2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Európa! Utópia?

Végel László
Végel László

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

1968 elárulása

Az Újvidéki Irodalmi Fesztivál keretében fellépek a Zeppelin hajón sorra kerülő irodalmi rendezvényen. Szemerkélt az eső, ami általában rossz jelnek számít, ezzel szemben „telt ház” fogad. Eljött több újvidéki szerb írókollégám valamint a jelenlevők örömére felesége kíséretében megjelent Jovan Dejanović, az egykori újvidéki polgármester is. Az újvidékiek emlékei szerint a kultúra és a sport fellendítése mellett az ő érdeme, hogy mandátuma nyolc éve alatt (1974-1982-között) épültek a legrangosabb újvidéki létesítmények, így például a Vojvodina Sport és Üzletközpont (Spens), a Szerb Nemzeti Színház, a dunai Szabadság híd, felújítatta a városmagot, visszakerültek a Duna utca macskakövei...  Újvidék akkoriban megszépült, a belváros feléledt, az egész városiasabb arculatot öltött. Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház művészei részleteket olvastak fel a Judit című drámámból, amelyet annak idején ez a színház a műsorára tűzött. Az előadást Haris Pašović rendezte volna, ha a volna ott nem lett volna. A joghurt-forradalom után a színház új vezetősége új műsortervvel rukkolt elő, amelyben nem kapott helyet a Judit. Az esten a pódiumbeszélgetés során kitértem az 1968-ról és a hatvannyolcas eszmények elárulásáról szóló Áttüntetés című regényemre. Közvetlenül a világháború előtt és után született „elpazarolt nemzedékek” lelkén száradt, hogy „belekényszerültek” az 1971-et követő ólomévekbe, amelyeknek az antliberális kurzusa egyenesen Milošević autoritatív rendszerébe vezetett.

Felfrissülés

Nem csodálkoznák, ha a jelenlegi kisebbségi hatalom felfrissítené sorait, leváltana egynéhány megbízhatatlan személyt és helyettük megbízhatóbbakat nevezne ki. Közeleg a lombhullás, borús napok jönnek, kezdődnek az őszi pártalapú tisztogatások.    

Horvát Faust – itt és ma

Slobodan Šnajder barátom jelentkezik Zágrábból, mert a napokban Újvidékre látogat. Drámáját október végén bemutatja az újvidéki Ifjúsági Színház és annak a próbáit kívánja megtekinteni. Legutóbb decemberben Zágrábban találkoztunk a Neoplanta bemutatóján. Előzőleg Bécsben és Berlinben tanácskozásokon vettünk részt. A háború előtt sokszor és még több helyen. Ő írta az Áttüntetések című regényem utószavát. A Horvát Faustot a nyolcvanas évek egyik legjobb jugoszláviai drámájának tartom, Šnajder volt köztünk talán a legérzékenyebb szeizmográfus. Azt hiszem, tévednek azok, akik azt gondolják, hogy a Horvát Faust csak a horvát világról szól, nem, egyre inkább válik egyértelművé, hogy igazi kelet-közép-európai drámáról van szó. Közülünk ő vette észre elsőnek a harmincas évek szellemének kísérteties feléledését.

Franyol nyelv

Nagy izgalommal olvasom a Concourt-dijas Lydie Salvayire a Nem sírni című, a spanyol polgárháborúról szóló új regényét. Érthető, hogy a vajdasági magyar irodalmi életben egy szó sem esik róla, hiszen a Nem sírni igen távol áll a mai budapesti irodalmi kánonoktól. Nem Párizsban játszódik, nem is az Örökkévalóságban, hanem a harmincas évek Spanyolországában. A menekültcsaládból származó írónő két hangon szól, a regény egyik „hangja” a katolikus és konzervatív íróé, aki a kezdetben rokonszenvezett Franco falangistáival, de a szörnyűségek láttán annak kritikusa lesz. A másik hang a narrátor anyjáé, Montse-é, aki azonosul a párizsi 68-as diáklázadások hangulatát megidéző „nagy forradalmi karnevállal”. Az anya 75 évvel később mondja el a történetet a lányának. Kommunisták és anarchisták vonulnak fel, hogy megvitassák az élet és a forradalom értelmét. Az írónő nem kíméli a katolikus egyházat, közben nyíltan politizál, ami a modern francia prózában szinte magától értetődő. Montse különös nyelven mondja el történetét a lányának, amely nyelvet a kritikusok franyolnak kereszteltek el. A francia szövegbe ugyanis rengeteg spanyol szó, mondat ékelődik. A regény olvasása közben arra is rádöbbenek, hogy nem véletlenül éppen ma született meg, amikor sokan emlékeztetünk a harmincas évek kísértetszerű feléledésére, hiszen a regény végső soron nem a múltról szól, hanem a jelent romboló visszalopakodó múlt időről. Ezt tartva szem előtt újra meg újra kénytelen vagyok megállapítani, hogy azok az irodalmi művek maradnak tartós értékek, melyeknek életébe közbeszól a világ. A többi az irodalmi kaszt belügye.

Frankfurt előtt

Postázták a frankfurti könyvvásárra szóló repülőjegyeket. Lelkileg készülődök. Elsőre mindig megrémülök, amikor szembesülök, azzal a rengeteg kiállított könyvvel. Eggyel több kötet szerzője vagyok, és semmi más. Egyedüli vigaszom, hogy végre találkozom régi barátokkal, ismerősökkel. Nagy lesz a nyüzsgés. Okvetlenül időt kell szakítanom a Metthes&Seitz kiadóval való beszélgetésre a Négyszemközt Máraival ügyében. Aztán a zsebkönyveim kiadójával, a Fischer Taschenbuchverlag képviselőivel egy hosszabb vizit van tervbe, hogy beszámolhassanak a zsebkönyveim sorsáról. 

Európa-utópia?

„Lehet, hogy az Európai Unió eszméje utópia volt és marad”, írta Zigmund Bauman egyik tavaly közzétett esszéjében (Merre tart Európa?). Vigasztalásul hozzátette, hogy „minden esetre egy aktív utópia volt és marad….”  Bizonytalankodom. Maradt-e még erőm az aktív utópiára. Csüggedten szemlélem a körülöttem zajló eseményeket, miközben figyelem milyen gyorsan rohan velem az idő. Mintha tegnap történt volna az Európa utáni naiv lelkesedés. Nem sejtettem, hogy a nemzeti politikai elitek már akkor fenntartással kezelték az Európa-eszmét, főleg Kelet-Európában, ahol az európai liberális demokrácia összeegyeztethetetlen a nagy hagyományú tekintélyelvű uralommal. Noha nem csak ebben látom a problémát. A nagy nyugati cégekre gondolok, amelyek „otthon” felelősen viselkednek, támogatják a kultúrát, ám Kelet-Európában majdnem hogy gyarmatosítókként pöffeszkednek. Cseppet sem érdekli őket a helyi társadalom, az ördöggel is szövetkeznének, csakhogy eladják a portékájukat és minél nagyobb profitra tegyenek szert. A kapitalizmus Kelet-Európában produkálja a legdurvább arcát. Vajon megtörténhet-e, hogy ugyanaz a kapitalizmus bomlasztja fel Európát, amelyik megteremtette? Miért ne? 

Ellentétes élmények

M. Sz. autójával Rovinjba igyekszünk. A szerb-horvát határon minimális az ellenőrzés, kisebb, mint a magyar-szerb határon. Nyoma sincs a néhány órával előbbi határzárnak. Zágráb után, a festői Gorski Kotarban tartunk pihenőt. Ismerős táj, gyerekkoromban (1954-ben) Delnicén nyaraltam édesapám cégének szakszervezeti üdülőjében. Azóta sokszor jártam már ezen az útvonalon. Öt-hat óra autózás után Anikó elkiáltja magát: „Nézd, a tenger!”. Én meg arra gondolok, hogy mégiscsak mennyire izgalmas és lenyűgöző ország volt az az egykori Jugoszlávia.  Tudom, nincs helye a nosztalgiának, hiszen tanúja voltam, a szörnyű és véres felbomlásnak. Szánalmas volt a gyűlölet vulkánikus feltörése. A néhai Jugoszláviáról két ellentétes élmény él bennem, az egyik a kulturális tarkaság, a sokféle kulturális energia felszabadulásának élménye, a másik a háborús évek, a teljes bizonytalanság kora, a sötét, félelmetes újvidéki utcák látványa. Az Exterritóriumban tanúként szólaltam meg és nemcsak a háborúról, hanem a felrobbantott időről is megírtam életérzésemet. Összegeztem a korszakot, amely alapjaiban módosította életem alakulását, írói munkásságomat.  

Felrobbantott idő

Mirko Kovačról szóló jegyzeteimet olvasgatom. „Küszöbén vagyunk már azoknak az éveinknek,/ amikor már mind kevésbé értünk egyet másokkal,/s amikor már önmagunkkal is mindinkább meghasonlunk”, írta 1984-ben. Teljesen átérzem azt a gondolatot. Csalóka időkben éltünk, amely játszott velünk, mint a macska az egérrel. Nem volt időnk megnyugodni. Nem volt alkalmunk belső egyensúlyra lelni, önmagunkkal megbékélni.

A rovinji piacon

Isztria egészen más! Ezt a kijelentést nem csak Horvátországban hallom újra, hanem Jugoszlávia többi utódállamában is. Erről a helyszínen is meggyőződhettem.  Példásan őrzik az antifasiszta emlékműveket, aztán az isztriai városok főterei továbbra Tito marsall nevét viseli. Több emberrel találkozom, akik jól érzik magukat a félszigeten. A rovinji piacon egy vukovári menekült arról számol be, hogy sok a magyar őslakos városban. Egészen pontosan a következőképp fejezi ki magát: ő menekült, a magyarok őslakosok. Egy macedón fiatalember úgy került ide, hogy Macedón szőlőt árult a piacon, aztán gondolt egyet és maradt. Most már őslakosnak vallja magát. Egy boszniai pincérnő azzal büszkélkedik, hogy ő is őslakosnak érzi magát. Miért? Azért mert itt senki sem kéri számon, hogy milyen nemzetiségű és honnan jött. Valóban az Isztrián internacionális szellemiség uralkodik. Nem csoda tehát, hogy nem találkoztam olyanokkal, akik az EU-t ócsárolták volna. Szerintem az uniós csatlakozáshoz nem elegendő a „jobb élet” utáni vágyakozás, a magasabb életszínvonal reménye, egyféle kultúra is szükséges hozzá.

Felsorakoznak az új erők 

A rovinji Mirko Kovač Napokon elhangzott felszólalásomnak elég nagy visszhangja volt a horvát sajtóban. Vegyük tudomásul, hogy a miloševići korszak elmúlt, mondtam, a hatalom ma az európai diskurzus mimikrijével él. Felsorakoznak az új erők.  A tegnapi ellenállók közül ma sokan elnyomók lettek.   

Naivitásom emléke

Belgrádba utazom a német nagykövetség fogadására. 25 évvel ezelőtt döntötték le a berlini falat. A nagykövet diplomatikus üdvözlő beszéde után, Aleksandar Vučić szerb kormányfő mondott néhány szót. Elismerte, hogy negyed évszázaddal ezelőtt, amikor erősödőben volt a radikális párt, nem ismerte fel az esemény történelmi jelentőségét. Furcsa koincidencia! 15 évvel ezelőtt bukott meg Milošević! A nacionalizmus újra győzött, jegyeztem le a naplómban azon az éjszakán. Reménykedtem, bár magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan miben. Most már tudom, hogy naiv voltam. Beköszöntött a kaméleonok, a hamisjátékosok korszaka. Övék a pálya.

 

 

2015. október 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább

A kisebbségek pápája is...

Elismerem, hogy a pokolba vezető út is hamis keresztekkel van szegélyezve, ám ezúttal nem a pártpapokra, >

Tovább