2019. november 12. kedd
Ma Jónás, Renátó, Jozafát névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Az underground EU

Végel László
Végel László

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

Megélhetési menekültek

Nagy érdeklődéssel követem a szerbiai és a magyarországi tévéadók híradásait meg háttér műsorait, amelyek rendre beszámolnak a szerb-magyar határ innenső és túlsó oldalán settenkedő albán „megélhetési menekültekről”. Családok: férfiak és nők gyermekeikkel a karjukban, téli ítéletidőben, csekély holmival, kis batyukkal a hátukon illegálisan somfordál át az országhatáron. Mocsaras területen lopakodnak, néha térdig érő vízben gázolnak. Rövid idő leforgása alatt többtízezerre nőtt a koszovói albánok törvénytelen határátlépése. A menekülők létszámát tekintve január volt a legkritikusabb hónap, amikor is 22 ezer illegális határátlépőt fogtak el. Egyik prishtinai barátomat arról faggatom, hogyan tekint erre a példátlan exodusra? Mélységesen sajnálja, tragédiaként éli meg, válaszolja, hiszen a távozók között rengeteg a magas szakképzettségű fiatal, akikre óriási szüksége lenne a koszovói társadalomnak. Persze, csak elvben, mert a gyakorlat másról szól, éspedig, hogy eluralkodott a távlatnélküliségi érzet, a mélyszegénység pedig iszonyú méreteket öltött.

A koszovói albán polgár két esetben vallhatja szerencsésnek magát. Az egyik, amennyiben valamelyik nemzetközi szervezetben sofőr vagy takarítónő, a másik, hogyha Németországban vagy más nyugati országban vendégmunkásként dolgozó rokonsága van, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gastarbeiter rokon havi száz-kétszáz euróval megsegíti. Barátom arról is beszámol, hogy az exodus megrendíti ugyan, viszont semmi erkölcsi joga sincs maradásra szólítani a távozókat, akik boldogok, hogy ha eljutnak Magyarországig, ahol regisztrálják őket, aztán valahogyan továbbállnak Ausztriába, Németországba, vagy más nyugati országba, ahol a földiknek, vagy a rokonoknak a segítségével feltalálják magukat. Retyerutyából odakinn van elég, mivelhogy a hatvanas évektől a jugoszláv állampolgárok szabadon utazhattak Nyugatra, némely nyugat európai országgal pl. Németországgal munkavállalási szerződés volt érvényben és mivel Koszovóban voltak a legrosszabbak az életfeltételek, a koszovói albánok tömegesen vágtak neki a nagyvilágnak. Az elvándorlás azóta szinte folyamatos. Hogy hirtelenjében tömegesebbé vált, az a 2013-ban Belgrád és Pristhina között megszületett brüsszeli egyezménnyel magyarázható, mely szerint a koszovói albánok személyazonossági igazolvánnyal (de, nem útlevéllel!) szabadon utazhatnak egész Szerbia területén. Ez a lehetőség megnyitotta a kapukat. Azaz csak egy akadály maradt: északon, a szerb-magyar schengeni határ. Albánok ezrei tették pénzzé ingatlanjukat, amiből fizetni tudják az embercsempészeket. Az a hír terjed odalenn Pristhinában, írta elismerő hangon a barátom, hogy a szabadkai magyar embercsempészek megkérik munkájuk árát, ezzel szemben maximálisan megbízhatóak. Nem hagyják cserben a menekülőket hisz kifogástalan helyismeretük van. Lám, micsoda fintora ez életnek, gondolom magamban, a kisebbségek vészhelyzetben összetartanak! Magyarországon a menekültáradati hullám kínos belpolitikai vitákat váltott ki, azonban – be kell vallanom – ez engem kevésbé érdekel - ezt majd megoldják a politikusok! -, inkább a szolidaritás érzése izgat. Néhány évvel ezelőtt huzamosabb ideig egy ausztriai kisvárosban tartózkodtam, ahol volt alkalmam betekinteni a „megélhetési menekültek” világába. Találkoztam magyar, szerb és albán „menekültekkel”, köztük vajdasági magyarokkal is. A magyarok következetesek voltak, vendégmunkásoknak tekintették magukat, a szerbek már nem voltak ilyen egyértelműek, ők félig vendégmunkásként, félig menekültként határozták meg helyzetüket, az albánok viszont határozottan és kizárólag menekültként definiálták státusukat. A magyarázat egyszerű: a magyarok EU-s útlevéllel érkeznek, a szerbeknek viszont nincs vízumkötelezettségük és valahogy feltalálják magukat, míg az albánok kizárólag menekültként juthatnak külföldre. Valójában ők is vendégmunkások lesznek, csak hát előbb valamilyen menekült státuszra kell szert tenni, hogy gastarbeiterek lehessenek. Érdekes, hogy ez a különbség nem csökkenti köztük az empátiát. Ugyanaz a jelenség köszön vissza, mint amiről a Bűnhődés című regényemben írtam. A Berlinbe tartó autóbusz utasai amint átlépték a német határt, alig érthető német nyelven társalogtak egymással, viszont csodák csodájára, értették egymást. Az addig érzékelhető feszültség helyett egyszeriben az összetartozás érzése kerekedett felül. Ugyanezt tapasztaltam Ausztriában is. S mivel az albánok között még eleven a nagycsalád hagyománya, nekik van a legjobb hálózatuk, ők voltak a legtájékozottabbak pl. hol, mikor, milyen munkalehetőségre van kilátás. Az akciókról is elsőként értesültek, csakúgy mint a segélyekről. Információik mindahányszor tökéletesen megbízhatóaknak bizonyultak. Az egyik vajdasági magyar fiatalember például elmesélte, hogy az albán lobbi segítette hozzá egy kiváló munkahelyhez. Tanúja voltam, amint szerb és albán fiatalok barátságosan társalogtak az egyik kremsi kávézóban. Sőt, magától értetődőnek tartották, hogy szabadidejüket együtt töltik! Ezzel ellentétben egy ilyen magatartás Szerbiában illetve Koszovón nehezen elképzelhető, ha pedig igen, akkor politikai hitvallásnak számít. Attól tartok, hogy a fától nem látjuk az erdőt! A magyarországi politikusok egy része nem kis iróniával beszél a megélhetési menekültekről, miközben én itt a Vajdaságban kénytelen vagyok tudomásul venni a vajdasági magyarság radikális lélekszámcsökkenését. Ennek egyik oka pedig szintúgy az elvándorlás. Ahogy Pesten mondanák a „megélhetési elvándorlás”. A vajdasági magyarok is oda igyekeznek, ahová a koszovói albánok vagy a szerbiai szerbek, vagy a magyarországi magyarok illetve a románok, a lengyelek és a többi élhetőbb boldogulás után sóvárgó ember. Senki sem passzióból lesz földönfutó! Mi jogon ironizálnék én velük? Amennyiben a politikusok nem a szavazatszaporítás egyik módját látnák a menekültügyben és nem az idegengyűlöletet gerjesztenék, akkor beismerő vallomást kellene nekik tenni, miszerint a volt szocialista világ, vagyis Kelet-Közép-Európa kezd kiürülni. Ez tény! És emiatt, tessék mondani, kiben ébredezik bármiféle lelkiismeret furdalás? Merthogy, valamit a „megélhetési patriótáknak” is tenniük kell(ene), példának okáért, hogy az emberek otthonosan, jól érezzék magukat a hazájukban. Az eltávozottak létszáma nem csekély, sőt, növekvő félben van.  Nem bánnám, ha akadna ügyes statisztikus, aki feltárná végre a számadatokat, hány millió menekültről van szó? A Bűnhődés szerzőjeként már évek óta figyelem ezt a nagy kelet-közép-európai exodust. Amikor csak lehetőségem adódott, és adódott a vonatokon, az autóbuszokon, az utcákon, a tereken, a kávézókban, vagy pedig a falatozókban, szóba elegyedtem többükkel.  Amint arról kezdtem faggatni őket, hogy tudják-e hová mennek, Európába volt az egyértelmű válaszuk. Abba az underground Európába, amelyről a Bűnhődésben írtam. A regényben ugyanis valamiféle alulnézetből próbáltam ábrázolni Európát. Az anyaggyűjtés során beláttam, hogy az euroszkeptikusok is és az Európa párti széplelkek is a fellegekben járnak. A globalizmus korszakában ide-oda repkedő gazdasági, politikai és értelmiségi européerek főrendje mellett sínylődnek a kiszolgáltatottak, a megalázottak européerei, akik nem dőlnek be a nemzeti burzsoáziának és megmaradnak EU-pártiaknak. Régi megfigyeléseim jutottak eszembe. A szenttamásiak a kilencvenes évek közepén, 1994 táján az orosz csempészektől beszerzett orosz kaviárt lakmározták, nyakló nélkül fogyasztották a príma halikrát, dúskáltak a fekete, vörös és rózsaszín kaviárban, miután találtam megállapítani, hogy az európai határokat voltaképpen nem a politikusok, hanem a csempészek légiesítették. Napjainkban a „megélhetési menekültek” lettek az EU utóvédharcosai.

Danilo Kiš

80 évvel ezelőtt született Danilo Kis. Az élet minden részletére rávetül a politika, a politika jelen van az író életében akkor is, amikor a szerelemről ír, vallotta. Napjainkban a „szófogadó lázadók” szeretnék Danilo Kišt „megtisztítani” a politikától, hogy a végén ugyanolyan unalmas írót faragjanak belőle, mint amilyenek ők.

Folytatni a történetet

Még mindig Danilo Kiš jár az eszemben. Az egyik interjújában azt nyilatkozza, hogy szülővárosa, Szabadka, kiesett az emlékezetéből. Újvidékre emlékezve először szinte idillikus emlékeket sorakozat fel, majd mind a villámcsapás, betör az emlékeibe a „hideg napok” története. Az apja már a halálra ítéltek sorában volt, és csodával határos módon menekült meg. Aleksandar Tišma Újvidék élménye is főleg a 2. világháború hajszálereiből táplálkoznak. Tišma egyik cikkében megjegyzi a történetet folytatni kéne…. Ez járt az eszemben a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem írása közben. Folytatni azt a kegyetlen történetet, amelyet nagy elődeim elkezdtek…. Itt az ideje!

 

 

2015. március 1.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább

Egy írót nem az igazságai jellemeznek, hanem a dilemmái

Manapság főleg a vörös terrort ostorozzák, a fehérnek megbocsájtanak. Ebben az esszében azonban nem ez a >

Tovább

A kép mutatói

Az, hogy berúgott és betépett senkiháziak élvezik a pénzért vásárolt szexet: visszataszító. S az, hogy ezt >

Tovább

Demeter Szilárdnak már megint mindenről a pofozkodás jut eszébe

Mert az Irodalmi Magazin léte arra bizonyíték, hogy az, ami nem feltétlenül értékes, érdekes, szükségszerű, az >

Tovább