2020. szeptember 26. szombat
Ma Jusztina, Kozma, Damján névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A múlt bugyrában

Végel László
Végel László
A múlt bugyrában
Ellentmondás (basemsamir fotója)

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

Ellentmondások

Budapestről-Újvidék felé döcög az Avala EuroCity nemzetközi vonatot helyettesítő, ideiglenes belföldi járat, miközben az Aczél Györgyről szóló könyvet lapozgatom. Nem győzök csodálkozni. Konrád György is felidéz egy réges-régi történetet, amelyből kiderül, hogy Aczélhoz bejutni nem volt lehetetlen feladat. Történt egyszer, hogy Szentjóby Tamás avantgárd költő egy asztaltársaságban azt találta kijelenteni, amennyiben adódna alkalom, Aczél elvtárs szemébe vágná az igazságot. Erre az asztalnál ülők egyike átadta neki Aczél minisztériumi számát. Csak hívja fel nyugodtan, fogadni fogja, mondta. A fiatal költő felhívta. ”Jöjjön be holnap reggel hétkor” válaszolta Aczél. Szentjóby dühöngött, ő reggel hétkor aludni szokott. Aztán mégiscsak rászánta magát. Saját elmondása szerint jól odamondogatott Aczél elvtársnak majd távozott. Ki-ki maradt saját álláspontján. Konrád ama ritka írók közé tartozik, akinek az egyik könyvét betiltották az államszocializmusban, tehát már csak emiatt sem mondható elnézőnek az egypártrendszerrel szemben. A később született elbeszélések azt a benyomást keltették, hogy mindenkit üldöztek, betiltottak, mármint az íróasztalfiókok telis tele vannak betiltott kéziratokkal. A rendszerváltás után viszont kiderült, hogy alig akadt elvétve néhány ilyen könyv. A „gulyáskommunizmus” rendszabályozott, ugyanakkor szemlehunyva engedélyezte a megjelenést. Lassan kifakult az üldözöttség mítosza. Már csak a német irodalomkritikusok emlegetik néhol egy-egy magyar regény kemény ellenzékiségét, amelyeket a hazai kritikusok tiszta, úgymond szóközpontú irodalomnak tartanak, melyben nincs semmiféle politika. Ez a részlet is az Aczél életrajzhoz tartozik. Nem véletlen, hogy Heller Ágnes a következőképp jellemezte a magyar pártvezért: „Ha csak az embert nézzük, tulajdonképpen kicsoda is Aczél? Szíve szerint egy kellemes kalandor, egy sznob, egy kicsit linkóci, de jószívű linkóci ember volt.  De funkciója alapján egy pártfunkcionárius, aki dönt az élet és halál felett, legalább az irodalomban”. Ez egészen más kép, mint amilyennek az emlékeimben él. Barátaim és írókollegáim állítása szerint önkényes diktátor, szigorú pártkomisszár volt! Ez a furcsa ellentmondás jutott eszembe minap Budapesten. Az autóbuszban, a metrón, az utcán, zsörtölődő, elégedetlenkedő emberekkel találkoztam, ám az urnákba dobott szavazócédulák mégis a Fideszre szavazók számottevő többségéről árulkodnak. Ebben a sajátos magyar szituációban nehéz eligazodni. Véleményem szerint, a néhai gulyáskommunizmust felváltotta a gulyáskapitalizmus! A helyzetet bonyolítja, hogy számos írókollégám a Fidesz kemény kritikusai közé tartozik, ellenben amint a Vajdaság kerül szóba, akkor a legnagyobb megértéssel szól a helyi Fidesz párti vezetőkről. Nem tartozom egyik pártba sem, sőt, egyre távolabb érzem magam tőlük, azonban az ellentmondás mégiscsak elgondolkodtató. Közben a nemzetközi gyors magyar változata befut Szabadkára. Kitekintek a szerelvény ablakán. Subotica, írja az ódon épület homlokzatán. Hiába keresem a Szabadka feliratot. Ez is egy ellentmondás. Az egész életünk az! 

Egy nemzedék tanulóévei

Remek részleteket olvasok Danyi Zoltán új regényéből. A hosszú, dinamikus mondatokkal felépített jelenetek éles, kemény metszetekre emlékeztetnek. Split, Berlin, Belgrád, Budapest valóságos toposzok. A szerző művében, végül is a Seholban való barangolás fogalmazódik meg. Ez a regénytér számomra (is) nagyon ismerős: az exterritórium világa bontakozik ki előttem, amelynek archeológiáját éppen az Exterritóriumban című regényemben (?) értelmeztem. Én, vertikális irányba mozdulva, avagy lefelé tántorogva, családom és saját eszmetörténetem világát tártam fel a mi közös Seholunkban. Danyi Zoltán viszont a horizontális vándorutat választotta. A nagyvilágba menekült, hogy ott fogalmazza meg a mai kisebbségi nemzedék kozmoszát. Danyié már egy új típusú nemzedéki tapasztalat. A Nagy Vándorút drámája rajzolódik ki a keserű tanulóévekben. A részletek ismeretében úgy érzem, hogy Danyi Zoltán megírta a vajdasági magyar posztháborús nemzedék tanulóéveit. Dac, tiltakozás, kemény fintor, lázadás, szókimondás, ellenkezés… Feltárja „azokat a mindent lecsupaszító, mindent kicsontozó éveket, amelyek nem tudtak vagy nem akartak véget érni azóta se”.

A múlt bugyrában

Nagy tumultus a tolóablak előtt. Az elégedetlenkedők a munkaszervezésre panaszkodnak. Többen felhorkannak, miszerint mindez a miatt van így, mert a pártkáderek ellepték a közvállalatokat. Így igaz! Azonban annyira elcsépelt érv, hogy leírni sem merem. Szinte nem is létezik az életnek olyan területe, amelyre nem illik az iménti megállapítás. Egyáltalán párttagnak lenni, illetve vezető szerepet játszani egy-egy pártban manapság hatalmas privilégium, nagyobbfajta, mint az egypártrendszer idején. Akkor ugyanis ezt valamiképp leplezni kellett, esetleg röstelkedni az „önigazgató polgárok” előtt, manapság azonban senki sem csinál erkölcsi kérdést belőle. Az emberek kiábrándultak, méltatlankodnak, a pártvezetők könnyelmű ígérgetésekbe bonyolódnak, miként fogják elejét venni a visszaéléseknek, hogyan fogják megszüntetni a pártokráciát. Közben minden marad a régiben. A néptömeg zúgolódik a tolóablak előtt, mire valaki megszólal: „Majd jön Šešelj és rendet teremt”! Néhányan helyeselnek, a többség hallgat. Az újságok tele vannak Šešelj hazatérésének hírével. A radikális pártvezért meggyengült egészségi állapota miatt helyezte ideiglenesen szabadlábra a hágai törvényszék. Több mint tizenegy év után tehát visszatért. Megérkezésekor régi formájában bejelentette, hogy aktívan fog politizálni. Szándéka feljavítani a párttagságot. Ugyancsak eltökélt egykori harcostársai Tomislav Nikolićot és Aleksandar Vučić megbuktatásában. A két, hatalmon levő politikust nemzetárulónak titulálta. Mivel a társadalom mind a mai napig nem nézett szembe a múltjával, fortyog körülöttünk a zavaros múlt, ez pedig valamelyest növeli Šešelj radikalizmusának esélyeit. Végtére nem is Šešelj vajdáról van szó, nem egy személyről, hanem egy közérzetről; arról a vulkánról, amelyről nem tudjuk, hogy mikor és milyen intenzitással tör fel. És mekkora pusztításra képes? A kommentárok szerint Šešeljnek ugyan nincs nagy esélye, azonban kétségtelen, hogy hatása jelentős lesz, mert átrajzolja majd a jelenlegi politikai mappát. A jobbszélen levő kisebb pártok és tömörülések, a haladók jelenleg fanyalgó szövetségesei, a következőkben a Szerb Radikális Párthoz csapódnak. Ergo, felerősödnek az eddig rejtezkedő szólamok. Engem azonban végső fokon nem is ezek a repkedő, ide-oda csapódók érdekelnek, hanem a tolóablak előtt sorakozó ember mondata meg a körülötte ácsorgók mély hallgatása. Šešelj hazatérése lakmusz, amely mutatja a szerbiai társadalom jelenleg rejtezkedő állapotát. Újra és újra próbálkozom a szerbiai szituáció leírásával. Nem kolumnistaként, nem, nem igazságot kívánok osztani, csak kutatni azt. Keresgélés közben különös jelenségre lettem figyelmes. Sokszor egyazon emberben váltakozik a kétségbeesett remény és a még kétségbeesettebb reménytelenség. Nem csoda, hogy évek óta a leghatásosabb narratíva a reménypropaganda, ezzel próbálják gyógyítani a jövőtől való félelmet. És a remény néha szörnyű tetteket követel. 

Hadgyakorlatok

Ezekben a napokban a szerb és az orosz katonaság Szerémségben hadgyakorlatot tart. Aleksandar Vulin a szerbiai kormány minisztere bejelentette, hogy Vojislav Šešeljt valójában az Amerikai Egyesült Államok küldte Szerbia nyakára. Mivelhogy – ő csak tudja - a hágai nemzetközi bíróság Amerika utasításai szerint működik. Egyébként Šešelj ugyanezt bizonygatja. A belgrádi amerikai nagykövetség cáfolta a szerbiai minisztert. Ezzel szemben a kormány mindeddig nem határolódott el Vulin kijelentésétől.

Perem és centrum

1993 ősze. Újvidék utcái sötétek. Késő este inkább árnyékokat látok mintsem embereket. A Duna túloldalán dúl a háború. Az Újvidéki Stavban megjelent kisesszéket tartalmazó Peremvidéki élet című könyvem bemutatójára bandukolok a sötét sugárúton. Egyáltalán miért is írok, merül fel bennem a kérdés. Minden hiábavaló, reménytelen ez a könyv is, amelyhez Aleksandar Tišma írt egy rövid reflexiót. Akkoriban döntöttem immár véglegesen, hogy a hiábavalóságot választom. Hét év múlva ugyanaz a könyv magyarul is megjelent. A magyarországi Hitelben (2000/9.) Tomán László, a Forum könyvkiadó szerkesztője recenziót írt, amely dicsérettel kezdődött majd fedéssel végződött. Elismerte, hogy soha sem álltam semmiféle hatalom szolgálatában, inkább a másik oldalon találtam meg a helyem, majd megfedett, mert úgy vélte, hogy a peremvidék fogalom használata, helytelen. Szerinte ugyanis, mi magyarok Európában foglalunk helyet, nem vagyunk a peremen, tehát a peremvidék megnevezés valójában destrukció. Az egyetemes magyar irodalom fogalmát féltette a peremvidék felidézésétől. Akkoriban a nagy európai diskurzusok egyike volt éppen a centrum és a peremvidék viszonya, miközben a magyar közéletben, a Vajdaságban is, pedig az egyetemes magyar irodalom kontra vajdasági magyar irodalom elnevezésű szócsata dúlt. Akkor sem bocsátkoztam vitába, most sem teszem, azért mert ez az ellentmondás már felbukkanásakor elavult volt. A peremvidék fogalmát azonban nem tagadom meg. Amint látom, számos, nálamnál fiatalabb író sem. Semmiképp sem mondanák le a gondolatról, miután az egyetemes magyar irodalom címszó alatt sem azt értem, hogy Budapesten kívül nincs élet. A perem felemlegetése pedig nem panaszszó, épp ellenkezőleg, inkább törekszem méltó helyére tenni. A posztmodern korban a centrumok felbomlanak. Igaz, a perem is lehet maradi és stagnáló. Remélem, hogy még a józan konzervatívok is elismerik, hogy a centrumok az általuk elutasított modernizáció szüleményei. Megelégeltem a perem önkolonizációs gyakorlatát. Nem becsüljük magunkat, utána pedig azon siránkozunk, hogy nem becsülnek bennünket.

2014. november 23.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A nemzetállam keblére öleli még a „tékozló fiait” is

Ezért nem nevezhető hontalannak az, aki egyik várost felcseréli egy másikkal, mert ott jobban érzi magát. >

Tovább

Szerbia egyetlen csatlakozási fejezetet sem nyitott az idén

A dokumentum hangoztatja, hogy „a nemzeti kisebbségek védelmét Vajdaság AT-on kívül fejleszteni kell”. Mintha a Vajdaságban >

Tovább

Azt hallom, csoda történt Washingtonban

Ez történik most is, és így marad időtlen-időkig, ha időközben nem tör ki egy regionális háború. >

Tovább

Osztozkodás a lőporos hordón

A Nyugat-Balkán – leánykori nevén Jugoszlávia plusz Albánia – befolyásolásáért többen vetekednek: az EU, az USA, >

Tovább

Botrány Újvidéken

Szerbia ezúttal kiállította saját igazolványát, az osztályzaton nem csodálkozom. Ellenben miért hallgatnak a polgárok? Félnek? Tudják, >

Tovább

Menekülés a magányból a forradalomba

A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >

Tovább

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább