nemzeti, nyelvi, egzisztenciális talajvesztések, a személyiség önképében beállt zavar, ami sokszor téves döntések (pl. az önkéntesség, a szükségtelen hősködés) sorozatához vezet.

2014-ben jelent meg Újvidéken Szabó Angéla Holtszezon (Az 1990-es évek délszláv háborúinak vajdasági magyar katonaáldozatai) című riportkönyve, amelyben sorstörténeteket olvashatunk a legújabb balkáni háborúk áldozatairól és családjaikról. Ezen történetek egy részében is összekapcsolható a kettő, fellelhető valamiféle kapcsolat a bekövetkezett tragédia és a személyiség identitászavarai, illetve a belőle következő téves választások (ideológiai befolyásolhatóság,  tévútra sodródás, rossz döntések) között. 2015-ben jelent meg az újvidéki Forum és a budapesti Magvető kiadásában Sirbik Attila St. Euphemia című, ugyancsak a délszláv háborúk következményeit egy kamaszfiú (majd fiatal felnőtt) életében bemutató regénye, amelyben az ilyen típusú önsorsrontás ugyancsak történetalakító mozzanat. Persze – s ez is a konklúziója ezeknek a „traumaelbeszéléseknek” –  nincs olyan mechanizmus, ami teljes egészében megvédhetne a háborútól és kataklizmáitól. Ezért is az „egyszerre bűnös és áldozat” problematikája a legújabb kori vajdasági magyar próza egyik legfontosabb regénysorát/sorozatát (pl. Végel László regénytrilógiája: Bűnhődés, Neoplanta, avagy az ígéret földje, A balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja) nyitotta meg a térségi irodalomban. Ebbe a dinamikusan alakuló sorba Danyi Zoltán regénye,  A dögeltakarító éppúgy illeszkedik, miként el is tér, távolodik tőle más műfajalkotó tendenciák irányába.

2016. június 8.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az igazság Csernobilban van

A film óriási!  Mert nemcsak a múltról szól. Vagyis a múltról, ami visszatért. Megint lehet hazudni >

Tovább

A szélsőjobb balkáni tervei

A lehallgatott beszélgetéseket sorozatban közlő olasz lap forrása egyébként egy szlovén szélsőjobbos újságíró, Laris Gaiser. Ő >

Tovább

Zsidókat jobbra át

Csak szeretnénk nyugodtan elmondani, hogy a neokohn.hu az, ami és nem egyéb, a jelenlegi magyarországi kormányrendszer >

Tovább

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár >

Tovább

A VMJE nyári egyeteméről

Végső ideje lenne közösségi szinten elgondolkozni a jogászképzésről, mivel a jogászok – véemeszees irányítással – „szépen >

Tovább

Građanski sloj je siroče ovog društva

Trava strada i onda kada se slonovi međusobno bore, ali i onda kada se vole. I >

Tovább

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább