2019. november 14. csütörtök
Ma Aliz, Vanda, Huba, Klementina névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Főszerkesztő

Csorba Zoltán
Csorba Zoltán

„A családtagoknak annyi a kötelességük, hogy fegyelmezetten ezt végrehajtsák nem firtatva a felmerülő kérdéseket.” Csorba Zoltán:

Most utólag bevallom: megkönnyeztem. Meghatódtam és megkönnyeztem azt a közleményt, a Lapban megjelent támogató nyilatkozatot, amit a Magyar Szó valamennyi korábbi (még élő) főszerkesztője aláírt akkor, amikor a Szerkesztőség a Magyar Szóért, lényegében a sajtószabadságért vívott a Hatalommal szemben.

Nem tudom azóta sem, ki szervezte meg, olvastam az aláírók nevét, elődeimet ott együtt. Noha jól tudtam, hogy pályafutásuk során egymás között is voltak éles ellentétek, de ezúttal valamennyien abban a kiélezett helyzetben nevüket adták. Támogatásukat egy olyan célért, mely megvalósításának halovány reménye felcsillant.

A Magyar Szó főszerkesztőinek története legalább annyira érdekes mint a Lap 70 éves története. Az idősebb kollegák, akik több évtizedet, egész életüket, pályafutásukat töltötték el ott, második otthonukban, a Forum-ház második emeletén lévő deszkben mesélték ezeket a történeteket, sokszor  a „hivatalos verziótól” másképp. Az újságíró már ilyen, szakmai ártalom: szeret mesélni, szereti kiemelni  jólértesültségét és egy kissé fontoskodva szűk körben elmondani „hogy is volt az igazából”. Különböző változatban hallhattuk hogyan történtek a változások a Lap élén, melyik főszerkesztőt „ki fúrta meg és miért”, miért kellett távoznia, melyik, milyen volt, kit szerettek, kit nem, ki szolgálta ki maradéktalanul a hatalmat, ki próbált a Lapból színvonalas újságot készíteni. A sztorik gyakran név nélkül hangzottak el, a megértéshez ismerni kellett a sorrendet. „Az V. alatt volt a legjobb a Lap, de őt is belülről buktatták, a VI. azt állította, hogy nem vágyott erre a posztra, csak vállalta a felkérést, közben dehogy nem, erről a VIII. tudna mesélni, mi történt…”   V., VIII, … mint a Lajosok, Henrikek (a megfejtést segítve: én voltam a X.). Amikor az ember Újvidéken a Magyar Szó szerkesztőségében első emeletén ott látja maga előtt az „arcképcsarnokot” eszébe jutnak ezek a történetek is.  De elsősorban az, hogy ki mit tett az Újságért. 

Hiszen mindegyikük hozzájárult ahhoz, hogy a lap, az egyetlen jugoszláviai, szerbiai, vajdasági (ez így szűkült az évtizedek során, remélhetőleg a következő jelző nem folytatódik a bácskai, szabadkai felé) napilap fennmaradjon, lehetőleg fejlődjön, éljen túl minden válságot, védjen ki minden gyarló támadást, a vajdasági magyarság olvassa, fogadja el, érezze magáénak. Minden kinevezett főszerkesztő először megtisztelőnek érzi kinevezését és a Lap iránti tiszteletből érzi a felelőséget, megfogadja magának, hogy tudása legjavát fogja adni, meg fogja szolgálni a bizalmat. Nem azok iránt akik kinevezték (?) , hanem a Magyar Szó iránt, mert ez a név kötelez. De, ismerve elődeik történeteit azzal is számol, hogy emberpróbáló, nehéz feladatot vállalt. „Fiatal kollégám, tudnod kell, hogy a Magyar Szóban kevés kivétellel minden főszerkesztő megbukott, kit a szerkesztőség, kit a politika buktatott meg. A főszerkesztő ez a kettő közül választhat, melyik számára a szebb halál” – közölte velem megválasztásom után az egyik, már akkor nyugdíjas, a Magyar Szó történetét, belső „ügyeit” nagyon jól ismerő újságíró. Tudomásul vettem és eldöntöttem: ha tényleg így van, inkább buktasson a politika.

Írásom elején közölt támogató nyilatkozat kapcsán, a tény, hogy ezt mindannyian aláírták, a következő vált számomra egyértelművé: ők mindannyian, a Magyar Szó korábbi főszerkesztői nagyon is jól tudták mi lenne a szakma szent célja: a sajtó szabadsága. Ha az ő megbízatási idejük alatt nem is jelentkezett, íme, adódott egy helyzet, amikor megvalósítható és a Magyar Szó ezért küzd. Ez olyan, mint a sportolóknál, mindenki előtt valami távoli, legmagasabb célként ott lebeg az olimpiai érem, vagy bajnoki cím. Keveseknek adatik meg, de tudják, hogy ezért dolgoznak, edzenek, küzdenek nap mint nap. Minden újságíró előtt ott lebeg a sajtószabadság elve, amiért érdemes küzdeni, amiért tenni kell, hogy megvalósuljon. Mert ha ezért a célért nem tett semmit, meghazudtolta választott hivatását, szakmáját, meghazudtolta önmagát.  A középkori nagy építőmesterek jutnak eszembe, akik felépítették azokat a katedrálisokat, amelyekre a XXI század embere is ámulattal tekint. Az újságíró is, amikor ezt a hivatást választotta a sajtó szabadság székesegyházának építésére kötelezte magát és ha pályafutása végén nem tiszta lelkiismerettel állapítja meg, hogy egy téglával sem járult hozzá az építményhez…

A Magyar Szó valamennyi főszerkesztőjének meg kellett vívni harcát a politikával, a politikusokkal a hatalommal. Hogy ez hogyan történik igazán csak az tudja, aki átélte. (Ne meséljen az űrhajózásról olyan, aki még nem repült az űrben!) Legtöbben a kompromisszumot keresték (és ők maradtak leghosszabb ideig): „ez amit készítünk még újságírásnak nevezhető, elmentünk ameddig csak lehet, a szakadék széléig és a hatalomnak sincs kifogása.” Durván leegyszerűsítve: ha a Lap, a szerkesztőség, az újságírók biztos egzisztenciát kívánnak, ne pattogjanak.

Sajnos a vajdasági magyar politikusok ez elmúlt 70 év során soha sem segítettek, hanem csak nehezítették a Magyar Szó és a főszerkesztő helyzetét. Kifelé és a szerkesztőség felé úgy tetszelegtek, hogy a Lapot segítik, közbejárnak, hogy „a társadalom” ( a Tartomány, az MNT) adjon pénzt (tehát a közösség pénzéről van szó, ami felett, hatalmuknál fogva természetesnek vették, veszik hogy ők rendelkeznek, lényegében zsarolnak) csak „ne legyen semmi baj”! Soha sem akadt egy olyan vajdasági magyar politikus sem, akihez Voltaire elve állt volna közel („nem értek önnel egyet, de mindent megteszek, hogy szabadon elmondhassa véleményét). Gondoltuk, régebben, hogy a rendszerváltás után, majd a demokráciában …

Korábban ennek a Magyar Szó és a Hatalom közötti relációnak volt még egy veszélyes nemzeti színezete is (magyar kisebbségi lap bírálja a szerb politikust) az ilyen megnyilvánulásoktól az akkori magyar politikusaink külön rettegtek és óva intettek. Manapság ilyen veszélyt nem érzékelek, a Magyar Szó aránylag ritkán foglalkozik a szerb politikával, ha foglalkozik, akkor bátran odamondogat, a belgrádi politikusokat ez nagyvonalúan nem érdekli. A viszály tehát leszűkült magyar-magyar, még pontosabban vajdasági magyarok közötti relációra. Kiderült: ez a leghálátlanabb és legkeményebb helyzet a Lap számára. A mieink a legkevésbé megértők, a legerőszakosabbak.

Honnan ez a bizalmatlanság a saját politikusaink részéről a saját újságíróink és közvéleményünk iránt? A politikusok nem érzik érettnek, képzettnek, mérvadónak a sajtót, az újságírókat? Mitől félnek? Hogy ha kinyitják a szabad véleménynyilvánítás ajtaját akkor betódul a gyalázkodás, pocskondiázás mocskos áradata? Nem bíznak a szerkesztők szakmai tudásában, abban, hogy tudnák kezelni a sajtószabadság felelősségteljes állapotát?  És nem találják eléggé érettnek a közvéleményt, az olvasókat arra, hogy független forrásból, tárgyilagosan tájékozódjanak, hogy több véleményt is megismerjenek és mindennek tudatában foglaljanak állást? Kicsire fogyatkozott a vajdasági magyarság sajnos, szinte egy tágabb családra, ahol szükség van a család minden egyes tagjának a segítségére, hozzájárulására. De ne úgy, hogy ellentmondást nem tűrően a családfő határozza meg mit kell tenni, a családtagoknak annyi a kötelességük, hogy fegyelmezetten ezt végrehajtsák nem firtatva a felmerülő kérdéseket.

A főszerkesztőre óriási felelősség hárul a Lap szerkesztéspolitikájának, irányvételének megállapításban és végrehajtásában. Időnként szükség mutatkozik, hogy a főszerkesztő teljes autoritásával, saját aláírásával ellátott vezércikkben megszólaljon. A főszerkesztői vezércikk egy újságírói műfaj, aminek külön súlya van. A főszerkesztők nem írják tele az újságot bármilyen témával, bármilyen alkalomból és törekednek egy, főszerkesztői szinthez illő stílusban fogalmazni. Volt rá példa, hogy főszerkesztőt politikus vette rá, (zsarolta meg?) a megnyilatkozásra. A Magyar Szóban történt múlt heti eset háttere nem ismert, de megdöbbentő, hogy a sajtószabadság igényére való utalás mit váltott ki, milyen szinten, mekkora súllyal érkezett a megalázó elutasítás. Az üzenet: a Magyar Szó újságírója ne a sajtószabadság katedrálisához illesztgesse a tégláját, hanem vegye ki részét a virágos kert lebetonozásában. 

2015. június 14.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább