2019. november 19. kedd
Ma Erzsébet, Zsóka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A múlt bugyrában

Végel László
Végel László
A múlt bugyrában
Ellentmondás (basemsamir fotója)

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

Ellentmondások

Budapestről-Újvidék felé döcög az Avala EuroCity nemzetközi vonatot helyettesítő, ideiglenes belföldi járat, miközben az Aczél Györgyről szóló könyvet lapozgatom. Nem győzök csodálkozni. Konrád György is felidéz egy réges-régi történetet, amelyből kiderül, hogy Aczélhoz bejutni nem volt lehetetlen feladat. Történt egyszer, hogy Szentjóby Tamás avantgárd költő egy asztaltársaságban azt találta kijelenteni, amennyiben adódna alkalom, Aczél elvtárs szemébe vágná az igazságot. Erre az asztalnál ülők egyike átadta neki Aczél minisztériumi számát. Csak hívja fel nyugodtan, fogadni fogja, mondta. A fiatal költő felhívta. ”Jöjjön be holnap reggel hétkor” válaszolta Aczél. Szentjóby dühöngött, ő reggel hétkor aludni szokott. Aztán mégiscsak rászánta magát. Saját elmondása szerint jól odamondogatott Aczél elvtársnak majd távozott. Ki-ki maradt saját álláspontján. Konrád ama ritka írók közé tartozik, akinek az egyik könyvét betiltották az államszocializmusban, tehát már csak emiatt sem mondható elnézőnek az egypártrendszerrel szemben. A később született elbeszélések azt a benyomást keltették, hogy mindenkit üldöztek, betiltottak, mármint az íróasztalfiókok telis tele vannak betiltott kéziratokkal. A rendszerváltás után viszont kiderült, hogy alig akadt elvétve néhány ilyen könyv. A „gulyáskommunizmus” rendszabályozott, ugyanakkor szemlehunyva engedélyezte a megjelenést. Lassan kifakult az üldözöttség mítosza. Már csak a német irodalomkritikusok emlegetik néhol egy-egy magyar regény kemény ellenzékiségét, amelyeket a hazai kritikusok tiszta, úgymond szóközpontú irodalomnak tartanak, melyben nincs semmiféle politika. Ez a részlet is az Aczél életrajzhoz tartozik. Nem véletlen, hogy Heller Ágnes a következőképp jellemezte a magyar pártvezért: „Ha csak az embert nézzük, tulajdonképpen kicsoda is Aczél? Szíve szerint egy kellemes kalandor, egy sznob, egy kicsit linkóci, de jószívű linkóci ember volt.  De funkciója alapján egy pártfunkcionárius, aki dönt az élet és halál felett, legalább az irodalomban”. Ez egészen más kép, mint amilyennek az emlékeimben él. Barátaim és írókollegáim állítása szerint önkényes diktátor, szigorú pártkomisszár volt! Ez a furcsa ellentmondás jutott eszembe minap Budapesten. Az autóbuszban, a metrón, az utcán, zsörtölődő, elégedetlenkedő emberekkel találkoztam, ám az urnákba dobott szavazócédulák mégis a Fideszre szavazók számottevő többségéről árulkodnak. Ebben a sajátos magyar szituációban nehéz eligazodni. Véleményem szerint, a néhai gulyáskommunizmust felváltotta a gulyáskapitalizmus! A helyzetet bonyolítja, hogy számos írókollégám a Fidesz kemény kritikusai közé tartozik, ellenben amint a Vajdaság kerül szóba, akkor a legnagyobb megértéssel szól a helyi Fidesz párti vezetőkről. Nem tartozom egyik pártba sem, sőt, egyre távolabb érzem magam tőlük, azonban az ellentmondás mégiscsak elgondolkodtató. Közben a nemzetközi gyors magyar változata befut Szabadkára. Kitekintek a szerelvény ablakán. Subotica, írja az ódon épület homlokzatán. Hiába keresem a Szabadka feliratot. Ez is egy ellentmondás. Az egész életünk az! 

Egy nemzedék tanulóévei

Remek részleteket olvasok Danyi Zoltán új regényéből. A hosszú, dinamikus mondatokkal felépített jelenetek éles, kemény metszetekre emlékeztetnek. Split, Berlin, Belgrád, Budapest valóságos toposzok. A szerző művében, végül is a Seholban való barangolás fogalmazódik meg. Ez a regénytér számomra (is) nagyon ismerős: az exterritórium világa bontakozik ki előttem, amelynek archeológiáját éppen az Exterritóriumban című regényemben (?) értelmeztem. Én, vertikális irányba mozdulva, avagy lefelé tántorogva, családom és saját eszmetörténetem világát tártam fel a mi közös Seholunkban. Danyi Zoltán viszont a horizontális vándorutat választotta. A nagyvilágba menekült, hogy ott fogalmazza meg a mai kisebbségi nemzedék kozmoszát. Danyié már egy új típusú nemzedéki tapasztalat. A Nagy Vándorút drámája rajzolódik ki a keserű tanulóévekben. A részletek ismeretében úgy érzem, hogy Danyi Zoltán megírta a vajdasági magyar posztháborús nemzedék tanulóéveit. Dac, tiltakozás, kemény fintor, lázadás, szókimondás, ellenkezés… Feltárja „azokat a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó éveket, amelyek nem tudtak vagy nem akartak véget érni azóta se”.

A múlt bugyrában

Nagy tumultus a tolóablak előtt. Az elégedetlenkedők a munkaszervezésre panaszkodnak. Többen felhorkannak, miszerint mindez a miatt van így, mert a pártkáderek ellepték a közvállalatokat. Így igaz! Azonban annyira elcsépelt érv, hogy leírni sem merem. Szinte nem is létezik az életnek olyan területe, amelyre nem illik az iménti megállapítás. Egyáltalán párttagnak lenni, illetve vezető szerepet játszani egy-egy pártban manapság hatalmas privilégium, nagyobbfajta, mint az egypártrendszer idején. Akkor ugyanis ezt valamiképp leplezni kellett, esetleg röstelkedni az „önigazgató polgárok” előtt, manapság azonban senki sem csinál erkölcsi kérdést belőle. Az emberek kiábrándultak, méltatlankodnak, a pártvezetők könnyelmű ígérgetésekbe bonyolódnak, miként fogják elejét venni a visszaéléseknek, hogyan fogják megszüntetni a pártokráciát. Közben minden marad a régiben. A néptömeg zúgolódik a tolóablak előtt, mire valaki megszólal: „Majd jön Šešelj és rendet teremt”! Néhányan helyeselnek, a többség hallgat. Az újságok tele vannak Šešelj hazatérésének hírével. A radikális pártvezért meggyengült egészségi állapota miatt helyezte ideiglenesen szabadlábra a hágai törvényszék. Több mint tizenegy év után tehát visszatért. Megérkezésekor régi formájában bejelentette, hogy aktívan fog politizálni. Szándéka feljavítani a párttagságot. Ugyancsak eltökélt egykori harcostársai Tomislav Nikolićot és Aleksandar Vučić megbuktatásában. A két, hatalmon levő politikust nemzetárulónak titulálta. Mivel a társadalom mind a mai napig nem nézett szembe a múltjával, fortyog körülöttünk a zavaros múlt, ez pedig valamelyest növeli Šešelj radikalizmusának esélyeit. Végtére nem is Šešelj vajdáról van szó, nem egy személyről, hanem egy közérzetről; arról a vulkánról, amelyről nem tudjuk, hogy mikor és milyen intenzitással tör fel. És mekkora pusztításra képes? A kommentárok szerint Šešeljnek ugyan nincs nagy esélye, azonban kétségtelen, hogy hatása jelentős lesz, mert átrajzolja majd a jelenlegi politikai mappát. A jobbszélen levő kisebb pártok és tömörülések, a haladók jelenleg fanyalgó szövetségesei, a következőkben a Szerb Radikális Párthoz csapódnak. Ergo, felerősödnek az eddig rejtezkedő szólamok. Engem azonban végső fokon nem is ezek a repkedő, ide-oda csapódók érdekelnek, hanem a tolóablak előtt sorakozó ember mondata meg a körülötte ácsorgók mély hallgatása. Šešelj hazatérése lakmusz, amely mutatja a szerbiai társadalom jelenleg rejtezkedő állapotát. Újra és újra próbálkozom a szerbiai szituáció leírásával. Nem kolumnistaként, nem, nem igazságot kívánok osztani, csak kutatni azt. Keresgélés közben különös jelenségre lettem figyelmes. Sokszor egyazon emberben váltakozik a kétségbeesett remény és a még kétségbeesettebb reménytelenség. Nem csoda, hogy évek óta a leghatásosabb narratíva a reménypropaganda, ezzel próbálják gyógyítani a jövőtől való félelmet. És a remény néha szörnyű tetteket követel. 

Hadgyakorlatok

Ezekben a napokban a szerb és az orosz katonaság Szerémségben hadgyakorlatot tart. Aleksandar Vulin a szerbiai kormány minisztere bejelentette, hogy Vojislav Šešeljt valójában az Amerikai Egyesült Államok küldte Szerbia nyakára. Mivelhogy – ő csak tudja - a hágai nemzetközi bíróság Amerika utasításai szerint működik. Egyébként Šešelj ugyanezt bizonygatja. A belgrádi amerikai nagykövetség cáfolta a szerbiai minisztert. Ezzel szemben a kormány mindeddig nem határolódott el Vulin kijelentésétől.

Perem és centrum

1993 ősze. Újvidék utcái sötétek. Késő este inkább árnyékokat látok mintsem embereket. A Duna túloldalán dúl a háború. Az Újvidéki Stavban megjelent kisesszéket tartalmazó Peremvidéki élet című könyvem bemutatójára bandukolok a sötét sugárúton. Egyáltalán miért is írok, merül fel bennem a kérdés. Minden hiábavaló, reménytelen ez a könyv is, amelyhez Aleksandar Tišma írt egy rövid reflexiót. Akkoriban döntöttem immár véglegesen, hogy a hiábavalóságot választom. Hét év múlva ugyanaz a könyv magyarul is megjelent. A magyarországi Hitelben (2000/9.) Tomán László, a Forum könyvkiadó szerkesztője recenziót írt, amely dicsérettel kezdődött majd fedéssel végződött. Elismerte, hogy soha sem álltam semmiféle hatalom szolgálatában, inkább a másik oldalon találtam meg a helyem, majd megfedett, mert úgy vélte, hogy a peremvidék fogalom használata, helytelen. Szerinte ugyanis, mi magyarok Európában foglalunk helyet, nem vagyunk a peremen, tehát a peremvidék megnevezés valójában destrukció. Az egyetemes magyar irodalom fogalmát féltette a peremvidék felidézésétől. Akkoriban a nagy európai diskurzusok egyike volt éppen a centrum és a peremvidék viszonya, miközben a magyar közéletben, a Vajdaságban is, pedig az egyetemes magyar irodalom kontra vajdasági magyar irodalom elnevezésű szócsata dúlt. Akkor sem bocsátkoztam vitába, most sem teszem, azért mert ez az ellentmondás már felbukkanásakor elavult volt. A peremvidék fogalmát azonban nem tagadom meg. Amint látom, számos, nálamnál fiatalabb író sem. Semmiképp sem mondanák le a gondolatról, miután az egyetemes magyar irodalom címszó alatt sem azt értem, hogy Budapesten kívül nincs élet. A perem felemlegetése pedig nem panaszszó, épp ellenkezőleg, inkább törekszem méltó helyére tenni. A posztmodern korban a centrumok felbomlanak. Igaz, a perem is lehet maradi és stagnáló. Remélem, hogy még a józan konzervatívok is elismerik, hogy a centrumok az általuk elutasított modernizáció szüleményei. Megelégeltem a perem önkolonizációs gyakorlatát. Nem becsüljük magunkat, utána pedig azon siránkozunk, hogy nem becsülnek bennünket.

2014. november 23.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Ökomama

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, >

Tovább

"Kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság"

„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden >

Tovább

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

Tovább

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A gond nem csak a képviselők számával van, hanem, sajnos, azzal is hogyan képviselik a délvidéki/vajdasági >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

„Így pusztul ki a bánsági magyarság”!

A nyár nagy részét a bánsági Tordán töltöttem, így alkalmam volt megismerkedni a falu életével és >

Tovább

Összefoglaló (2. rész)

Ezekből az esetekből azt a következtetést lehet levonni, hogy az egykori egyenrangú használatból Vajdaságban mostanra joghátrány >

Tovább

Rekviem a szabadkai zöld Zsolnay szökőkútért

Búcsúzom Tőled zöld Zsolnay szökőkút és szerintem nem csak én, hanem nagyon sok szabadkai búcsúzik városunk >

Tovább

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább