2019. július 17. Szerda
Ma Endre, Elek, András névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Visszatérő múlt

Végel László
Végel László

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

„Bölcs” magyar politika

Kassai utam után mi más jutna eszembe, mint a 74 évvel ezelőtti bombázás! A város történelméhez tartozik az 1941. június 26-ai dátum és Magyarország önkéntes hadba lépése. Hitler ugyanis nem akarta, hogy Magyarország hadat üzenjen Oroszországnak. Jól tudta, mint ahogy Romsics Ignác írta, hogy a honvédség rosszul képzett, felszerelése is gyatra. Ha Magyarország belép az oroszok elleni háborúba, akkor cserébe újabb területi igényekkel rukkol elő a románokkal szemben. A Führer számára fontosabbak voltak a romániai olajmezők, úgyhogy nem akarta heccelni a románokat. Egyébként az oroszoknak sem felelt volna meg a magyar hadüzenet. Biztosították a magyar felet, hogy Oroszország elismeri Magyarország területi igényeit, cserébe viszont magyar semlegességet várt volna el. Molotov azt mondta a moszkvai magyar nagykövetnek, hogy nincs semmi ellenvetni valója, hogy a „magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak”. Ennek ellenére a magyar kormány mégiscsak kikönyörögte a német hadvezetéstől, hogy belépjen a háborúba. Jó alkalom volt Kassa bombázása. A mai napig tisztázatlan, hogy kik bombázták Kassát. Az oroszok? A szlovákok? A románok? A németek? Egyikre sincs egyértelmű bizonyíték, így válasz sem. Mindegy. Magyarország hazafias lázban égett és a biztos győzelem reményében, hadat üzent az oroszoknak. Igaz, Amerikát sem kímélte. Ezzel Magyarország sorsa eldőlt!  Ilyen volt a „bölcs magyar politika”!

Farizeus tömegek

Jules Renard tanulságos megjegyzése: „A keresztre feszített Szent András két napon át prédikál húszezer főnyi tömegnek. Mind lenyűgözötten hallgatja, de egynek sem jut eszébe, hogy megszabadítsa.”

 

Budapesten várják az ítéletidőt, a vihart, a jégesőt. Az utcák kihaltak. Most még a hőségtől menekülnek, de pár óra múlva az ítéletidő tartja őket benn a szobákban. Az Európa Parlamentben a görögországi adósságprogramról folyó vitát követem. Cipras kitart, továbbra is vádol: ”Az uniónak demokratikusnak kell lennie, vagy megbukik”, mondta. A mondat rokonszenves, e téren sok dolog róható fel a brüsszeli atyáknak. Guy Verhofstadt, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért frakcióvezetője replikázott: „Számoljon le a privilégiumokkal, elnök úr: a katonaság, a hajótulajdonosok, a görög szigetek, a pártok és bankok privilégiumaival”.  Tényleg, egy baloldali párt miért nem erre helyezi a hangsúlyt. Kétségtelen, hogy a görög szegénységet sújtja az uniós adósságprogram, de mi legyen az uniós támogatás haszonélvezőivel, a görög oligarchákkal? Ezek után az európai szélsőjobb kelt Cipras védelmére. Nigel Faraga az angol szélsőjobbos frakció társelnöke kijelentette.”A megszorítások soha sem működtek. Ha van elég bátorságuk, most kivezetik népüket az eurózónából.” Marie Le Pen, a francia szélsőjobb vezetője pedig jóslatszerű kijelentést tett: „Az euró nem visszafordíthatatlan és nem örök”.  Putyin, orosz elnök ravaszul figyel. 

A patrióta tevék átbújnak a tű fokán is

Egye szívesebben olvasgatom az írói naplókat, főleg a „kellemetleneket”, mint Witold Gonbrowiczé vagy Márai Sándoré. Érdekelnek, mert bevezetnek a kor lelkébe, amelytől az irodalom egyre inkább elidegenedik. A naplóíró kifecsegi saját sebeit, akkor is, ha titokban akarja tartani, mindig szubjektív, néha szeszélyes, de a végén kiderül, hogy olyan jelenségekről számol be, amelyekről a történészek is csak alig-alig vesznek tudomást.  A kor lelkéről! Jules Renard naplójegyzeteit olvasgatva felkapom a fejem. „Minden patriotizmus mögött ott a háború: ezért nem vagyok én patrióta”, írta a francia író 1899. július 14-én. Ki gondolt akkor az I. világháború kitörése előtti szenvedélyes patriotizmus-diskurzusára? Azóta a baljós időkben minduntalan a patriotizmusról prédikálnak. A kilencvenes évek elején ez játszódott le a néha Jugoszláviában is. Miközben az álkatonai alakulatok fegyverkeztek, az értelmiségiek pedig a patriotizmusra esküdöztek. Azóta is gyanakodva kapom fel a fejem, ha valaki a patriotizmusával kérkedik. De ez csak a kezdet. Aztán következik a nemzet, meg a közösség. Bekövetkezett ezeknek a fogalmaknak a szörnyű inflációja. Amikor hallom azt a szót, hogy „csak a közösséget szolgáljuk”, rögtön az újgazdagok villáira gondolok. Nagy kár, hogy ezeket az egyébként nemes fogalmakat az elmúlt százvalahány évben ennyire lejáratták. Ezek után mi más tehet titkos patrióta, a nemzetére szerényen gondoló személy, minthogy fogcsikorgatva hallgat, leül az íróasztal mellé, írja a naplóját, és apró-cseprő dolgokkal foglalkozva arról is beszámol, hogyan bújik át a teve a tű fokán. Aztán fellapozza a Bibliát és beleolvas Máté evangéliumába. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni”.

Támogató és tagadó hallgatás

A hallgatásnak is van legalább olyan súlya, mint szónak vagy az írásnak. Néha nem is a legveszélytelenebb válasz, ám nem lehet minden hallgatást egy kalap alá venni. Van támogató és beleegyező hallgatás. A hatalmat semmi sem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás, a beleegyező hallgatást pedig bőven jutalmazza a hatalom. Ma inkább a beleegyező hallgatás  uralja a közéleti terepet. A tagadó hallgatásról Márai írt a Hallgatni akartam című könyvében. Nem is értem, hogy a könyv első olvasásakor miért nem figyeltem fel rá, hiszen sokféle kihívással teli életemben sokat küszködtem vele. Bizonyára azért kerülte el a figyelmemet, mert megjelenése pillanatában könyvének egy másik üzenete kötötte le a figyelmemet. 2013 júniusában, a könyvhétre, jelent meg a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem. Kissé szorongtam miatta, mert annak Horthy-képe nemigen felelt meg az Horthy előtti újabb tisztelgésnek. Nem a magyarországi ellentétekben gondolkodtam, hanem a saját kisebbségi perspektívámból ábrázoltam azt a kort. A szenttamási Zöld utcám lakóitól is hallottam arról az öntelt, dölyfös magyarkodó retorikáról, amellyel a pesti urak érkeztek, s ugyancsak tőlük hallottam, hogy milyen gyáván menekültek azok, akik a leghangosabbak voltak. Magukra hagyták a délvidéki magyarokat, akik aztán kegyetlen retorzió áldozatai lettek. Ők fizették meg az üres és úrhatnám nemzeti pátosz árát. Mikor kér ezért bocsánatot az anyaország a vajdasági magyaroktól? A Neoplanta avagy az Ígéret Földjéből kiolvasható ez a kérdés is, s a könyv megjelenése után szorongva gondoltam arra, hogy miként fogadják a könyvet Magyarországon. Ugyancsak a könyvhétre jelent meg Márai könyve, a Hallgatni akartam, természetesen megvásároltam az addig ismeretlen művet. Pestről nem Újvidékre utaztam, hanem Bécsbe. Árvízveszély Budapestet is fenyegette. Győr felé tartva láttam az árvíz okozta borzalmas károkat, a védelmi munkálatokat. Az utazótáskámból elővettem Márai könyvét, és Bécsig nem tudtam letenni. Az árvízről is megfeledkeztem. Kiderült, hogy Márai a regényem koronatanújának számít. Kassán ugyanazt látta, amiről az egyszerű szenttamási emberek meséltek. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy nem vettem tudomást a „tagadó hallgatásról”, amely árnyékként kísérte végig az életemet. Ez az árnyék ma is követ, az egypártrendszerben is rám nehezedett, s ma sem vagyok mentes tőle. De miről ismerhető fel a tagadó hallgatás? Miben különbözik a támogató hallgatástól? A tagadó hallgatás a marginálisok „hangja”, így jelzik, hogy kívül vannak a hatalmon és nem kívánnak oda belépni. A beleegyező hallgatás a hatalom különböző posztjain helyet foglalók taktikája: kivárnak, majd akkor szólalnak meg, ha tudnivaló lesz, hogy ki a győztes. Most éppen ezt látom a vajdasági magyar közéletben. A tagadó hallgatás viszont valamiképpen mégis megszólal. A Lemondás és megmaradásban írtam erről az utolsó szalmaszálat jelentő kritikus zsargonról, amellyel az értelmiségi őrizte az autonómiáját. Külön nyelv születik, amely jelzi, hogy az ember nem tartozik a hatalomhoz. Ugyanakkor azonban felmerült bennem a kétely, hogy vajon az újabb nemzedékek megfejtik-e ezt a zsargont. Manapság rájöttem, hogy a magyar vagy a szerb irodalomban és a szellemi életben megfejtik a múlt rejtélyes rébuszát, ám a nemzeti kisebbségben nem. Itt minden nemzedék elölről kezd építkezni. A kisebbség arról ismerhető fel, hogy elveszti saját kontextusát.

Visszatérő múlt

A srebrenicai genocídiumra emlékező tömeggyűlésen a tömeg kifütyülte és sértegette, majd műanyagüvegekkel, cipőkkel, kövekkel dobálta meg Aleksandar Vučić szerb kormányfőt. A múlt időnként úgy tör fel, mint a vulkán, azért mert nem néztünk szembe igazán vele. Ez csak akkor derül ki, ha tudjuk, hogy az incidenst egy szerbiai labdarúgócsapat tagjai kezdték. Én, például, azt gondolom, hogy Belgrád főterén kellett volna Vučićnak fellépnie, hogy kiderüljön, hogy is állunk a miloševići múlttal.

Helységtáblák

Az ohridi színházi fesztiválra utazom az Újvidéki Színház társulatával. Autóbusszal több, mint tíz órás út. Óhatatlanul eszembe jut a néhai Jugoszlávia. Nosztalgia nélkül gondolok arra, hogy minden szempontból milyen változatos volt. Ez volt az erénye és a veszte. Néhány településen áthaladva észreveszem, hogy a városka nevét először albánul írják ki, aztán macedónul.  Ohridban arról faggatom barátaimat, hogy miről van szó. Így írják elő a macedón törvények, hangzik a válasz. A vajdasági helységtáblák jutnak eszembe.  Kíváncsian várom, hogyan fogadják a macedón nézők a Neoplantát. Macedón barátaimmal találkozom, s nem lepődöm meg azon, hogy náluk is hasonló konfliktusok dúlnak, mint Szerbiában vagy Magyarországon. Jól megértjük egymás, sokkal jobban, mint harminc évvel ezelőtt.

 

 

2015. július 20.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább

Több vagy kevesebb?

A nyilatkozatok és az ígéretek azonban most már – négyévi pereskedés után – nem tűnnek elegendőnek. >

Tovább

Gyerekek a röszkei migránsbörtönben

A politikai kannibalizmus pillanatnyi sikere majd elpárolog. Akkor majd mindenki röstellni fogja magát a passzív cinkossága >

Tovább