2019. szeptember 20. péntek
Ma Friderika névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

A villamos

A márciusi remények szelét még bárki kifoghatja

Bódis Gábor
Bódis Gábor
A villamos
Villamos Szarajevóban, 1992

Előre is bocsánatot kérek a személyes hangvételért, de nem hagyhattam ki ezt az alkalmat. Természetesen a villamosról van szó, amely Szarajevóban immár örök szimbólummá vált. Ismét elindult.

Villamoshoz fűződött „karrierem'' kez­dete is, csakhogy az a villamos már soha nem indult újra. A szabadkai, amelynek eltüntetésével ez az alföldi város – törté­netesen a szülővárosom – nagyot vesz­tett közép-európai jellegéből. Persze ez inkább egy háború előtti elmélkedésre hasonlít, hiszen most inkább azt mond­hatnánk, hogy Szabadka lett Jugoszlávia zsibvására. A csodálatos nyitott villamos helyett koszos vagonok bonyolítják le az utasforgalmat. Palics már nem végállo­más, hanem csak egy víztornyos falu út­ban az ígéret földje, jobban mondva vá­rosa, Szeged felé. Kalauzok helyett vá­mosok szedik a sarcot a „karte molim, ko još nema” felszólítás helyett a magyar fináncok követelik az elmaradhatatlan al­koholt.

Erről jut eszembe, hogy ez a nedű, 90 egy-két százalékos mivoltában nemcsak mostanság kelendő áru, hanem a sza­badkai villamos fénykorában is az volt. Miket lehetett venni és enni akkoriban egy üveg alkoholért, vagy kiló kakaóért, vagy egy alig használt nejloningért! Egy világot lehetett ezekkel a kincsekkel meg­váltani akkoriban odaát. Nem a kesergés, a múlt feletti siránkozás beszél belőlem, hanem csak a kellemesebb em­lékekhez való visszatérés kényszere.

Visszatérek azonban a „karrier” kezde­tére, ezt úgysem ússzák meg. Annak ide­jén a 7 Nap – még a régi – pályázatot írt ki újságíró-gyakornokok részére, és Co­los barátommal éppen a Mokkában (ez az állóbüfé már a múlté) elmélkedtünk az egyetemistasors hányatott voltáról. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy kipró­báljuk a riportereskedést.  A baj azonban ott volt, hogy mindketten ugyanazt a témát akartuk megírni: a szabadkai villamos szomorú történetét. Colos, mint ahogy a neve is mutatja, több mint egy fejjel volt magasabb nálamnál, tehát övé lett a vil­lamos. Nekem a szabadkai Spartacus maradt. Még most is ráz a hideg, amikor arra gondolok, hogy ha komolyabbra ve­szem a pályázatot még sportújságíró is lehettem volna. Mekkorát veszített volna a sportújságírás, a Naplóról nem is be­szélve.

A személyes emlékeken kívül a szara­jevói villamosról természetesen a háború és béke is eszébe jut az embernek. A baj­rám, a legnagyobb muzulmán ünnep vé­ge jelentette két évvel ezelőtt a boszniai háború kezdetét. Akkor állt meg az ottani villamos is. Most, a hét végén ismét el­kezdődött egy bajrám. És csodák csodá­jára, meg az amerikaiak nyomására, va­lami békeféleség, a háború kitörése óta először, tényleg alakulóban van.

Ennek a kialakulásnak egyik legfonto­sabb alapeleme, hogy a NATO igazából „bekeményített”. Először lelőtte senki gé­peit, amelyeknek véletlenül szerb és Crna Gora-i nemzetiségű pilótái voltak, majd vasárnapra virradó éjszaka beindította bombázóit, hogy megtámadják a szerb harckocsikat Bihać körzetében. És mit tettek az ártatlan tankok? Hanyattágyú elmenekültek. Nem kellett volna ezt a gyógymódot előbb alkalmazni?

Sajnos nincs kinek feltenni ezt a kér­dést, hiszen utóbb mindenki mossa a ke­zét. Európáé a legpiszkosabb, viszont az is igaz, hogy már egyáltalán nem beszél­hetünk egységes Európáról. Az Óvilág legjelentősebb tényezője, Németország mindig is a volt háborús szövetségese, Horvátország mögött állt. Csak az igazán naivak hitték el, hogy Zágrábot is szank­ciók fenyegetik, mert reguláris egységei nyugodtan mászkálnak a szomszédos, független országban. A világ első számú, de nem egyetlen hatalma, az Egyesült Ál­lamok a bosnyák kormányt vette oltal­mába. A sokáig szunyókáló, de mindig jelenlevő Oroszország a szerbek hátterét biztosítja.

Ilyen körülmények és előzmények után kezdődött meg a boszniai probléma végső felgöngyölítése, legalábbis Washing­tonban úgy vélik, hogy most erről van szó. A formula, vagyis az, amit erről a jelen pillanatban tudni lehet, egyszerű: a horvátokat és a muzulmánokat addig kell szorongatni, amíg nem vallják be, hogy mindig is szerették egymást. Ezzel alap­vetően megváltozik a stratégiai helyzet és az erőviszonyok a terepen. Elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy az együttes muzulmán-horvát hadsereg már felve­heti a versenyt a Karadžić-féle regiment­tel.

Érdekes, hogy Milošević szerb elnök környezetéből nem érkezik érdemleges reagálás a legújabb diplomáciai fejlemé­nyekre. Egyes belgrádi megfigyelők sze­rint ez azzal magyarázható, hogy meg­csappant a Milošević-csapat kezdemé­nyezőkészsége. Pedig ez volt az egyetlen hajtóereje. És ennek a csappanásnak kö­vetkezményei vannak a belpolitikában is. A szuperdinár „varázslata” ugyanis múló­ban van, a márka ismét fénylik.

A csodák atyja, Avramović úr sajtóér­tekezletén az volt a legmeghatóbb, hogy a helyszínen, Dedinjén szebbnél szebb nyugati autók hirdették az új jugoszláv valóságot. Nem kenyérért álltak sorban. És nem is lőttek rájuk gránátokkal. Bé­késen hazahajthattak, hiszen megtudhat­ták, hogy az első számú közellenség az úgynevezett „sticung”. Ez annyit jelent, hogy a Mercedesek, vagyis a vállalatigaz­gatók rendeletet adnak a márka megvá­sárlására – feláron. A felár mértéke egyenlő az infláció mértékével. De ha az igazgatók jó fiúk lennének, akkor nem követnének el ilyen, hazaárulással felérő gaztetteket. Meg kell hát őket büntetni. Ez lenne a legújabb kezdeményezés cél­pontja?

Még szerencse, hogy nem a szabadkai villamos.

1994. március 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lépésnyire a végső győzelemtől

Már nem csodálkozunk rajta, hogy a „protestáló hit, küldetéses vétó” egyházának püspökét államunk vitathatatlan vezetője jelöli >

Tovább

Hasznos-e a bojkottálás?

Legyünk tisztában: A választásokat mindenképpen megtartják, az ellenzék részvételével, vagy az nélkül.  A VMSZ és a >

Tovább

Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden >

Tovább

Szerelmünk volt és mostohánk lett

Többször is találkoztam Konráddal, hol Berlinben hol Budapesten, de nem került szóba Közép-Európa. Az utolsó néhány >

Tovább

Requiem a vajdmagy sajtószabadságért

Ma Bodzsoni és Ternovácz a vajdmagy újságírás két doyenje, vagy éppen szimbóluma – a két Nagy >

Tovább

Jelzők zűrzavarában

„Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy >

Tovább

Magyar-magyar párbeszéd?

Ez is arra utal, hogy a VMSZ elnökét mennyire (nem) érdekli a magyar-magyar együttműködés! De miért >

Tovább

Meghaltatok

Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – >

Tovább

A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett

Vannak azonban olyanok is, akik kritikusak a múlttal szemben, de a jelennel szemben is. Ők lettek >

Tovább

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés >

Tovább

Az abszurd, "amiben élsz"

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – >

Tovább

A miniszterelnök nem magánember

Hiszen azt senki nem gondolhatja, hogy ez lenne Tarlós István budapesti főpolgármester választási üzenete (via Gulyás): >

Tovább