2019. november 21. csütörtök
Ma Olivér névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Minden, amiről semmit sem tudunk Japánról

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

„A közös értékrendszer mindent felülír – japánnak lenni: önérték.“ Szerbhorváth György (Átlátszó):

Hacsak egy meteorit becsapódása tönkre nem vágja a Földet, az év fő témája a menekülés/migrálás témája lesz. Az alábbi eset – melyet Ferber Katalin családtörténet és önéletrajz formájában mesél el – azonban több tekintetben kilóg a sorból. A közgazdász, gazdaságtörténész 1993-ban utazott Japánba tanítani, hogy ma már japán atomfizikus férjével Berlinben éljen. Miután előbb a rákbetegség miatt kellett elhagyni a cseresznyevirág országát (uh, micsoda egy kifejezés),majd a fukusimai atomerőművek 2011-es felrobbanása, az akörül folyó machinációk, a radioaktív fertőzés miatt hagyták ott végképp férje hazáját.

Ferber őszintén, gyakran jéghideg, borotvaéles kegyetlenséggel vagy épp forró fejjel leplezi le a japán társadalom kötelességtudatra építő kultúrájából eredő hazugságot, embertelenséget, a számunkra oly érthetetlen emberi viszonyokat, tulajdonságokat. A bevezető rögtön kiüti a biztosítékot: meglehet, hogy a japán egészségügy a legkorszerűbbek közt van, de nemigen mer ott betegnek lenni senki, főleg nem egy rákos magyar. Az orvosok félistenek, hallgatni kell rájuk – a szerző ezért dönt úgy, inkább a magyar egészségügyre s itteni barátaira bízza magát, szerencsére. Kinti tanítványai, pár kollégája, férje ugyan szeretik, ragaszkodnak hozzá, de a rendszer kibírhatatlan.

De ez akár még hiszti is lehetne. Csak Ferber nem angoltanárnő – aki meg sem tudja tanítani a japánokat angolra, akiket az alig is érdekel –, hanem az egyik legjobb egyetem kiváló szakembere, ám mégsem lehet „igazi”, befogadott japán. Azaz idegen marad. Vagyis miközben mi itt siránkozunk a kórházaink meg az emberek xenofóbiája miatt, lám, az egyik legfejlettebbnek tartott, ősi kultúrára alapozó, a hagyományokat maximálisan betartató Japánban sem fenékig tejfel az élet. Ráadásul dolgoznak látástól mikulásig. De ez a legkevesebb.

Aminek történelmi gyökerei vannak, és Ferber történészként – ha férje ősei kapcsán is – végigvezet bennünket a 20. századon, aminek egyik kulcspontja a japán hódítás, Mandzsúria elfoglalása 1931-ben, az európai államok ázsiai gyarmatainak leigázása,  kizsákmányolása. De a szegénység, az éhezés, a bombázások, a két atombomba is. A japán ősi szamurájkultúra és az új, szélsőjobboldali hadurak mindent akarása, konfliktusai. Ázsiaiak – akik megvetik a többi ázsiait.

Ferber könyvének Japánról szóló részeit plasztikusan egészítik ki hazai, hányattatott ifjúkorának története, a felmenőié is. 1952-ben született, azaz a II. világháborúban nem élt még, 1956-ra alig emlékezhet, de a traumákra annál inkább. És ami furcsa és fontos párhuzam: Japánban is folyamatosan felmerül, hogy nem is úgy történtek a dolgok 1931 és 1945 között, nem is követtek el a japánok semmiféle háborús bűnöket; azért mind más okolható. Japán ma is csatározik, vitatkozik szomszédaival, egykori ellenségeivel, ha csak szóban is. A történelem revíziója folyamatos – ott is. (S csak hisszük, hogy ott szinte mindenki a középosztályhoz tartozik, vagy a vagyoni különbségek kicsik. Pedig vidéken sok helyütt még vízöblítéses klozet sincs – ahogy arról nemrég  elhunyt kollégánknak, Kovácsy Tibornak beszámolt egy nyolc évvel ezelőtti interjújában.)

Ferber Katalinnak nem volt könnyű gyerekkora – felvidéki zsidó származású apja, kinek családja jórészt odaveszett a holokausztban, fiatalon Amerikába emigrált. Anyja alkoholista volt, zárdába került, s magára hagyta, ő maga később kollégiumba került. A rendőrség galeri-tagként vegzálta, mégis sikerült tanulással, tudással kitörnie.

Nyugati egyetemeken is oktatott, amikor 2011. március 11-én Berlinben, német barátaikkal a japán idő szerinti másnap reggeli híradót nézték. Földrengés történt, szökőár pusztított. A japán kormány ugyan este rendkívüli állapotot hirdetett ki, ez volt a japán történelem legsúlyosabb természeti és nukleáris katasztrófája. Ám hetekig nem tudtak semmi biztosat, de a Japánban élők sem. Teljes volt az információhiány, a központi hallgatás, az adatokkal való manipulálás. Az erőművek tulajdonosai a japán állammal összejátszva hirdették, nincs baj, senkit nem fenyeget a sugárzás, a főváros is biztonságban van. Miközben háborús állapotok uralkodtak, a propagandafilmek azt szajkózták, minden a legnagyobb rendben. Csakhogy pánik ne legyen, hisz az súlyos gazdasági károkat okozott volna.

De a helybélieket kérdezve is csak elutasító válaszokat kapott – az élet folyik tovább a normális medrében, csak a nyugati propaganda terjeszti a katasztrófáról szóló híreket, üzenték. Berlinben amúgy is nagyobb a radioaktív sugárzás, mint Tokióban, „mert mindenki irigyel bennünket!” De az ámítás a szerző szerint azóta is folyik, sőt, újra akarják indítani az amúgy teljesen szétolvadt reaktorokat.

Az 59 és 78 éves nő és férfi, a magyar és a japán, akkor azonban úgy döntött, végleg emigrálnak Japánból. E könyv hátborzongató beszámoló saját félelmeikről, kétségeikről, az információért vívott harcért, de arról is, hogy a sokat kárhoztatott, szenzációhajhász, „semmit-sem-tud-a-világ-másik-részéről” módon  megbélyegzett nemzetközi sajtónak jobban lehetett hinni, mint a helyinek. Az atomerőműveket működtető TEPCO patikamérlegen kínálta az infót, de akkor is csak annyit, hogy volt egy kis tűz, na de eloltották. Nincs itt semmi radioaktív, nincs itt semmi néznivaló, tessék szétoszolni, hazamenni – mint a magyar rendőr egykor a gumibotjával…

Vagyis miközben Hirosima, Nagaszaki és Csernobil óta mérhetetlenül fejlődtek a technológiák, a mérőeszközök stb., ott állnak (állunk), hogy gőzünk sincs, Fukusima vajon a világ eddig legnagyobb atomkatasztrófája-e? „Csak” földrengés volt és szökőár, „csak” milliók menekülnek, válnak hajléktalanná, egyébként minden oké? Üresek a tokiói boltok, de ők fegyelmezettek? Mit s hogyan lehet onnan tudósítani, ha információ alig van, külföldi is alig, ráadásul a japánok alig beszélnek idegen nyelveket, s bizalmatlanok a külföldiek iránt?

A közös értékrendszer mindent felülír – japánnak lenni: önérték. (Hát, ezt azért sok magyar gondolja saját magáról…) És noha a japánok önképének, illetve a róluk alkotott kép szerves része a precizitás, Ferber szerint épp a legkockázatosabb atomerőműveknél derült ki, mekkora a hanyagság, a megbízhatatlanság, s a világszínvonalú japán technológia teljes csődöt mondott.

Lehetne ez a könyv egy sima pamflet – és vajon miért hinnénk pont a szerzőnek? –, de a harmincas, negyvenes stb. magyar és japán éveinek, a diktatúrák korának megidézése, a családi életképek felrajzolása más megvilágításba helyezik az új japán borzalmakat: lám, mintha semmi sem változna, az emberek nemtörődömek, maguknak kaparnak, lopnak, önzők, de az erkölcsökre, a kötelességre, a nemzetre, a hazára hivatkoznak. A család megtartó ereje? Ha talán a múlté is, hogy az idősek a szakadékba vetik magukat, de ma is rengeteg 10-14 éves gyermek lesz öngyilkos (és kb. mind sikeresen!), mert nem bírják a nyomást, az elvárásokat. Búcsúleveleikben viszont megköszönik a szülői szeretetet. Akiknek jó része szeretőt tart magának.

A szakember egyébként azért menekült el Japánig, hogy a teljes környezetváltozás talán kigyógyítja egyik súlyos betegségéből. Ez sikerült, de jött a másik. Aztán az atomkatasztrófa. A brutális gyerek- és ifjúkorból egy másikba kerül, majd vissza Európába. De talán épp a sokkok, a perspektívaváltások járulnak hozzá, hogy több oldalról is megfigyelje a japánokat, bennünket, az európaiakat, és noha szúrós, fájó ítéletet mond, maga sem hiszi el végképp, hogy mindennek vége lehet, minden reménytelen.

Ahogy a szerző nyilatkozta, a könyv arról szól: hogyan vezette meg és csapta be ilyen súlyos módon egy ország vezetősége állampolgárait. Vagyis Japán – a japánokat. Ám nem csak erről: hanem házasságokról és be- vagy nem beteljesülő szerelmekről, a japán hagyományos kényszerekről, amelyek egyszersmind sajátos lazaságot, szabadosságot is tartalmaznak. Arról, hogy a (mi egyre kisebb) szabadságfokunkhoz képest az, ami ott van, számunkra megrökönyödtető: ahogy az orvos beszél a beteggel, ahogy a konferencián az idősebb prof mindenki más idejét elvéve beszél másfél órán át, és a fiatalabb szekcióvezető meg sem mer pisszenni. Japánban japánnak kell lenni, és senki sem lehet független.

Meglehet, a szerző túl élesen fogalmaz, amikor a mindennapi, az emberi, a munkahelyi viszonyokról ír. Nincs tartós barátság, őszinteség – „elmosódik a határ a barátság, a függés, valamint a hasznossági alapelv között.” Az egyetemen nincs munkaszerződés, úgyhogy két év után hirtelen munka nélkül maradt a beígért három év helyett. Az adott szó az idegen iránt ritkán érvényes.

Másik társadalom- és gazdaságtörténész, közgazdász vagy kultúrantropológus bizonyosan sok szépet s jót is írt volna a japán társadalomról. És noha a világ legtöbb közösségébe nem könnyű beilleszkedni, sőt, minél távolabbra, „egzotikusabb”, elmaradottabb helyre érkezünk, annál nehezebb lehet, Japán példája mégis velejéig megdöbbentő (tegyük hozzá, azért pozitívumokról, segítőkész emberekről is olvashatunk, vagy épp a rendszerről, amely a nőket, feleségeket iszonyatos kényszerpályára téríti, védve, de kényszerpályán is tartva őket).

Ferber értelmezésében ez a mentalitás vezetett el végül oda, hogy noha a japán szervezett, a világ egyik legfejlettebb országa technológiailag, mindenki kötelességtudó, de egyszerre kirekesztő és kirekesztett (ahogy felénk mondjuk: lefelé rúg, felfelé nyal). Őt még kollégái is szinte teljesen kiközösítik (azaz be sem fogadják), miután az ország legjobb, tokiói egyetemére kerül. S el tudjuk képzelni, hogy a helyi, kis közösségekben még ma is számon tartják, ki tartozik a tisztátalanok kasztjához? Kik ezek a nem-emberek? És vajon nem ismerjük-e fel némiképp ezekben a mi kis falvainkat, ahol szintén embertelen körülmények között élnek a nem-magyarok, a párialétbe kényszerítettek? (A japán diákok jó része meg úgy hiszi, „a tisztátlanok” nem is japánok, hanem kínaiak vagy koreaiak, illetve idegenek, bevándorlók.)

Itt persze nincs mód a szerző minden megfigyeléséről beszámolni, ám mindenképpen ajánljuk e hatásos könyvet. Reméljük, akad, aki hasonló éleslátással rántja le a leplet a mi társadalmunkról, beleértve a szétfejlődő határon túli magyar közösségeket is. Hogy ott is ma milyen embertelen szabályok érvényesülnek, mennyire hiányzik a szolidaritás, mennyire látszólagos az együttműködés.

A slusszpoén, mint már említettük, a 2011-es fukusimai földrengés, a cunami és az atomerőmű-katasztrófa volt. A békésnek, kedvesnek és konfliktusmentesnek tűnő országból valami egészen más lesz: egy hazug rendszer, ahol a hatalom és a média eltussolja a katasztrófa valós méreteit. Milliók menekülnek, kerül életük veszélybe, az áldozatok száma óriási. (Amúgy ebben az évben számolták fel a lepratelepeket… A fogyatékosok, betegek, nagyon idősek, a hajléktalanok különben is a társadalom haszontalan, megvetett tágjai.)

A gazdasági fejlődés a prioritás, ennek vetettek alá mindent, minden egyes emberi sorsot és a környezetet is. Az egyik, még az ötvenes évektől ismert vegyi szennyezésre, a higanymérgezésre is lassan derül fény – s nyomában a Minamata-kórnak –, amely egy egész falvat semmisít meg, a tengert, melyből élnek. A fő veszély pedig nem a bűnözés, az utcai rablótámadás – hanem a természet (árvizek, földrengések, tájfunok), és a természet kizsigerelése. S már a 95-ös kóbei földrengés megmutatta, a kormány tehetetlen, körülményes, döntésképtelen, a rendszer korrupt. Az előírások betartatása helyett a bürokraták saját pozícióikkal foglalkoztak, ezért dőlt össze és gyulladt ki szinte minden. De a japánok, úgymond, elviselik a szerencsétlenséget is, százezrek várják a segítséget, de az nem érkezik meg. A bel- és külföldi média dicséri sztoikus türelmüket – csak hát ők épp nem láthatják az adásokat, hisz se tévé, se áram.

Majd jött 2011, de az atomerőművek szakemberei még egy évvel később is eltitkolták a hibákat, mulasztásokat, nem vállalták a felelősséget, mindent a földrengésre kentek. Ferber Katalinban és férjében is ekkor omlott végleg össze a japán világ. De a rémregény végét olvassák el inkább Önök is. Most, amikor Európa másfél millió menekült miatt pánikol, érdemes ugyanis belegondolni, mi lett volna, ha a fukusimai tragédia miatt Tokió harminc millió lakosát evakuálni kellett volna, mint ahogyan azt tervbe vették? Ám miközben a kormányzók beszarva ültek, mint nyuszi a fűben, a szakértőknek sikerült megakadályozniuk az atomerőművek totális szétrobbanását.

Ha másért nem, hát azért tanulmányozzuk mindezt, hogy legalább picit érteni véljük, Paks II. kapcsán miről beszél a kormány, és miről a szakemberek. Még mielőtt nekünk is menekülnünk kellene.

 

Ferber Katalin: Az elárult Japán – Út Fukusimáig

Pozsony – Budapest, Kalligram – Pesti Kalligram, 2015. 263 oldal 

2015. június 28.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Ez nem a miénk, mi itt megszállók vagyunk

Ebben a faluban, a templom előtt volt a gyülekezés. A parancsnokunk azt ígérte, hogy végre jöhetünk >

Tovább

Szeretettel a Vajdaságból: itt a harmadik orosz megszállás, de ennek most örülnek

Ám, mint azt jól tudjuk, semmi sem tart örökké, és minden jónak vége szakad egyszer. Megbízható >

Tovább

Egy dél-bácskai tartalékos katona története

Talán az volt a szerencsénk, hogy amikor már egy jó ideje meneteltünk, az egyik szerb tartalékos >

Tovább

Egy vita rejtekei

A nemzeti érzés – és nemcsak a magyar – nem lehet ártatlan. Soha többé. Mert a >

Tovább

Füstbe ment szerv

Azt hiszem elég volt, ezt az egész cudarságot, nekünk, egymást kézen fogva, mindenáron el kell kerülnünk. >

Tovább

Virág a kormányzó úr sírján

Érdektelen, hogy Lázár János (aki Orbán utóda szeretne lenni) miért tette ezt – és hogy miért >

Tovább

Háborús emlékek nyomában

Arra szeretném kérni Önöket, hogy ezt, amit most tőlem hallottak, adják tovább, és meséljék el, hogy >

Tovább

„Mórahalmon egyeztettek”

Mivel a VB következő (hatodik) ülését a társelnökök 2020 februárjára jelezték, a Magyar Nemzeti Tanácsnak (MNT) >

Tovább

Ökomama

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, >

Tovább

"Kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság"

„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden >

Tovább

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább