2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A tanárlázadás

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

„Ez a modern korban mindig azt jelzi, hogy mélyebb társadalmi változások készülődnek.“ Tamás Gáspár Miklós (Kettős Mérce):

Összhangban az immár majdnem ötven éves neokonzervatív-neoliberális fordulat szellemével, a magyar kormány rendszeresen és következetesen építi le az állam funkcióit, követve az amerikai és brit mintát. Apróbb technikai elemek változtak; ám a kormányzó jobboldal más retorikával ugyan, de követi a korábbi magyarországi kormányok gyakorlatát. A jelenlegi kormány sokban különbözik elődeitől, de nem ebben. Márpedig ez a lényeg.

A jóléti állam, a népjóléti rendszerek fölszámolása.

A rendszerváltás utáni magyarországi népjóléti szisztéma kezdetben félautonóm, korporatív-demokratikus szerkezetben működött, a társadalombiztosítás és a nyugdíjbiztosítás az ún. önkormányzatok keretében kötelezővé tette az alkut az érdekeltek és a kormányzat között, a szakszervezetek csaknem egyenlő félként vettek részt a költségvetést nagyban befolyásoló tárgyalásokon – és ez óriásira dagasztotta állami befolyásukat. Ezeket a szociáldemokrata szellemű (és mai álláspontom szerint kiváló) intézményeket az összes politikai irányzatok egyetértésével megszüntette az első Orbán-kormány 1998-ban.

Fölélesztésükre 2002 és 2010 között a „szocialista” vezetésű kormányok nem tettek kísérletet. A korabeli gúnyolódás és publicisztikai támadások után a magyar liberális és konzervatív sajtó a feledés sírjába temette az egészet.

1998 után a különféle kormányzatok egyre szűkebbre szorították a népjóléti rendszert. 2010 óta a jobboldali kormány de facto megszüntette a szociális segélyezést, az ún. családtámogatások csupán a középosztály érdekeit szolgálják, jövedelemhez és státuszhoz kötöttek; az olyan népszerű intézkedések, mint a „rezsicsökkentés” és a „végtörlesztés” is csak a középosztálynak kedveznek, akárcsak a „gyed” és a „csok” és a többi.

Megindult a tipikus neoliberális támadás az állam ellen.

Elvontak támogatásokat a közép- és fölsőoktatási, szakoktatási rendszertől, az egészségügytől, a tömegközlekedéstől, a környezetvédelemtől – vagy nem juttattak nekik eleget ahhoz, hogy megnehezült föladataikat teljesíthessék – , majd megindult az intellektuális és közigazgatási roham is a jóléti állam megmaradt háttérintézményei, információszolgáltatási és kutatási bázisai ellen. A „bürokrácia” fölszámolására hivatott tisztogatás egyaránt zárat be nélkülözhetetlen és tökéletesen fölösleges hivatalokat, tesz az utcára a modern állam működtetéséhez értő szakembereket, köztisztviselőket. (Már úgyse volt belőlük sok.) Jellemző, hogy az egyetemek és főiskolák nyakára ültetett „kancellárok” és „konzisztóriumi” tagok jobboldali  politikusok és/vagy üzletemberek, ők dönthetnek majd a fölsőoktatás gazdálkodásáról, azaz a leépítésekről. (Az a pár értelmiségi, aki ebben részt vesz, szégyellheti magát.)

A törvények, helyhatósági és kormányrendeletek óriási tömege előbb a „nagy szociális rendszerek” viszonylagos önrendelkezését zúzta szét, majd helyi intézményeiket tette tönkre. Nem a közoktatást központilag – minden aprólékos részletig – irányító „Klik” a legnagyobb botrány, hanem az ún. Nemzeti Pedagógus Kar és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara: mindkettő eltéveszthetetlenül fasiszta jellegű „korporációs”, „hivatásrendi” szervezet kényszertagsággal (Mussolini, Dollfuß, Salazar rezsimjére volt ez jellemző). Ha valaki kilép ezekből a hivatásrendi testületekből, elveszti az állását, mint Sándor Mária, a híres „fekete ruhás” ápolónő. (Kár is említeni, hogy ez alkotmányellenes, ráadásul rengeteg hatályos nemzetközi szerződésbe és európai jogszabályba ütközik. Az érintettek ezt – mindmáig – csöndben tudomásul vették.) A munkáltatókat (ez esetben az állam képviselőit) és a dolgozókat „egyesítő”, a munkába álláshoz kötelező tagságú totalitárius szervezet az érintettek látszólagos egyetértésével hajtja végre a megszorításokat, leépítéseket, létszámcsökkentéseket. (Ez az „érdekképviselet” ellenkezője.)

Ugyanezt a célt szolgálja a minősítések, szakvizsgák, „portfóliók” áttekinthetetlen bürokratikus tömkelege, amely kiszelektálja a csinovnyik-tehetséggel, szolgai ügyességgel NEM rendelkező „szakdolgozókat”, holott persze ők a kreatív, intuitív, eredeti koponyák, az önálló gondolkodók, az emberséges gondoskodók. (Aki csak egy kicsit ismeri a magyarországi egyetemek és főiskolák „minősítési” alvilágát, tudja, mit érnek a magiszteri, doktori, habilitációs címek – a kontraszelekció gyalázatos ürügyei, a tudatlanság jutalmai; tisztelet a persze létező kivételnek. Az álegyetemek – egész Kelet-Európában egyre több van belőlük – csak a formálódó diktatúra káderképző intézményei, a szellemi hanyatlás ügynökségei.)

A köz- és szakigazgatási bürokrácia (a maga magasan kvalifikált, művelt, kötelességtudó és fegyelmezett hivatalnokaival) szétmállik, helyét elfoglalja a politikai uralom és az államfüggő „nemzeti tőke” szakmailag dilettáns szolgahada.

Az állam „karcsúsításának”, az ún. nagy szociális ellátórendszerek szétmángorlásának az volt – Nyugaton – a neokonzervatív „ellenszere”, hogy a népjóléti és egyéb állami funkciók egy részét átengedték a magántőkének, amely ugyan (szemben tízezer magyar vezércikkel) kevéssé hatékonyan, nagyon drágán, nagyon lassan és az ügyfelek (ellátottak) között áttekinthetetlenül szelektálva intézte a dolgokat, de legalább intézte úgy-ahogy. A magyarországi neoliberalizmus orbáni változata – a jobboldali állampárt sajátos története („szociális népszavazás”, a ráragadt „etatista” ideológiai duma és hasonlók miatt is), de elsősorban a teljes lelkiismeretlenség folytán – azonban egyszerűen hagyja ezeknek a rendszereknek és alrendszereiknek a pusztulását, az ellátatlan ügyfelek (tanulók, szülők, betegek, nyugdíjas korúak, munkanélküliek, ingázók, lakásigénylők stb.) helyzetének folyamatos romlását, hogy megtarthassa a polgárság előnyére váló alacsony adókat, a „költségvetési egyensúlyt” és hogy fizethesse az államadósságot.

Mellesleg a szegény országokban mindenütt ez történik. A népjóléti állam (amelynek kelet-európai változatát még a szovjet típusú államkapitalizmus – az állítólag „létező” ún. szocializmus – teremtette meg) védelme alól kihullott populációk vagy tengődnek, vagy kivándorolnak, vagy időnek előtte meghalnak. Nemcsak Magyarországon, hanem – pár gazdag állam kivételével (az ő számuk és erejük is csökken) – mindenütt.

A népjóléti állam (magas, de progresszív adók, állami beavatkozás a gazdaságba, tervezés, gondoskodás) csakugyan költséges volt, ráadásul – a szakszervezetek révén – némi szóhoz juttatta a dolgozókat nyugaton és délen, korlátozta-szabályozta a piacot, amivel megfosztotta a tőkét (a polgárságot és a menedzsmentet) cselekvési szabadsága egy részétől, ezt nem lehetett tűrnie az uralkodó osztálynak.

Az uralkodó osztály visszaütött: legyőzte a szakszervezeteket és a (természetszerűleg) egalitárius észjárású népjóléti bürokráciát, „a szociális munkások jóindulatú diktatúráját”. Ennek párhuzama az egykori  KGST-államokban az ész nélküli, villámgyors és teljes privatizálás volt (minél lassabban ment végbe, annál jobb az illető kelet-európai ország gazdasági és szociális helyzete). Ennek jellemző tünete az, hogy pl. Magyarországon szinte egyáltalán nincs megfizethető bérlakás. A kelet-európai államok abból éltek, hogy áron alul elkótyavetyélték a vagyonukat, megszabadultak korábban fönnállott kötelezettségeiktől, és sorsukra hagytak egész néposztályokat, régiókat, foglalkozásokat, nemzedékeket. A világméretű „ipartalanítás” megszüntette a modernség egyik lényegi összetevőjét, a szervezett munkásság népi kultúráját, testületi szellemét, sajátos, rendszerellenzéki politikai identitását. Ha tetszik: osztálytudatát. S evvel magát az osztályt is politikai és kulturális-kommunikációs téren.

Ám az „államtalanítás” csődöt mondott.

És nem pusztán a szűken értelmezett „gazdasági” tekintetben. A polgári társadalomban a közügyek szférájának középpontjában az állam van. Ami közös, azt a polgári állam bocsátja a köz rendelkezésére. Efelől még az, ami közös, az a honpolgárok közjava. Ezt a polgári állam lojális alattvalói, a honpolgárok a magukénak tekintik, és tiltakoznak a közszféra fizikai és szimbolikus fölparcellázása ellen. Ezért nem akarják hagyni a budapestiek a Városliget beépítését, a Csörsz utcaiak a Testnevelési „Egyetem” tervét arra, hogy közparkot sajátítson ki önkényesen. Ezért tiltakoznak Magyarországon a megmaradt állami földek elárverezése ellen, a közhasznú szövetkezeti biogazdaságok megsemmisítése ellen – nemcsak a kedvezményezett új tulajdonosok részrehajló kijelölése miatt. Ugyanilyen, bár sokkal radikálisabb mozgalmak indultak Zágrábban a Varšavska utca megmentésére, Belgrádban a Peti park és a Beko gyár helyén létesült park megmentésére, Dubrovnikban a Srđ domb megmentésére, Banja Lukában a Picin park megmentésére, Bulgáriában a köztulajdonú földek (Pirin) nyilvános hozzáférhetőségéért, Belgrádban az abszurd vízparti üzleti negyed (felhőkarcolók) kialakítása ellen – de hasonló mozgalmak voltak és vannak Törökországban, Egyiptomban, Latin-Amerikában, az Egyesült Államokban, Kanadában és másutt.

Különös jelentőségük van azoknak az akcióknak, amelyek a cigányok kitelepítését akadályozzák Miskolcon a számozott utcákból, Kolozsváron a Pata utca végének környékéről (a Patarétről; ez Magyarországhoz képest nagyon jól szervezett és viszonylag eredményes tiltakozó mozgalom), Budapesten a VIII. kerületből.

A közszféra dolgozóinak – ápolóknak, orvosoknak, vasutasoknak, Volán- és BKV-dolgozóknak – az egyre hangosabb morgolódása (amelyet nem egészít ki a páciensek és az utasok tiltakozása: egyelőre), és mindenekelőtt a tanárok tiltakozása primér és tiszta  demokratikus üzenet: a közügyek a mieink, a közszféra a miénk, az állam a miénk – akármennyire igaz az, hogy mindezeket (a nevünkben, „megbízásunkból” és… „fölhatalmazásunkra”) az állam adminisztrálja és szabályozza jogilag.

A tanárlázadás – hatalmas politikai jelentősége, az ellenállás szép, békés, észszerű, tartalmas karaktere mellett – azért is jelenthet új kezdetet, mert egyesíti a bérköveteléseket, az infrastruktúra fönntartására szánt költségvetési rész megsokszorozásának követelését a politikai demokrácia (ez esetben: a decentralizálás) követelésével. És azért, mert bevonja a békés tiltakozó mozgalomba a gimnazistákat és a szülőket. És azért, mert a tankönyvreform és az oktatási-nevelési tartalmak ügyében szembeszegül a reakciós-rendpárti butítással, indokrinációval és manipulálással. És azért, mert egyesíti a szakszervezetek és közalkalmazotti tanácsok hagyományosabb taktikáját az új társadalmi mozgalmak logikájával. (Mindehhez persze még szükség lenne a Nemzeti Pedagógus Kar szétverésére, a P.Ö.CS. és hasonló totalitárius módszerek-intézmények-kötelezettségek megszüntetésére. Egyszer s mindenkorra. A Klik eltüntetése csak részleges siker lenne.)

Közbevetőleg: magyarországi sajátosság, hogy nincsenek haladó szellemű diákmozgalmak az egyetemeken. A magyarországi egyetemeken csak két mozgalom volt, amely valaminő országos jelentőségre vergődött: az egyik neve Fidesz, a másiké a Jobbik. (Ezt a munkahelyi politizálás tilalmával – amely szintén megérett az eltörlésre – magyarázzák. Ám az egyetem a diákoknak nem munkahely, annál sokkal több – és kevesebb.)

A tanárlázadás az egész magyar nép támogatását megérdemli, nemcsak azért, mert valamennyiünk érdekében áll – akár a kórházak, rendelők vagy a hármas metró vagy a MÁV vagy a Liget megmentése – , hanem morális okokból is.

A hagyományos „balliberális” ellenzék fogyatkozó számú hívei egyfolytában azon tanakodnak, hogy a föllángoló (vagy fölpislákoló…) tüntetések, tiltakozások miért nem állnak össze egységes folyamattá, miért lankadnak el időről időre, miért nem fordítják szembe az elégedetlenek (gépiesen összeadva: többségi) tömegét a represszív-autoritárius államrendszerrel.

Miért nem támogatják közülük többen – pedig szemlátomást változást szeretnének – az ún. demokratikus pártokat? Az nem kielégítő magyarázat, hogy ezek a pártok rossz minőségűek. Hiszen mint mindent, a már ismert pártokat is meg lehetne javítani, és új pártokat is lehetne alapítani.

A valóság az, hogy szép lassan mindenki belátja: a polgári parlamentarizmus, a „liberális demokrácia” egyik legfőbb intézménye szétrohadt.

(S ebbe most a rövidség kedvéért beleértem a helyhatóságok választott testületeinek erkölcsi nyomorát is.)

A láthatólag erős demokratikus tartalékokkal rendelkező közvélemény – egykori érdemei elismerése mellett – a fészkes fenébe küldte a többpártrendszert, a választásokat, a parlamenti kormányzás illúzióját.

Mindenki tudja, hogy a Fidesz-KDNP csak formálisan őrzi az alkotmányos-szabadelvű jogállam (amelyet tévesen neveznek „demokráciának”, de hagyjuk ezt most) keretét: ez üres keret, amelyben csak a mindenféle hatékony kontroll nélkül működő végrehajtó hatalom létezik; a többi látszat – vagy legjobb esetben korhadó maradvány. (Tegyük azonnal hozzá: ez világjelenség, bár a magyar változat kissé extrém.)

Ezt a szabadságkorlátozó fejleményt erős, elkötelezett kisebbség támogatja. Ám tévedés volna azt hinni: a szkeptikus, kedvetlen többség – amely nemcsak hogy nem választ pártokat, hanem a pokolra kívánja őket – kedveli vagy elismeri a szabadság- és népellenes rezsim tulajdonságait vagy személyiségeit.

A magyarországi közvélemény titokzatos kollektív elméjében sokféle gondolat kavarog, többek között demokratikus eszmék – az önrendelkezés, az autonómia és a szolidaritás eszméi is! – , de az bizonyos, hogy a többpártrendszerű parlamentarizmus (a képviseleti kormányzat) mítosza HALOTT.

A „balliberális” ellenzéki médiakonszenzuson belül mintha még senki nem vette volna észre, hogy a magyarországi pártok rég megszűntek. Nincs tagságuk, csak apparátusokból s maroknyi önkéntes aktivistából állnak. A Fidesz-KDNP igazi állampárt, összes tényezői állami (központi és helyi) tisztségviselők, faluhelyt meg a helyi harámbasákból áll, akik egy személyben („polgármester” néven…) egyesítik a hajdani községi párttitkár, téeszelnök és tanácselnök funkcióit, s egyben mindig ők a leggazdagabb helyi „vállalkozók”. Ez az oszmán eredetű hűbéri igazgatás változatlan továbbélése.   A tömegpárt, a pártmozgalom HALOTT. (Még a „legmozgalmibb” Jobbik is zsugorodik.) Az apparátus nem párt, ha úgy is titulálják.

És senki nem is akarja föléleszteni.

Az új társadalmi mozgalmak sajátossága az utóbbi negyedszázadban – az egész világon, nemcsak Kelet-Európában! – az, hogy nem hoznak létre állandó struktúrákat. „Single-issue movements” (egycélú mozgalmak), bár nem mind. Követeléseket fogalmaznak meg, szerencsés esetben össztársadalmi támogatást szereznek hozzájuk, majd föloszlanak, habár közben mély nyomot hagytak a politikai kultúrában, amelyre a következő mozgalmak támaszkodnak. Van egy körvonalazatlan mozgalmi miliő, amely személyes-baráti hálózatokon (és nem utolsó sorban publikációkon, filozófiai és művészeti gerillapraxisokon s egyre inkább: digitális mozgalmi irodalmon) keresztül fönntart érzületi, világnézeti folyamatosságot, hagyományt, szimbolikát, ha nem is éppen „intézményi emlékezetet”.

Azért ilyen ez a mozgalmi mikrokozmosz – amely időszakonként hatalmasra nő, majd alámerül, eltűnik, elhomályosul, s ahogy mondani szokás: „molekuláris” vagy próteuszi, középpont nélküli – , mert nem törekszik a közhatalom megszerzésére.

Emiatt a hagyományos sajtó mindezt nem is tartja „politikának”, ami súlyos tévedés. A politika nem merül ki a hatalmi harcban, bár mindenféle politika befolyásolja és alakítja a hatalmat. A hatalom gyakorlását azonban az új társadalmi mozgalmak (amelyet Magyarországon tévesen, de immár jól meggyökeresedett szóhasználattal „civileknek” neveznek: ebbe kénytelen leszek belenyugodni…) átengedik a polgári államnak. Lehet, hogy ez kockázatos, de a pártforma HALOTT mint olyan. Az új társadalmi mozgalmak körében egyöntetű meggyőződés (ha föl is merülnek kételyek), hogy választásokon pártként nem szabad részt venni, ez a züllés útja. S ki tagadhatná, hogy ez így van?

Ám szembe kell nézni a következményekkel, mindenfajta ködös reménykedések nélkül. Elvégre a hatalomnélküliség, az „antipolitika” ideológiáját annak idején a szovjet típusú állammal szembenálló demokratikus ellenzék is meghirdette – Václav Havel és Konrád György – , s lám, mi lett belőle (Havelból még köztársasági elnök is…).

Amennyiben az új társadalmi mozgalmak – s ez a csöppet sem radikális, nagyon szelíd tanárlázadásra is igaz – nem akarják megszerezni a köz- vagy államhatalmat, akkor három problematikus út áll előttük.

Megmaradnak a kérelmező pozíciójában, amely nem szuverén, hanem alattvalói, a támadott fölsőbbség tekintélyének elismerése. – A kérelmek, követelések, javaslatok elutasítása esetén az eredmény vagy megaláztatás, vagy elvtelen kompromisszum, vagy (s ez évezredes tapasztalat) elvadult, anarchikus lázongás, iránytalan erőszak, zűrzavar.

Nem törődnek bele az elutasításba, a kudarcba; elutasítják a fölsőbbség tekintélyét. Ez a forradalom útja, amelynek ma nincs esélye, s amelynek a puszta gondolata is népszerűtlen, marginális az egész világon.

Fönntartják a tiltakozás permanenciáját, fegyvertelen állóháborúval őrlik föl az államhatalom szilárdságát, hiúsítják meg a repressziót. Ez azonban központosított militáns szervezet nélkül emberfölöttien nehéz. (Még 1968 is elhalt, pedig az világtörténelem volt, nem babra ment a játék.)

Könnyű elképzelni – de nem könnyű megcsinálni – , hogy a pedagógussztrájk (bölcsődék, óvodák, iskolák, főiskolák és egyetemek), diáksztrájk, intézményfoglalások, kombinálva a közlekedési dolgozók (MÁV, Volán, BKV és más városi tömegközlekedési vállalatok) sztrájkjával, az elbocsátásokkal fenyegetett állami intézmények munkabeszüntetésével vagy munkalassításával, a sürgős beavatkozások kivételével a kórházi és rendelőintézeti dolgozók, esetleg a béremelést követelő rendőrök sztrájkjával perceken belül megbénítaná az országot, és masszív engedményekre kényszeríthetné a tekintélyi államot, a szélsőjobboldali kormányt. De ilyesmit nem tartok valószínűnek: meglepődném rajta, bár lelkesen helyeselném.

Kérdés, hogy a szakszervezetek ilyen akciónak akár az átgondolására is képesek-e egyáltalán (bár a szakszervezeti mozgalom megújítása napirenden van, lásd Pumukli barátunk cikkét a Dinamó Műhely blogon). De ez egyelőre utópia; a kormány tárgyalni fog – ezt jelzi az oktatási államtitkár brutális menesztése, ami persze mindenki szerint önmagában üres gesztus, és nem több.

A parlamentáris többpártrendszer olyannyira népszerűtlen (a „pártpolitika” szó Magyarországon egyértelműen megvető, undorodó árnyalatú), hogy a saját legnagyobb meglepetésére bajba került Orbán-kormány avval próbálja befeketíteni a tanárlázadást, hogy állítólag ellenzéki pártok támogatják, sőt: „irányítják a háttérből”. (Nem szólva a Soros György vezette zsidó világösszeesküvésről, a „háttérhatalom” mesterkedéseiről…) Még ha erre képesek is lennének parlamenti pártok (nem azok), a tiltakozó mozgalom nem kér belőlük. (Az természetes, hogy „ellenzéki érzelmű” pedagógusok részt vesznek a dologban. De ami érdekesebb, hogy a tiltakozás nem korlátozódik rájuk, sőt.)

Függetlenül attól, hogy a tanárlázadás sikerrel jár-e vagy se (most csak annyit mondhatunk, hogy nem lehetetlen), a közös visszakövetelése, a közügyek visszafoglalása kívülről – az új társadalmi mozgalmak vezérlő utópiája – rokonságot mutat a commons régi-új elméletével. (Ezt itt nincs terem ismertetni, utána lehet nézni – jobbról balra haladva – Elinor Ostrom [Nobel-díjas, ha ez számít valakinek], Michael Hardt/Antonio Negri és David Harvey írásaiban, amelyeket olvasóim egy része már úgyis ismer. Vannak evvel kapcsolatban filozófiai fönntartásaim, de ez most mellékes.) Tehát itt nem pusztán ösztönös törekvésekről van szó, hanem olyasmiről, aminek elmélete is van: ez a modern korban mindig azt jelzi, hogy mélyebb társadalmi változások készülődnek.

Nem tudni, hogy azok, akik valószínűleg orrukat befogva se mennek el az ellenzéki pártokra vagy bárki másra szavazni (én már a legutóbbi pár alkalommal se voltam: ki a nyavalyára szavazzak?), rá tudják-e kényszeríteni a tőkés államot kívülről arra, hogy a közösből valamit visszaszolgáltasson a népnek. „Élections, piège à cons” (ezt inkább nem fordítom le) – ezt rég tudjuk. Vagy tudhattuk volna. Az állítólagos „liberális demokrácia” már nem alkalmas a szabadság céljaira, ez világos. Ennyiben a népi közvéleménynek vitathatatlanul igaza van. Azok, akik még szavaznak, zömmel a „liberális demokrácia” ellenségeire (Fidesz-KDNP, Jobbik) szavaznak. A szabadság hívei nem szavaznak. Még a jogállami garanciákat is pusztán a jogvédő NGO-k védelmezik, és tartják intellektuálisan jó karban. Ez szokatlan és nehéz helyzet, de több bizakodásra ad okot, mint az eddigi rutin.

A hagyományos „ballib” ellenzékiségnek befellegzett, történelmi funkciója megszűnt. A Sziriza veresége – és a Podemos, a portugál Baloldali Blokk vagy Jeremy Corbyn készülő kudarca – megmutatja, hogy a rendszer belülről reformálhatatlan, amint reformálhatatlannak bizonyult a szovjet típusú államkapitalista rendszer az 1980-as években. Ilyenné lett az utóda is. Lássuk, mire megy az állami reprezentációs (képviseleti és kulturális) rendszeren kívüli ellenállás a maga szerény céljaival és szerény eszközeivel.

 

2016. február 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább

A kisebbségek pápája is...

Elismerem, hogy a pokolba vezető út is hamis keresztekkel van szegélyezve, ám ezúttal nem a pártpapokra, >

Tovább