2019. október 14. hétfő
Ma Helén, Kaldixtusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Civil baloldal

Végel László
Végel László

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

Grass után

A minap elhunyt Günther Grasst egy ideig még marcangolni fogják, aztán majd megfeledkezik róla az irodalmi jet set. Miért? Azért mert a „vidék filozófusai” szerint nem időszerű író, ami miatt nem aktuális; többet mond a világról, mint a reciklázs-irodalom művelői. Amennyiben utóbbiak teljesítménye a mérce, akkor Grass csakugyan nem „időszerű”. Úgy tűnik, szándékosan feledkeztünk meg arról, hogy remekművében, a Bádogdobban, nem pusztán a fasizmusról, hanem a mindennapi életünkbe sunyin belopódzó újfasizmusról is írt. Nem értem azokat, akik azt vallják, hogy ez napi politika. Nem, ez a settenkedés egyféle életformát, ízlést, magatartásformát és kultúrát jelent. Ahogy Walter Benjamin mondaná: esztétizálja a politikát. 

Vészhelyzetben

Tudomásul veszem a napi politikai perlekedéseket, perpatvarokat, hiszen a demokratikus mindennapok dinamikájához tartoznak. Eltűröm. Inkább, mint a némaságra ítélt, befagyasztott közéletet. A hatalmi harccal párosult személyi leszámolások nem érdekelnek, viszont gondba ejt a vajdasági magyarság szociális helyzete, a többpártrendszerű demokrácia megfeneklése, a sajtó- és véleményszabadság állapota. A voluntarizmus, a funkcionáriusi irigykedés, az önelégültség, a párbeszéd hiánya, az időnként felbukkanó politikai hisztéria.  És különösképpen nyugtalanít a drámai méretű elvándorlás, a félelmetes lélekszámcsökkenés. Őszülő osztálytársaim elbeszéléseiből tudom, hogy az idősebb nemzedékek szinte naponta búcsúznak az unokáktól. Szeretnék hinni, azonban szinte majdnem kizárt, hogy az unokák valaha is visszatérnek. A nagyszülők jól érzik és értik az unokák szívének szavát. Rokonoktól, ismerősöktől is ugyanezt hallom. Egyszerű kisebbségi polgárok nagyobb bölcsességgel beszéltek erről, mint a kisebbségi politikusok. A tanároknak fáj, hogy tanítványaik is veszik a vándorbotot. Az apák keserűen búcsúznak gyermekeiktől, fáj nekik a család széthullása, nem ilyen jövőt terveztek, de igazat adnak gyermekeiknek. Megpróbáltam feszegetni a kérdést, írtam róla, pódiumbeszélgetéseken tettem szóvá a problémát, hivatalos oldalon azonban nem vettek tudomást róla. Sehol semmi adat, semmiféle felmérés. Talán én tévedek, kérdezhetném. Az egyszerű emberek történetei azonban beszédesebbek minden dokumentumnál. Közel négy évvel ezelőtt, 2011. június 11-én közölt naplójegyzetemben már vészhelyzetet hirdettem. „Ugyanis ezúttal nem csak létszámcsökkenésről van szó, hanem az elvándorlásról is. Az első az előző évtizedekben is kedvezőtlen volt, az elvándorlással egybekötve azonban a vészhelyzetet szült.” A kisebbségi elit azonban hányaveti módon sikereivel dicsekedett. Mi mást tehettem? Folyamatosan írtam a mind jobban felgyorsuló elvándorlásról. „Sorjáznak a pohárköszöntők, koccintáskor szépen cseng a kristálypohár, miközben senki sem mondja ki, hogy az utca házai lassanként kiürülnek, megroggyannak, mert nincs, aki gondjukat viselje. Sőt hamarosan az utca is kihalt lesz! Nem véletlenül kísért ez a jelenet, hisz vajdasági barangolásaim során gyakorta találkozom az ablakokban elhelyezett cetlivel: „Ez a ház eladó”. Könyörtelenül követ az élethelyzet. Ez a jelenet jutott eszembe, amikor néhány esztendővel ezelőtt egy zentai tanácskozáson a Deák Ferenc-i példáról, az új összefogásról beszéltem, amelynek a kerete a kiegyezés, a kölcsönös megértés, melynek következtében a vajdasági magyarok egyharmada választja meg a Magyar Nemzeti Tanácsot” írtam a naplójegyzetben (Családi Kör, 2012. október 10.).  Azt a magyarázatot kaptam, hogy mindennek gazdasági okai vannak, a távozók majd visszajönnek, amint javul a helyzet. Kétségtelen, hogy a gazdasági tényezők befolyásoló hatásúak tudnak lenni, azonban biztos, hogy nem „csak” erről van szó, vagy.  Árnyalni próbáltam; azon töprengtem, hogy az elvándorlásnak vannak-e lelki okai? Ne elégedjünk meg azzal, hogy kapunk öt államtitkári széket, ennél sokkal fontosabb a részarányos foglalkoztatás a közhivatalokban, a közvállalatokban. Vajon ugyanolyan eréllyel tettük fel ezt a kérdést a szerbiai kormánykoalíciós kormányban, mint egyetlenegy igazgatói szék megőrzésekor a vajdasági koalíciós kormányban? Ha nem, akkor rossz üzenetet küldtünk az elvándorolni szándékozóknak. Sikerült-e létrehozni az emberarcú kisebbségi politikát? Megteremtettük-e a szemléletben, az ízlésben, a politikában, az életvitelben, változatos közösségünk párbeszédének lehetőségét? Azt a közös teret, melyben minden egyes kisebbségi magyar otthon érzi magát?  Megszűnt-e a kirekesztési hisztéria? A független értelmiségiek elleni durva hadjáratban leromboltuk-e a hatalom nélküli tekintélyek létrejöttét? Tudni kell, hogy azokban a társadalmakban, ahol nincsenek független tekintélyek, ott a politikusok hitele is gyorsan erodálódik. A pártpolitikus megosztó erő, a pártok lényegéből eredően szükségszerűen az, viszont a hatalom nélküli tekintélyek összetartó erőt képviselnek. Ezek hiányában a közösség atomizálódik, fragmentalizálódik. Mindkét tekintélytípusra szükség van, ha az egyik vagy a másik hiányzik, akkor sérül a közösség. Ezek azok a lelki tényezők, amelyekre többször is utaltam az elvándorlással kapcsolatban. Meggyőződésem, hogy jogosan. Magyarázkodásnak elmegy, azonban nem hiteles az az érv, hogy minden elvándorló a falat kenyér miatt távozik. Sokan azért veszik a vándorbotot, mert nem érzik jól magukat az adott közösségben. Ne feledkezzünk meg róluk, akkor sem, ha a bírálatok néha fájnak, tudnunk kell ugyanis, hogy értünk kritizálnak, nem ellenünk.    

Szelídülés és radikalizálódás

A tapolcai választási eredmények ismeretében nem is az anyaországi pártok foglalkoztatnak, hanem az, hogy mi zajlik a magyar társadalomban. Az elemzők főleg a pártok látószögéből értelmezik a társadalmat, engem azonban egy másik aspektus érdekel: a társadalom prizmáján keresztül értelmezem a pártokat. Megtörténhet-e, hogy a Jobbik szelídül, ám a magyar társadalom radikalizálódik? 

Civil baloldal

A Sziriza küldöttsége Szerbiába érkezik, azzal a szándékkal jönnek, hogy a balkáni baloldal érdekében agitáljanak. Vendéglátójuk Aleksandar Vulin, és a Szocialista Mozgalom nevű párt lesz, amely egyébéként a jelenlegi kormánykoalíció tagja. Nagy szerepe volt a neoliberális munkatörvény meghozatalában. Jó ideje hangoztatom, hogy Szerbiában hiányzik egy modern baloldali párt. A Milošević által létrehozott Szerbiai Szocialista Párt aligha nevezhető annak, a Milošević-rendszer egyik szereplőjének, Aleksandar Vulinnak a pártja pedig még kevésbé. Amennyiben a Sziriza hű akar maradni önmagához, inkább a szerbiai baloldali civil mozgalmakkal ápolja a kapcsolatot. Noha baloldali pártok nincsenek, vannak viszont baloldali civilek. 

Elszámolás

Az Arena moziban érdekfeszítő, felettébb tanulságos filmet mutattak be a vajdasági békemozgalmakról. Legnagyobb meglepetésemre megtelt a filmszínház kisterme. Találkozom a régi barátokkal, akikkel a kilencvenes években együtt kockáztattunk. Eszembe jut a független újságírók szervezetének megalakulása. Megpillantom aláírásom, annak a teremnek a falán, ahol megalakultunk. Következik az Ablak nevű tiltakozó tévéműsor néhány jelenete. A Zmaj utca egyik ablakából olvastuk fel a híreket meg a kommentárokat. A filmvászonról ismerős arcok köszönnek vissza. A megjelentek közül többen kesernyésen jegyzik meg, hogy nem ilyen jövőre számítottak. Annak viszont örültem, hogy sok fiatal érdeklődővel találkoztam. Várható volt, hogy az új generáció értelmesebbjei szimpatizálnak a negyed évszázaddal ezelőtti ellenállásunkkal, magyarázta egy régi ismerősöm, T. M., egykori munkatársam. Szerinte a fiatalok egy igényesebb rétege megelégelte a közelmúlt elhallgatását, retusálását. Az ugyanis nem titok, hogy a jelenlegi gazdasági mélypontra vezető út, éppen a kilencvenes években kezdődött. A háborús politikának nagy ára volt. Ezt kell megfizetni. Az akkori korszak vezető politikai szereplőinek előbb vagy utóbb szembe kell(ene) nézni saját személyes múltjukkal, tévé kamerák előtt pedig ildomos lenne vallani arról, hol voltak és mit csináltak a kilencvenes években. Huszon öt év után végre el kell(ene) számolniuk az új nemzedékek színe előtt, hiszen ezek a fiatalok fizetik meg a kilencvenes évek politikájának az árát. Nem kell nagy gazdasági szakértőnek lenni, hogy belássuk: még a ma születettek is fizetni fogják.

Önarckép

Tegnap este a szerbiai köztévé fő műsoridőben fél órás portréfilmet sugárzott rólam. Aleksandar Gatalicával, az ismert szerb íróval beszélgettünk a mondatról és Közép-Európáról. A társalgás közbe igazán meglepett, hogy külön figyelmet szentelt a Nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című könyvemnek. Babits Mihály jut eszembe, aki Platon egyik-másik művét majdnem regénynek nevezte. Azt hiszem sok író titkos vágya az esszé-regény, csakhogy se a kritikusok, se az olvasók nemigen biztatják erre. Ez a könyvem is háttérbe szorult, érdekes, hogy Fekete József volt az a ritka kritikus, aki nagy empátiával írt róla.  Ma a belgrádi Danasban két oldalon gazdag fotóillusztrációval vallomásos „monológom” látott napvilágot. Rade Radovanovićnak köszönve eddig ez a legteljesebb „önarcképem”. 

 

 

 

 

2015. április 26.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább

A kétpólusosság átka

Igazat adok Márai Sándornak, aki szerint a magyar irodalom nagyobb volt, mint a magyar politika, de >

Tovább

Változik a viszonyulás?

Fontos, hogy az anyaországban – legalább most – átfogó és tárgyilagos felmérés készüljön a délvidéki rehabilitálások >

Tovább

Cipelni a hazátlanság gyökereit

A Temetetlen múltunk esszenciális, sokat boncolgatott kérdése az is, hogy hogyan írjunk a magyar nemzeti kisebbségről. >

Tovább

„Ma Szerbiában előnyt jelent magyarnak lenni”?

Pásztor István a Fidesz tisztújító kongresszusán azt mondta, amit Orbán Viktor hallani szeretett volna. Beszéde nagy >

Tovább

A politikamentesítés „eredménye”

Általában jellemző, hogy magyar tisztségviselők az utóbbi időben túlságosan is elfoglaltak a szlovákiai, az erdélyi és >

Tovább

Greta Thunberg szelleme kísért a Vajdaságban

Van itt minden: rettegés az afrikaiaktól, ökobolsevik politikai szélhámosozás, Nobel-békedíjasozás (áthallással, hogy ugye mindig zsidók kapják, >

Tovább

Bűn és bűnhődés ₋ a Trócsányi-ügy

De miért tette ki e kálváriának egyik leghűségesebb emberét a magyar miniszterelnök, ha amúgy is tudta, >

Tovább