2019. augusztus 24. szombat
Ma Bertalan, Aliz, Detre névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Egy viszony vívmányai és buktatói

Végel László
Végel László
Egy viszony vívmányai és buktatói
Elvándorlás (bulletingun fotója)

„Ebből a zsákutcából – sajnos – két út vezet: vagy az asszimiláció vagy az elvándorlás.” Végel László (hvg.hu):

1.

1956-ban találkoztam először magyarországi magyar állampolgárral. Szenttamási szülői házunk közelében egy elhagyatott kaszárnyában szállásolták el az ötvenhatos magyar disszidenseket. Abban az időben a néhai Jugoszláviában nélkülözésekkel terhes volt az élet a „jóléti szocializmus” még váratott magára. Hetente legfeljebb egyszer volt húsnap. Ennek ellenére az utcabeli magyarság „lakomára” invitálta a menekülteket, megosztották velük azt, amije volt. A vendéglátók tapintatosan érdeklődtek a magyarországi hogylét felől, a vendégek ingerülten válaszolgattak. A szomszédság tudott a Rákosi-rendszerről, hiszen valamennyiükben elevenen élt az öt-hat évvel azelőtti emlék, amikor a katonaság kényszermunkára szedte össze a falubelieket, a határba vezényelte őket, ahol futóárkokat ásattak velük, arra az esetre, ha északról törnek be a magyarok meg az oroszok, hogy megbosszulják a „láncos kutyának” nevezett jugoszláv pártvezért: Josip Broz Titót. Ez azonban „csak” a nagypolitika témaköre volt. A szenttamásiakat valójában nem a politika érdekelte, hanem a magyar világ. A magyarok! Nem csoda, hogy elbeszéltek egymás mellett, nem értették egymást.

Ugyanezt éreztem újvidéki gimnazistaként. Az albérleti lakásom közelében levő parkban találkoztam egy magányos férfivel. Nap mint nap ugyanazon a helyen ült, gondterhelten merengett, míg egymás után szívta a cigarettát. Kiderült, hogy 56-os. Budapesti. Idegen volt számára a város, félelem ült a szemében. Kanadába készült, várta a beutazási engedélyt. Bevallotta, hogy mindeddig fogalma sem volt arról, hogy Jugoszláviában magyarok is élnek.

Nem lenne szóra sem érdemes a történet, amennyiben egy évtizeddel később Budapest kellős közepén nem ütközök csodálkozó tekintetekbe, amikor a bemutatkozás után elmondom, hogy Jugoszláviából jöttem, és magyar vagyok. Magyarországon nemzedékek nőttek fel, anélkül, hogy tudomásuk lett volna a jugoszláviai magyarokról.

Idővel ez a „nem tudtam” módosult. A hetvenes, de főleg a nyolcvanas években mind kevésbé csodálkozott az átlagember, igaz különösebb érdeklődést sem mutatott a határon túli kisebbségi világ iránt. Legfeljebb annyit tudtak, hogy ott nagyobb a szabadság, magasabb az életszínvonal, gond nélkül lehet Nyugatra utazni. Kialakult két párhuzamos világ. A közeli, távoli rokonok felvették a kapcsolatot, látogatták egymást, együtt nyaraltak az Adrián, a vajdasági magyar folyóiratokban szívesen közöltek anyaországi szerzőket, főleg azokat, akiknek a szereplési tere az anyaországban beszűkült. A rokonok, ismerőseiket, barátaikat protezsálták, a magyar útlevél „ablakához” kellett a garancia, a vajdasági magyarok stancolták a meghívóleveleket.

A Kádár-kormány az ideológiai diskurzust mellőzve, rendkívül óvatosan adagolta a határon túli létet, diszkréten ápolta a kapcsolatokat a jugoszláviai magyarság intézményeivel. A hivatalos kommunikációs csatornák szűkösnek bizonyultak, ezzel szemben a személyes kapcsolatrendszerek robbanásszerűen működésbe lendültek.

A hetvenes, nyolcvanas években is fogyatkozott a magyarság lélekszáma, távolról sem olyan nagymértékben, mint az elmúlt tíz évben, amikor az identitásvédelem a nyílt színen zajlik, a magyar kisebbség kulturális autonómiával rendelkezik, a kisebbségi pártok ügybuzgó tevékenységet folytathatnak, a magyar nemzeti tanács nevezi ki a magyar intézmények vezetőit, a magyar politikusok pedig magyarként foglalnak helyet a hatalomban.

Mégis, fogy a magyar! Mi okozza a felgyorsuló lélekszámcsökkenést? Feltehetőleg nem a magyar nemzeti tanács, vagy a hat magyar kisebbségi párt, valószerűbb, hogy a többpártrendszerű, szabad piac uralta demokratikus körülmények gerjesztő hatással bírnak, mivel helyben, mármint a szülőföldön nem sikerült új identitásvédelmi módszereket meg eszközöket megfogalmazni, ami esetleg – még ha részben is – visszatartó erővel hatnának.

A rendszerváltásig nem volt jelentős a magyar-magyar kapcsolat – a leírtakból is kitűnik – csonka volt, hézagos, hibáival és hiányosságaival, úgy-ahogy beépült a tekintélyelvű politikai rendszerekbe. Nem volt érzékelhető a „korszellem” és a kisebbségi nemzetfogalom közötti feszültség. Ezáltal a magyar-magyar viszonyban a spontán ellenállást tanúsító, alulról építkező nemzettudat honosodott meg. Nem akadt felülről diktált norma, nem kellett ironikusan sem reflektálni rá, nem volt traumatizált sem. Arra a kérdésre, hogy mi a magyar, a magyar kisebbség tagjai egyénileg, az uralkodó párttól függetlenül, esetleg a családi hagyományok nyomán válaszoltak. Bensőséges, személyes ügy volt. Nem osztom a véleményt, miszerint a jóléti szocializmus tompította a vajdasági magyarokban a nemzeti érzést, inkább a reális nemzettudatot fejlesztette: a vajdasági magyar polgárok a körülményeket józanul mérlegelve gondoskodtak családjuk perspektívájáról, gyermekeik neveléséről, jólétükről, ezzel együtt megmaradásukról. Nem a panaszkultúra, a mazochista veszteségtudat, a kishitűség érzése erősödött, hanem az önbizalom, a szívósság-kitartás és a munka kultúrája. A magyar-magyar viszonyt nem az érzelmi azonosulás, inkább a reális partnerségi tudat jellemezte.

2.

1990 után a kapcsolatokat új tényezők határozták meg. Magyarországon mintaszerűen történt a rendszerváltás, Jugoszláviában, illetve Szerbiában véres testvérháborúk előzték meg. Ettől eltekintve, mindkét országban bevezették a többpártrendszert, működésbe lépett a szabad piac, beindult a privatizáció. Lehetővé vált a nemzeti alapú vertikális szerveződés, létrejöttek a magyar kisebbségi pártok, melyeknek alapítói főként a jugoszláv kommunista szövetség egykori tagjai voltak. A pártalapítási jogot még Milošević sem vonta kétségbe, szemet hunyt az 1944/45-ös magyarellenes retorzióik, a magyar tömegsírok emlegetése felett (is), ami Tito idején a legnagyobb tabuk egyikének számított. Új távlatok nyíltak, ugyanakkor új buktatók mutatkoztak. Kártyavárként omlottak össze a titói kisebbségpolitika értékei, napvilágra kerültek hiányosságai. Az addig működtetett hálózatokra ráépültek az anyaországi kormány- meg a helyi kisebbségi pártok. Ami azelőtt a hivatalos pártpolitika mellékösvényére szorult, vagy pedig a félig intézményes, félig civil kezdeményezés nyomvonalán épült, az a rendszerváltás után mindinkább a kisebbségi és az anyaországi pártpolitika hatáskörébe került. Az alulról jövő kezdeményezést felváltotta a felülről szervezett és irányított nemzettudati nevelés. A nemzeti identitás egyszeriben a párthovatartozás kérdése lett, a magyar-magyar viszony érzelmileg átitatott pártüggyé vált. Az újdonsült kisebbségi pártok gyorsan elsajátították a különböző pártstratégiákat, viszont tanácstalanok voltak abban, hogyan kell kapitalista viszonyok között versenyképessé tenni az kisebbséget, hogyan kell az új szabad piaci versengés közepette fejleszteni az identitásvédelmet, korunk szellemében megújítani a nemzettudatot. A múltat hívták segítségül, azonban modern korunkban ez nem sokat segített.

Tagadhatatlan, hogy a pártok honfoglalásának voltak vívmányai. A kapcsolatrendszer intézményesedett. A Magyar Köztársaság alkotmánya előírta a határon túliakróli gondoskodást. Intézmények, alapítványok jöttek létre, amelyek ezt a feladatot ellátták. A magyar kisebbségek helyzete, jogai, a közbeszéd tárgya lett. A médiumok valamelyest nyitottak a kisebbségi politikum valamint a kultúra iránt, a polgárok némileg tájékozottabbak lettek, igaz, eléggé egysíkú információt kapnak. A kisebbségi politikusok határon innen, és határon túl is celebek lettek, amit ellensúlyoztak a hétköznapok életképei, melyben a kisebbségiek serényen kézimunkáztak, dalolva ropták a táncot, elszántan ápolgatták hagyományaikat miközben szenvedtek a jogfosztottság miatt. A kisebbségi élet sokszínűsége, a dilemmák összetettsége, a különböző szakterületen a saját államában működő egyének eredményei, az értékrendek változatossága, az európai színen versengők szereplése elkerülte a figyelmet. A magyar-magyar viszony a politikai szervezeteknek rendelődött alá, és a kisebbségi elit tagjai abban kezdtek versenyezni, hogy ki a nagyobb magyar. A kisebbségben valóságos retorikai csataterek születtek.

A pártpolitika szervezettséget, heves érzelmeket, szenvedélyeket vitt a magyar-magyar kapcsolatba, főleg azért, mert tabutémákat érintett. Ilyen volt például az igazságtalan trianoni békekötés traumája. A téma hirtelen robbant be, alkalmanként jó ürügyül szolgált. Trianon felemlegetésekor valójában nem a határon túli nemzettársak a fontosak, hanem az anyaországi belpolitikai viták, amelyekben az egymással szembenálló politikai pártok instrumentalizálták a határon túli magyarok sokszor drámai szituációját. Ugyanez a viszonyulás mutatkozott meg a kettős állampolgárságról szóló vitákban és ellentétekben is. 1989 után több mint tíz éven keresztül mindegyik parlamenti párt elutasította a javaslatot. 2004-ben azonban a deus ex machina megosztotta az anyaországi nagy pártokat, majd 2010-ben háttértanulmány nélkül megszületett az új honosítási törvény. Hogy miért lett volna szükség háttértanulmányra? Azért, mert a kettős állampolgárság megadása éles választóvonalat jelent, amely szükségszerűen módosítja a viszony más elemeit is, így például a támogatáspolitikát. A törvényt a politikai pártok versengésének hajrájában hozták meg. 2010 után, robbanásszerűen elindult a vajdasági magyarok kivándorlása a nyugati országokba. Az elköltözés véglegesnek mutatkozik, mert a magyarlakta helységekben zuhan az ingatlanok ára, ami azt jelenti, hogy nem ideiglenes munkavállalásról van szó, hanem végérvényes eltávozásról.

Szó sincs arról, hogy a kisebbség helyzete megnyugtató, avagy ne lenne elégséges gazdasági magyarázat a kivándorlásra. A nemzetállamokban a kisebbségi helyzet mindig hátrányt jelent, hiszen a kisebbség saját államában (is), és saját nemzetén belül (is) a peremen van, azonban a szerteágazó kultúrájának köszönve ez előnnyé is váltható. Ebben a szituációban a kisebbségben felmerül a dilemma: polgári liberális állam, vagy nemzetállam? Skizofrén helyzet születik, ha saját államában a kisebbség polgári államot akar, az anyaországban pedig nemzetállami eszmékkel szimpatizál. Nemzetállam, vagy sem? Erősíteni az EU-befolyását, vagy? Ilyen és más hasonló dilemmákkal válik a magyar-magyar viszony egyre megosztottabbá. Az ellentétek valóságosak, közmegegyezéses válasz nincs, talán nem is lehet. Mindez traumatizáló jelleggel bír.

A gazdasági okok mellett az elvándorlás fontos tényezője, hogy a kilencvenes évek háborúi elidegenítették a vajdasági kisebbségi polgárokat saját államuktól. Ezt értékeinek szerbiai és magyarországi megjelenítésével lehetne kiigazítani, mert különben rezervátumszerű marad. Az anyaországban ez a határon túli kvóták bevezetésében, külön kisebbségi rendezvények támogatásában, kisebbségi fesztiválok szervezésében merül ki, amelyek akarva-akaratlanul azt a benyomást keltik, hogy ezek ugyan nem értékek, viszont támogatni kell, merthogy kisebbségiek. Időről időre akad kivétel, ellenben a skanzen állapot képezi a fő áramlatot. Az anyaországi támogatási rendszer nem terjed ki arra, hogy a kisebbség kultúra esetleg versenyképes legyen saját államának kultúrájában, illetve az élet más területein. A szerbiai magyar sikereket – holott akadnak sikeres magyar orvosok, művészek, tudósok, mérnökök, vállalkozók, sportolók – az uralkodó magyar kultúrpolitika, nem tekinti saját sikereinek. Ez a kettős elzárkózás rövid távon esetleg kényelmes rezervátumba helyezi a kisebbségi értékeket, hosszabb távon viszont a kisebbségi polgárokban azt a tudatot erősíti, hogy saját államukban esélytelenek, sikerre nem számíthatnak, tehát általános kishitűséget szül. Ebből a zsákutcából – sajnos – két út vezet: vagy az asszimiláció vagy az elvándorlás. Jelenleg mindkettő növekszik.

2014. december 6.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Zsidókat jobbra át

Csak szeretnénk nyugodtan elmondani, hogy a neokohn.hu az, ami és nem egyéb, a jelenlegi magyarországi kormányrendszer >

Tovább

Lesz-e (ismét) magyar nyelvű SZER?

Amiről ugyancsak nem szoktak beszélni: hogyan működik a Trump elnök kormányzása alatt újraindított román és bolgár >

Tovább

A VMJE nyári egyeteméről

Végső ideje lenne közösségi szinten elgondolkozni a jogászképzésről, mivel a jogászok – véemeszees irányítással – „szépen >

Tovább

Građanski sloj je siroče ovog društva

Trava strada i onda kada se slonovi međusobno bore, ali i onda kada se vole. I >

Tovább

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább