2019. július 22. hétfő
Ma Magdolna, Mária, Magda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Ki beszél(het), ki beszéljen a nyilvánosságban?

Losoncz Márk
Losoncz Márk

Az alábbi szöveg a Napló Kör 2015. január 8-i estjén elhangzott felszólalás minimálisan bővített változata.

„Ki beszél, ki cselekszik? Mindig csakis a sokaság, még akkor is, amikor egyetlen személy beszél vagy cselekszik.”
(Foucault – Deleuze: Az értelmiségiek és a hatalom)

Egészen elemi kérdésekről szeretnék szólni: kik beszélnek, kik beszélhetnek, ki beszéljenek a nyilvánosságban? Milyen szerepmintákkal kellene szakítani és milyen új formákat kellene kialakítani?  És egyáltalán: hogyan lehetne más a közbeszéd?

Amikor meghívást kaptam a Napló Körbe, eltökéltem, hogy mindenképpen az értelmiségi önbírálattal, az értelmiségi önkorlátozás szükségszerű voltával fogom kezdeni. Nem láttam ugyanis problémátlannak azt a hatalmi beszédhelyzetet, amelynek akár  magam is a részese lehetek. Így kapóra jött a Napló Kör évértékelő estje, hiszen az elmúlt év legfontosabb magyarországi és szerbiai vitái közül számos éppen az értelmiségi szerepvállalásra vonatkozott. Ilyenek voltak például a szerbiai politikusok plágiumügyei[i] s ezzel kapcsolatban a tudás és a hatalom viszonya körüli viták, kiindulópontul mégis egy magyarországi vitát választottam, hogy aztán eljuthassak a vajdasági magyar közbeszédhez.

Egy 2014-es cikkről van szó, amely a Népszabadságban jelent meg, szerzője Vári György, a címe pedig kellőképpen beszédes: Egy értelmiségi szerep nyugdíjazása[ii]. Vári Konrád György és Heller Ágnes elhibázott szerepvállalásának példájával igyekezett szemléltetni, hogy létezik egy közéleti értelmiségi szerep, amely mára végképp elavult. Természetesen nem a konkrét példák érdekelnek, hanem maga a bírálat logikája foglalkoztat. A legfontosabb, legvilágosabb részt Vári az értelmiségi aláírásokkal ellátott tiltakozások kritikájából bontja ki: „[a] petíció és a nyílt levél nem érvel, hanem megmond, remélt hatását nem is szövege, hanem aláíróinak szellemi súlya hivatott biztosítani. Mélyen antidemokratikus műfaj, amelynek elszánt művelői azt gondolják, hogy remek írók, kiváló filozófusok és történészek puszta szava önmagában többet ér a köz ügyeiben más honfitársainkénál. Holott önmagában minden ilyen tekintély semmis a demokratikus nyilvánosságban, az egyenlő polgárok közösségében, a respublikában egyedül az érvek számítanak.” S bár minden bizonnyal léteztek érvelő petíciók és nyílt levelek is, a probléma súlya nyilvánvaló. Mi mást sugallnak az aláírók implicit módon, mint hogy olyan mennyiségű felhalmozott szimbolikus tőkével, hatalmi többlettel és olyan kiváltságos beszédhelyzettel rendelkeznek, amelyre támaszkodva „jogosultabbak” megszólalni, mint mások?

Vári egyúttal arra is felhívja a figyelmünket, hogy a „lángoszlopként irányt kijelölő”, „ujját a nemzet ütőerőn tartó” értelmiségi szerepe, szereptévesztése (melyet már a rendszerváltás idején bírált a fiatalabb liberális nemzedék) annak ellenére fennmaradt, hogy ugyanezen értelmiségtípus is hajlamos volt a politikát a szakértelem terepeként, technokraták és menedzserek hivatásaként, holmi technikai kérdésként felfogni – azaz önnön szerepfelfogásától tökéletesen idegen tevékenységként.

*

Olyan kérdésekről van szó, amelyeknek az internetes nyilvánosság, az összmagyar kommentariátus is tudatában van, amikor az értelmiségi „megmondóembereket”, „árokásókat”, „a tutit megmondókat” illetően fanyalog. Azonban a „gyökértelen értelmiség” bírálatának alantas, a túlontúl szabad, tehát idegennek tűnő szellemet a vérrel és a röggel szembeállító hagyományait ismerve óvatosnak kell lennünk.  Nem mindegy, mire vonatkozik a bírálat. S a mindinkább elvont, ezért hatékonyan nehezen gyűlölhető kései kapitalizmusban a gyűlölet újfent a szellem elvont szféráiban tevékenykedő, mégis hús-vér, kiszolgáltatott értelmiségiek ellen irányulhat.

A 80-as, 90-es évek fordulóján szerte Kelet-Európában megerősödött egy olyan értelmiségi – kulturális illetve szakapparátusi – attitűd, amelyet végre szisztematikusan át kellene gondolni. Arra az elitista beszédmódra gondolok, amely felvilágosító gőggel, gyarmatosító-népmegvető hangnemben ostorozza a „kulturálisan elmaradott”, „kollektivista”, a „Nyugathoz felzárkózni nem akaró”, a demokráciához túlontúl „barbár”, „versenyképtelen”, a „dadáskodó államtól” elszakadni nem képes népet. A kelet-európai peremvidék strukturális-történeti gondjait úgyszólván lenézendő kulturális fejletlenséggé stilizálja. Mifelénk például ez az EU-kompatibilis, a birodalmi hegemón irányában feltétlenül szolgálatkész elit újra és újra kényszerpályákról és a „tranzíció szükségszerű veszteseiről” beszél, a megszorító intézkedéseket tömjénezi és az EU büntetéseivel fenyeget. Ennek a beszédmódnak szinte természetes velejárója az a meggyőződés, hogy a politikát egy szűk elit számára fenntartandó menedzseri-technikai közeggé kellene alakítani. Azaz a politikát tulajdonképpen polikátlanná kell tenni (e beszédmód fő megtestesítője mifelénk a szakértelem önfeledt dinkići kultusza volt).

Nem véletlen hát, hogy amikor a 2000-es évek elején Szerbiában illetve a posztjugoszláv térben megjelent az új, rendszerkritikai nemzedék, társadalombírálatát a kultikus Prelom folyóiratban pontosan ennek  az értelmiségi attitűdnek, illetve az ún. drugosrbijanski / „másodikszerbiás” beszédmódnak a leleplezésével kezdte (ezért vezette be például a „kultúrrasszizmus” kifejezést).[iii] Kísértetiesen hasonló kritika jelent meg nemrégiben Magyarországon a Helyzet Műhely táján.[iv] Ezek szerint a hatékony kelet-európai társadalomkritika lehetőségfeltétele bizonyos értelmiségi attitűdökkel való leszámolás, akár a mítoszrombolás árán is. Érdemes lenne egyszer módszeresen összevetni a tapasztalatainkat.

*

Mivel sürget az idő, máris áttérek a vajdasági magyar kérdésekre, igyekszem sűrítetten fogalmazni. Úgy tűnik számomra, hogy az értelmiségünkkel kapcsolatban alapvetően három beszédmód alakult ki:

  1. 1. Az első a Vajda Gábor, Hornyik Miklós, Mirnics Károly és mások írásaiban előforduló beszédmód, amely nemzetellenességgel vagy legalábbis nemzetietlenséggel vádolja és a magyarság fogyatkozásáért teszi felelőssé az elmúlt fél évszázad vajdasági magyar értelmiségének jelentős részét, amelyet igyekezett autentikusabb, nemzetmentő értelmiséggel felváltani. Mint Tari Istvánnak a Kilátóban nemrégiben megjelent cikke mutatja, – amely a magyarok számára „mesterségesen kialakított” Újvidéket, valamint „kozmopolita” és „zavaros avantgárd” íróit vádolja –, ez a beszédmód ma is létezik.[v]

  2. 2. A másik beszédmód talán a legjobban Szerbhorváth György írásaiban kristályosodott ki, különösen a 90-es évek végén íródott, A vajdasági magyar bölcsek protokollumai címűben.[vi] Ez is alapvetően hanyatlástörténet, de más előjelekkel. Szerbhorváthnak legalább két fontos tézise volt:

A) A vajdasági magyar értelmiség a Sziveri-Losoncz-Csorba-féle Új Symposion szétverésével indult el végképp lefelé a lejtőn, illetve ennek az ügynek az erkölcsi-politikai tisztázatlansága súlyos következményekkel járt.

B) A szimbolikus földrajzunkban „újvidékieknek” nevezett értelmiségiek a rendszerváltozással pozícióik jelentős részét elvesztették és alárendelődtek „Szabadkának”, vagy „független” manőverezésre kényszerültek (hangsúlyozom: az írás a 90-es évek végén  íródott).

  1. 3. Végül, harmadszor, elszórtan felfedezhető egy harmadik beszédmód, világosabb formában jelenik meg például Pap (Peé) Tibor Közmagyarjában illetve kevésbé átláthatóan a VajdaságiSkaccok blogon. Ennek talán szintén megvan a maga hanyatlástörténete, de mindenekelőtt magát az értelmiségi szerepzavart részesíti bírálatban. Eszerint az „értelmiségi mandarinok” a felhalmozott szimbolikus tőkéjüknek köszönhetően, régről (a „szocializmusból”) áthagyományozott szerepmintákat követve, a kompetenciájukat messze meghaladó szakpolitikai kérdésekben szólalnak meg illegitim (értsd: közösségileg fel nem hatalmazott) módon, kinyilatkoztató hangnemben. Nem titok, hogy ez a bírálat gyakran a Napló Kör egyes tagjai ellen irányul.

Alapvetően ezek a beszédmódjaink vannak (olykor persze keveredhetnek), lényegesen más nem nagyon áll a rendelkezésünkre. Ahelyett, hogy sorra venném őket, három pontban foglalom össze a legsúlyosabb problémák egy részét.

1. Tegyünk fel magunknak egy egészen egyszerű kérdést: amennyiben a néhány parlamenti képviselőt nem számítjuk, hány olyan magyar van, akinek a hangjára Belgrádban odafigyelnek? Nos, legfeljebb fél-másfél ilyen hang van, és rájuk is legfeljebb egy igencsak szűk liberális közeg figyel. Mondjuk ki: a politikai közösség közbeszédében részt vevő citoyenekként, az egyenlő honpolgárok nyilvánosságában voltaképpen nem létezünk. Ha ugyanezt a kérdést Magyarországgal kapcsolatban tesszük fel, amely politikai közösségnek – korántsem magától értetődő módon – felemásan egyenlő tagjai lettünk, alig jobb a helyzet: alig van másfél-két vajdasági magyar hang, akire odafigyelnek. Végül jusson eszünkbe a mintegy hét évvel ezelőtti helyzet: a „függetlennek” mondott értelmiség (néhányan a mellettem ülők közül is) részt vettek a legnagyobb vajdasági magyar párttal való konstruktív párbeszédben, s akkoriban a vajdasági magyar pártoknak a választáson való közös indulása is elképzelhető volt. Mindez ma már, visszatekintve, hihetetlennek tűnik. Félreértés ne essék: nem vagyok az ökumenikus, mindenáron való összefogás szorgalmazója, mindössze konstatálom, hogy hová jutottunk. A közbeszéd tehát háromszorosan is romokban hever. Döntő többségünk pária a romok között. A helyzet még katasztrofálisnak se mondható.

Különösen a szerbiai politikai közösség tekintetében tartom fontosnak, hogy bár hajlamosak vagyunk a vajdasági magyar pártok (mindenekelőtt a legnagyobb) nyakába varrni a fogyatkozásunkat, ez a bírálat – sajnos vagy szerencsére – fölöslegesen elnagyolt. Így például a tömeges elvándorlás az egész országra kiterjedő probléma, százezrek veszik a sátorfájukat. Úgy hiszem, mindaddig a kései kapitalizmus nyomorult (fél)perifériája maradunk, míg nem történik meg egy, a társadalom mélyszerkezét érintő, emancipatorikus fordulat, s ebbe az Európai Unió szociális irányban történő radikális átalkulását is beleértem. A vajdasági magyarok alapvető egzisztenciális problémái jelentős részben a teljes szerbiai társadalom problémái – a mi sorsunk jobbra fordulása csakis egy általános fordulat keretében lehetséges. Úgy tűnik, hogy valamilyen változás elkezdődött Európában, talán (talán!) ezt láthatjuk Görögországban, Spanyolországban, Szlovéniában, Horvátországban, sőt, még Szerbiában is egyre több biztató jel van...[vii] Az a kérdés tehát, hogy részt fogunk-e venni mindebben, hozzájárulunk-e, vagy kimaradunk belőle, szűk, etnikai mikroverzumunkban maradván. Rendkívül fontosnak tartom, hogy ha a közbeszédben ekkora a deficit az egyéni hangok tekintetében, akkor – úgy a szerbiai, mint a magyarországi politikai közösség irányában – teremtsük meg a kollektív megszólalás, a közös állásfoglalás pártpolitikán túli stratégiáit is.

2. Tegyünk fel magunknak egy újabb kérdést: értelmiségünk milyen ügyekben tiltakozott a leghevesebben az elmúlt években? Mindenekelőtt egy főszerkesztő leváltásakor és egy színházigazgató ügyében. Tegyünk fel egy másik kérdést is: hány szociális jellegű ügyben láttunk akármilyen értelmiségi kezdeményezést, tiltakozást, felháborodást...? Akármit?! Akármikor?! Hány ilyen ügyre emlékezünk? Az értelmiségi politizálás megmaradt szűk, elitista, kizárólag a saját érdekeltségi szférájára kiterjedő, túlkulturalizált értelmiségi rétegpolitikának. Csakis akkor emelte fel hangját, ha a kulturális intézményi hierarchiák csúcsával kapcsolatos személypolitikával szemben volt kifogása. Láthattuk többször is, hogy az érkeklődés gyorsan alábbhagy, amint a hierarchia alacsonyabb fokán levőkkel kellene szolidárisnak lenni, a lentebb levőkkel szemben pedig már csak a teljes szociális részvétlenség, közömbösség van – a tettek mezején legalábbis egészen biztosan. Vagy más szavakkal: szűkös horizontális szolidaritás létezett csupán, a vertikális szolidaritás elmaradt. Akármilyen fontosak a kulturális intézményekkel kapcsolatos véleménykülönbségek, mégis, van itt egy egészen elképesztő aránytévesztés, asszimetria. Hogyan lehetséges, hogy kizárólag a hierarchiák élén történő változásokkal van elfoglalva az értelmiségünk, míg például tavaly, amikor meghozták a munka törvénykönyvét (a tömeges tiltakozások ellenére), amely emberek százezreit teszi még inkább kiszolgáltatottá, semmi mondanivalója nem volt? Hogyan lehetséges ez a szociális részvétlenség ilyen általános szegénység, masszív tömegnyomor közepette? Hogyan lehetséges, hogy az olyan szociális jellegű kezdeményezések szele, mint – találomra mondok kettőt – a budapesti A Város Mindenkié vagy a belgrádi Lice ulice-é, még csak meg se legyintett senkit, hogy semmi hasonló, mégoly morzsányi sem tűnt fel a horizonton? Ennek nagyon gyorsan meg kellene változnia.

3. Az értelmiség és a vajdasági magyar pártpolitika közti bizalomhiány nem új keletű. Talán a kezdetektől, a 90-es évek elejétől fogva létezett, hiszen emlékezünk: Herceg János író, az ún. „történelmi” VMDK tiszteletbeli elnöke azért mondott le tisztségéről, mert, mint írta, „igaztalan és fulmináns cikkben” a VMDK „egyik vezetője kollektív népárulás bűnében marasztalja el a vajdasági magyar írókat.”[viii] A gondok tehát nem ma kezdődtek. Annyi bizonyos, hogy ha a párbeszédhiányos, megromlott közbeszédünket a sebeket gyógyítani kívánó, az integratív útkeresést kitűző közbeszéddel szeretnénk felváltani, akkor a bizalom helyreállításában kölcsönönösségre van szükség. A pártpolitikának is fel kellene adnia a görcseit és nem stigmatizálhatja az értelmiséget, amennyiben az megvitatható ellenjavaslatokkal lép fel.

Az utóbbi mozzanatot rendkívül lényegesnek tartom és egyúttal fel kívánom eleveníteni azt a fontos mondatot, amely Pressburger Csaba szájából hangzott el Kishegyesen, a leváltását követően: „nem az én személyemről van szó”. Az elnagyolt, személyeskedő, pusztán démonizáló, a politikai establishmentet monolitként felfogó, mindössze a hatalom hatalmi jellegére rámutató (azaz végső soron tautologikus), keveset mondó bírálatot minél inkább fel kellene váltania az olyan viszonyulásnak, amely az intézményi mechanizmusokra vonatkozik, konkrét, megvitatható ellenjavaslatokkal jár és méltányos. Az MNT bizottságainak összetétele korántsem irreleváns, de sokkal fontosabb, hogy milyen döntések születtek. Kiváló az ösztöndíjprogram? Ha igen, akkor ne habozzunk elismerni, hogy kiváló. Súlyos problémák merülnek fel a médiaprivatizációval kapcsolatban? Ha igen, akkor mondjuk meg, miért, és tegyünk ellenjavaslatot. Ha a bírálatunk folyamatosan túlméretezett, és nem az érvelő, racionális tekintélyre alapozott, hanem pusztán a felhalmozott szimbolikus tőkére, akkor önmagunk alatt vágjuk a fát, a nyomásgyakorlás pedig még hatástalan is marad.

S hozzá kell tenni: noha nem gondolom, hogy erkölcsi, jogi és politikai preferenciáink technikai, pusztán szaktudástól függő kérdésekké silányíthatók (mi sem lenne antidemokratikusabb), a kompetencia kívánalma (különösen a társadalomtudományi, amelynek meglehetősen híján vagyunk) sem elhanyagolható. Egyenlő honpolgárokként nagyon is hozzászólhatunk minden kérdéshez, ugyanakkor meg kell teremteni azokat a mechanizmusokat, amelyeknek köszönhetően a hozzáértés kellő teret kaphat.

Végül a zárszó, a Második Nyilvánosságról és a Napló Körről.

A Második Nyilvánosság létrejöttét én is fontos fejleménynek tartom. A Második Nyilvánosság teret engedett a véleménypluralizmusnak, következetesen tett különbséget önnön álláspontja és a színészek szempontjai között (azaz: nem képviselt, hanem a maga nevében beszélt), bírálatát igyekezett kizárólag érvekre alapozni és soha nem a puszta szimbolikus tekintélyre. Továbbá őszintén tudta üdvözölni az MNT jó lépéseit (így azt is, hogy Hajnal Jenő biztosította számunkra ezt a termet), s a hangvétel – bizonyos kisiklásoktól eltekintve – megmaradt olyannak, amilyennek lennie kell. Azt kívánom tehát a Második Nyilvánosságnak, hogy minél öntudatosabban tudja végiggondolni, mit kezd azzal a széleskörű támogatottsággal, amellyel rendelkezik, mert a felelőssége hatalmas.

A Napló Körnek még egyszer köszönöm a meghívást, a tagságot, és hogy elsőként szólalhattam föl. Remélem, hogy kísérletezni fogunk mind újabb és újabb, részvételibb, egymástól eltérő véleményeknek helyet adó, integratív formákkal. Olyanokkal, amelyek nem csak a közösség egészének gondjait szólaltatják meg, hanem szélesebb és lokális kérdéseket is. Köszönöm.

Utóirat. Mi sem tűnik idejétmúltabbnak és naivabbnak, mint a fenti felszólalás párbeszédigénye. Mintha a zentai estet követően, amely felvillantotta az árkokat meghaladó dialógus reményét, a közbeszéd tovább romlott volna, ami már szinte lehetetlennek tűnt. A görcsök nem tűntek el, a méltányos bírálatok tovább fogyatkoznak, a fölösleges kisiklásokból még több van. Egy illúzióval talán kevesebb. Annyi bizonyos: az állandósult patthelyzet a lehető legkevésbé termékeny a közösségre nézve. Amíg nem lesz más: a jól működő közbeszéd, a párbeszéd iránti igény magányosan bolyong a senkiföldjén. Legyenek-e még illúzióink? 


[i] Lásd például itt.

[ii] A cikk itt olvasható, Tamás Gáspár Miklós reakciója, illetve Vári György válaszreakciója pedig itt hozzáférhetőek. A mi szempontunkból különösen izgalmasak Tamás Gáspár Miklós következő mondatai: „»A nép« maga is elvontság, hiszen nem a nép mint olyan dönt a maga »empirikus nyerseségében«, hanem a közvélemény, amely információs és médiahatalommal formálható, de legalábbis befolyásholható, és ez a hatalom sincs egyenlően elosztva a honpolgárok között. Ennek az utóbbi hatalomfajtának az egyik aspektusa az ún. híres emberek befolyásoló szerepe, amellyel – mint minden hatalommal – lehet méltányosan élni, kevésbé méltányosan vagy sehogy. De még az utóbbi eljárás (a létező hatalom föl nem használása) se szünteti meg a hatalom (s evvel a kiváltság) adottságát, tényét. Aki a híres emberek – aránytalannak érzett – befolyását nehezményezi, annak a médiahatalom tényét is elleneznie kell (s akkor ne írjon újságba), de ha egészen következetes, akkor a képviseleti elvet (mindenekelőtt a parlamentarizmust) is el kell vetnie, hiszen ezek mind kiváltságok, s mindegyikük szemben áll az egyenlőséggel.”

[iii] A Prelom számai hozzáférhetőek elektronikusan is.

[iv] Fontos például Gagyi Ágnes írása, „Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme”.

[v] Tari István írása rendkívül fontos témát tárgyal, a falvaink pusztulását, ami évtizedekre tekint vissza, és aggasztóan kevés figyelmet szentelünk neki. Ugyanakkor joggal merül fel a kérdés, hogy vajon érdemes-e így, átfogóan, a magyarság számára „mesterségesen kialakított” Újvidékről beszélni, különösen ma, amikor szimbolikus földrajzunk egykori különbségtételei, sőt, ellentétpárjai („Szabadka”, „Újvidék”) mind kevésbé alkalmazhatók. Hiszen Újvidék sohasem volt monolitikus szellemi tér: ahogyan a Híd folyóirat szakítani kívánt a korábbi generációk gyakorlatával, úgy az Új Symposion induló nemzedéke is felettébb kritikusan viszonyult a Híd alkotóihoz, majd a későbbi symposionista nemzedékek keveredtek összetűzésbe a korábbi   nemzedékekkel s.í.t. Egy másik megjegyzés szerint „íróink, költőink többsége jobbára egymást bűvölte zavaros avantgárdnak nevezhető mellébeszélésével”. Ezzel szemben sokkal inkább úgy tűnik, hogy az avant-garde hagyományokhoz közel álló szerzők (Tolnai, Domonkos stb.) éppenséggel azok közé tartoznak, akik a leginkább árnyaltan tudták, tudják megszólaltatni vajdasági magyar létünket.

[vi] Mintha sor került volna némi hangsúlyeltolódásra azóta a szerző álláspontjában, a további „mítoszrombolás” irányában. A vajdasági magyar bölcsek protokollumai mindenképpen újraolvasandó értelmiségszociológiai és kultúrkritikai fejtegetés, hiszen egyfelől rekonstruálni igyekezett a 90-es éveket, másrészt megérzett nem egy, később fölerősödő tendenciát. Többek között ezzel az írással kritikusan szembesülve, az időközben bekövetkezett változásokat figyelembe véve  lehetne átgondolni a jelenlegi állapotokat (így például a „Szabadka” versus „Újvidék” szimbolikus ellentét ma már valószínűleg az elemzés reflexív szintjén is alkalmatlan modell a kulturális és hatalmi viszonyok megragadásához). Nem kevésbé fontos Szerbhorváth Vajdasági lakoma – az Új Symposion történetéről című erősen polemikus hangvételű könyve. Az újabb nemzedékek számára, amennyiben lesznek egyáltalán, az egyik fő kihívás talán az lehet, hogy ki tudnak-e alakítani a Szerbhorváthénál affirmatívabb Symposion-olvasatot.

[vii] Az olvasó figyelmébe ajánlok néhány honlapot: bilten.org, masina.rs, pe-org.rs, rosalux.rs, drustvenaanaliza.blogspot.com, gerusija.com, pokret.net. A szlovéniai fejleményekkel kapcsolatban magyarul is olvashatók, Kocsis Árpád jóvoltából itt és itt.

[viii] Nyílt levél Ágoston Andrásnak! Napló, 1994. február 9.

2015. január 20.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy magyar közösség leépítése

Ceterum cense (vagyis: egyébként úgy vélem): A Helyi Közösség Tanácsácsnak – a művelődési és egyéb szórakozási >

Tovább

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább