2019. szeptember 17. kedd
Ma Zsófia, Róbert névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Csapdába estek a határon túli magyarok

Végel László
Végel László

A nemzetállami eufória hosszú távon kisebbségellenes, akkor is, ha nem erőszakkal, hanem „demokratikus módszerekkel” él. 

Egyre többször halljuk, legutóbb ebben a rovatban Lengyel László is szóvá tette, hogy a kelet-közép-európai társadalmakban erősödnek a tekintélyelvű tendenciák és kormányzási modellek. Mind többen tartanak a „puha diktatúrák” lehetőségétől. Jellemző azonban, hogy az nem a felülről irányított erőszak szüleménye, nem idegen szuronyok kényszerítik a népre, hanem szabad választások legitimálják, mivelhogy a lakosság többsége ebben látja a kiutat.

Sok magyarázata van ennek. Részben a rendszerváltás ellentmondásai, részben a szerény demokratikus hagyományok, az állam túlhatalma, a gazdaságilag viszonylag független középosztály és vállalkozói réteg hiánya, a túlzott és naiv rendszerváltási illúziók elvesztése. A választó polgárok mindinkább abban reménykednek, hogy az „erős kéz” gátat vet a korrupció és a protekcionizmus járványszerű terjedésének, a kiszámíthatatlan „demokratikus zűrzavarnak”.

A posztszocialista országokban a plebiszcitárius tekintélyelvűség éltető eleme az egyre erősödő nemzeti reneszánsz, a nemzetállami homogenizáció eszméje, amely rendszerint annál agresszívebb, minél nagyobb az illető országokban a nemzeti kisebbségek lélekszáma. Logikus lenne tehát, ha a kisebbségi közösségekben ezzel szemben erős antiautoritárius értékrend eresztene gyökeret. Paradox módon a kisebbségekben mégis erősödik az autoritárius ideológia.

Ez a kérdés merült fel az utóbbi hónapokban a vajdasági magyar közéletben fellángoló vitákban is, amelyek természetesen nem új keletűek. Felmerült ez a történelmi VMDK felbomlásakor, amikor a vajdasági magyarok akkor még egységes pártja kettészakadt. A szakadások sorozata azóta is tart, s jelenleg öt-hat kisebbségi párt létezik. A napjainkban zajló konfliktusban, akárcsak az előzőkben, a civilek mellett aktív politikusok is részt vesznek, ami komoly megosztottsághoz vezetett az előzőleg megbonthatatlan egységet hirdető Vajdasági Magyar Szövetségben.

Szembetűnő, hogy ez akkor következett be, amikor kiderült, hogy a VMSZ teljesen uralja a közéleti mezőnyt, ellenőrzi a sajtót, a kulturális intézményeket és a támogatási rendszereket. Vagyis az egység akkor szakadozott föl, amikor a párt hatalma és befolyása megdönthetetlennek tűnt. A legteljesebb egység idején keletkezett a legnagyobb repedés. Hogy mivel magyarázható ez? És miféle szakadásról van szó? Ha jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy a konfliktus egyértelműen az egypártrendszer konfliktusainak jellegére utal. Ez magától értetődő, hiszen a vajdasági pártéletben a többpártrendszeri keretekben egypártrendszer jött létre.

Nagy kérdés, hogy lehetséges-e a kisebbségben a többpártrendszer.

Egyre inkább kiderül, hogy a rohamosan fogyatkozó vajdasági magyarság lélekszáma – sajnos – nem éri el a valóságos többpártrendszerhez szükséges kritikus tömeget.

Húsz év alatt az egyszer hatalomba került, a közélet ellenőrzését megkaparintó párt ellenében nem születtek meg a politikai váltógazdaságot biztosító új pártok, legfeljebb törpe pártok szakadtak le. Tehát kialakul egy autoritatív struktúra, amely minden konfliktust „a jó és a rossz fiúkkal” magyaráz, ez pedig hosszabb távon permanens leszakadást, a közéleti dinamika megmerevedését és a szavazótábor szükségszerű zsugorodását idézi elő. Jelenleg a Vajdaságban ennek vagyunk tanúi.

A leépülés egyre szembetűnőbb. Ezt támasztja alá a robbanásszerű lélekszámcsökkenés is. Nincsenek pontos adatok arról, hogy a gyors fogyatkozásban mekkora szerepet játszik az asszimiláció és mekkorát a kivándorlás, de mégis a kivándorlás jelenleg a legfájóbb meghatározó tényező. A mostani elvándorlás ugyanis nem magyarázható csupán azzal, hogy most vált lehetővé a külföldi munkavállalás. A titói Jugoszláviában is szabadon lehetett külföldön munkát vállalni, s ennek feltételeit országok közötti szerződések biztosították. A vajdasági magyarok abban az időben is nagy számban vállaltak Nyugaton munkát, csakhogy ez inkább ideiglenes állapotot jelentett, vagyis a távozók egy idő múlva visszatértek.

A kilencvenes években csökkent a visszatérők aránya. Ebben az időben sok magyar távozott a szülőföldjéről, legfőképp az anyaországba. Ki a háborútól való félelmében, ki a jobb élet reményében. Ők, ahogyan ma mondják, „megélhetési menekültek” voltak. Magyarország vonzása szinte megtizedelte a vajdasági magyar értelmiséget (is).

Az elmúlt tíz esztendő viszont arról szól, hogy akik a háborútól való félelmükben távoztak, a konszolidáció után nem tértek vissza.

Mi több, még fel is gyorsult az elvándorlás, csakhogy ezúttal a vajdasági magyarok nem az anyaországba igyekeznek, hanem a nyugati országokba.

Az új elvándorlók tartósan kinn szándékoznak maradni. Eközben a kisebbségi párt a kisebbség helyzetének jelentős javulásáról nyilatkozik, a magyar kormány szerint pedig Szerbiában rendezték legjobban a magyar kisebbség helyzetét. A tartós távozásról tanúskodik, hogy a magyarlakta településeken a nagy kínálat miatt a legalacsonyabb az ingatlanok és a termőföld ára, ami arra utal, hogy a távozók nem szándékoznak visszatérni. Ez az olcsóság rendkívül vonzó az új bevándorlók számára, így egyre radikálisabban változik Észak-Bácska etnikai térképe.

A magyar elvándorlók jelentős része nem pusztán „megélhetési elvándorló”, hiszen főleg magasan képzett fiatalokról van szó, akik, igaz, jóval szerényebb körülmények között, a szülőföldön is biztosíthatnák az egzisztenciájukat.

Az ok tehát nem csupán gazdasági eredetű, hanem annak is betudható, hogy az elmúlt húsz évben alaposan meggyengült a vajdasági magyarok lokális identitása.

Felszakadoztak a közösséget összekötő szálak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy legutóbb a magyaroknak csupán egyharmada tartotta fontosnak, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsra szavazzon.

Ez a történet tehát arról is szól, hogy a kisebbségi közösségek a többpártrendszerben nem találtak olyan politikai szerveződési modellt, amely kellőképpen mozgósítaná a polgárokat, biztosítaná a dinamikus plurális közéletet, erősítené a közösséghez tartozás érzését. Ebből a helyzetből szükségszerűen következik a vezetői réteg beszűkülése és ezzel együtt a tekintélyelvű pártstruktúra kiépülése.

Természetesen nem csupán ez a tényező játszik döntő szerepet. A többségi hatalom is jónak látja a kisebbségi egypártrendszert. Ez már a miloševići hatalom idején is megmutatkozott. A VMDK felbomlása után a Szerb Szocialista Párt meghatározta, hogy melyik „frakcióval” lép önkormányzati koalícióra, és melyikkel nem. A VMSZ-t választotta, s ezzel hosszú időre eldöntötte a vajdasági magyarok pártstruktúráját. Tehát a kisebbségi pártok lehetőségeit nagymértékben meghatározzák a többségi nemzet pártjai is, a többségi hatalomnak pedig megfelel a kisebbségi tekintélyelvű egypártrendszer, mivel abban pontosan tudja, kivel kell egyezkedni és alkut kötni.

A kisebbségi tekintélyelvű modelleket erősítik az újabb kelet-közép-európai politikai átrendeződések is. A posztszocialista országokban mindinkább erősödnek a nemzeti egységet, a nemzetállami érdekeket előtérbe helyező jobbközép pártok. A kisebbségi pártok pedig rendszerint a jobbközépen helyezkednek el, mivel elsődleges feladatuk a kisebbség nemzeti identitásának megőrzése, ezért a szótárukban elsődleges szerepet játszik a nemzeti diskurzus. Természetesen van egy fontos különbség is köztük.

A többségi pártok a nemzetállami ideológia, a nemzetállam érdekeinek nevében vívják hatalmi harcaikat, a kisebbségi pártok viszont a nemzeti azonosságtudat megőrzését tűzik ki célul. A motivációk különböznek, ennek ellenére a jobbközépen elhelyezkedő többségi és kisebbségi pártok között létrejönnek a közös alapok. Ha pedig az anyaországban is felülkerekedik a tekintélyelvű nemzetállami eszme, a kisebbségi párt akkor sem politizálhatna másként, ha akarna. Nem vállalhatja, hogy konfliktusba kerüljön az anyaországi kormánnyal, tehát kénytelen-kelletlen a saját államában is elfogadja ugyanazt a modellt.

Amennyiben a két állam jó viszonyt ápol egymással, ezen a kényszerpályán születhetnek akár jó kompromisszumok is. A vajdasági magyar kisebbség esetében ez derült ki a magyar határzár körüli vitából. A Vajdasági Magyarok Szövetsége egyértelműen támogatta a határzár felépítését, azzal a magyarázattal, hogy ez hasznos lehet Szerbiának is, Magyarországnak is. Az első napok feszültségét azonban a szerb és a magyar kormány közös ülése feloldotta, látszólag tehát rendeződtek az ellentmondások.

Mindez azonban csak rövid távon hoz megoldást, hiszen a nemzetállami eufória hosszú távon kisebbségellenes, akkor is, ha nem erőszakkal, hanem „demokratikus módszerekkel” él. Kiderül ez a kisebbségi jogok fejlődéstörténetéből is.

Megfigyelhető ugyanis, hogy a régióban a kisebbségi jogok ügye főleg az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatában talál megértésre, ám amint az illető állam csatlakozik az unióhoz, a kérdés háttérbe szorul.

Mi több, a csatlakozás után az elért jogok gyakorlati megvalósulása is kérdésessé válik.

Röviden: a nemzetek fölötti kötelékek létrehozása, ez esetben az unióhoz való csatlakozás igénye aktualizálja a kisebbségi jogokat, a nemzetállami érdekek felülkerekedése pedig csorbítja. Igaz ugyan, hogy a hatalmi posztok elosztásában a kisebbségi és a többségi politikai elitek kiegyezhetnek egymással, látszólag tehát minden rendben lesz, de a mindennapi életben, a munka világában a kisebbségek háttérbe szorulnak.

A nemzetállami érdekek a gyakorlatban felülírják a jó törvényeket. Valójában tehát csapdahelyzet keletkezik. Konfliktushelyzet jön létre, ha a kisebbségi pártok nem lépnek szövetségre a kelet-közép-európai jobbközép pártokkal, és ellenzékből politizálnak, viszont a jobbközép koalíció hosszú távon legitimálja a társadalom mélyrétegeiben folyó asszimilációt és a „puha diszkriminációt”.

A nyomtatott változat a Népszabadságban jelent meg.

2015. július 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szerelmünk volt és mostohánk lett

Többször is találkoztam Konráddal, hol Berlinben hol Budapesten, de nem került szóba Közép-Európa. Az utolsó néhány >

Tovább

Requiem a vajdmagy sajtószabadságért

Ma Bodzsoni és Ternovácz a vajdmagy újságírás két doyenje, vagy éppen szimbóluma – a két Nagy >

Tovább

Jelzők zűrzavarában

„Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy >

Tovább

Magyar-magyar párbeszéd?

Ez is arra utal, hogy a VMSZ elnökét mennyire (nem) érdekli a magyar-magyar együttműködés! De miért >

Tovább

Meghaltatok

Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – >

Tovább

A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett

Vannak azonban olyanok is, akik kritikusak a múlttal szemben, de a jelennel szemben is. Ők lettek >

Tovább

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés >

Tovább

Az abszurd, "amiben élsz"

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – >

Tovább

A miniszterelnök nem magánember

Hiszen azt senki nem gondolhatja, hogy ez lenne Tarlós István budapesti főpolgármester választási üzenete (via Gulyás): >

Tovább

Topolya, Tanyaszínház, VMSZ

Mindenesetre undorítónak tartom, amit a párt tesz ezzel a picinyke megmaradt vajdasági magyarsággal! Szurkolok, hogy minél >

Tovább

Az új osztály nem bocsájtja meg a kormánynak, ha megtűri a békétlenkedést

A melósok örüljenek, ha egyáltalán kapnak munkát. Az engedetlen értelmiségiek nem olyan fontosak, többségük könnyen megvásárolható. >

Tovább

Az erőszak megtévesztően észrevétlenül, alattomoson lopakodik be a közéletbe

A polgárok a valóságtól megundorodva a gondtalan szórakozásba menekülnek. A teraszokon vidám a fiatalok kávéznak, és >

Tovább