Ma Timót, Ferenc névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Özönvvíz és Dobrica
Szerbhorváth György
„Eközben a kormányfő ott áll a Szávánál és köszönetet németeknek, osztrákoknak és magyaroknak.“ Szerbhorváth György:
„A szerb nép nyert a háborúkban, de vesztett a békében” – mondotta akadémiai szűzbeszédében Dobrica Ćosić szerb író a hetvenes években, kinyitva a szerb nacionalizmus Pandoraszelencéjét. A nemzet atyjának nevezett író vasárnap hunyt el, pont akkor, amikor a lakosság újabb katasztrófa közepén állt a hatalmas árvizek miatt, tucatnyi halálos áldozattal. Ám a nyilvános kormányülésen már inkább arról esett szó, hogy a szerbség ismét a csodálat tárgyává vált a világban – így az új kormányfő, Aleksandar Vučić , mert példát mutattak szolidaritásból, szervezettségből, összefogásból.
Tény, hogy miközben tízezreket kellett evakuálni a főképpen Szávamenti városokból és falvakból, önkéntesek tízezrei jelentek meg a miniszterelnök felhívására, és mentették a menthetőt, erősítették a gátakat, s elképesztő méretben gyűjtötték az élelmet, vizet, ruhát.
Ám a honvédelmi miniszterhez hasonlóan Vučić is hozzátette, ha nem szakadnak át a boszniai és horvátországi gátak, aligha tudtak volna megmenteni egyes településeket. Az is tény, hogy a soha nem látott méretű esőzés nyomán keletkező árvizek ellen több helyen semmilyen gátak sem érnek semmit. De alighanem kisebb lett volna a baj, ha a kilencvenes években Szerbia nem a háborúkra költ, hanem éppen a vízgazdálkodás korszerűsítésre. Ha akkor nem Horvátországban, Boszniában és Koszovón csatároznak, most nem kölcsönhelikopterekkel és csónakokkal kellett volna menteni az önfejűeket, akik nem hitték, hogy pont őket önti ki a víz. Ám a helyzetért aligha ez az új kormány a felelős (bár tagjai közt sokan már Slobodan Milošević idejében is ott ültek a vezér melletti bársonyszékekben), és igen, Amerika sem tud kellőképpen felkészülni a hurrikánok ellen.
De van valami szimbolikus abban, hogy Ćosić éppen akkor halt meg, amikor Szerbia végre valamit nyert a békében (vissza az önbecsülését, például), miután a kilencvenes években elvesztette az összes háborút. Ám az is jellemző, hogy a Ćosićék által a politikába visszaemelt pravoszláv egyház pátriárkája, Irinej azt nyilatkozta, hogy az árvízért a büszkeség napjára – amit vagy szétvernek Belgrádban, vagy betiltják eleve – készülő melegek a hibásak, az úristen így áll bosszút e bűnökért. A pátriárka agymenéséhez hasonlatos Ćosić egész életútja, rációt abban ne keressünk.
Az 1921ben született, máig a legolvasottabbnak tartott író partizánkomiszárként kezdte, majd agitpropos és képviselő volt. 1968 után a legnagyobb jugoszláv disszidensnek tartották, illetve ő maga büszkélkedett azzal, hogy a legvaskosabb rendőrségi dossziéval bírt (miközben az egykori jugoszláv, illetve szerbiai levéltárak voltaképpen ma is zártak). Csak ő valahogy sohasem került börtönbe, mint a másik leghíresebb szerb disszidens, Milovan Djilas, és olyannyira kritizálta a titói jugoszláv rendszert, hogy a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagja lett a hetvenes években. Regényei sosem kerültek indexre, legfeljebb egyes díjakat nem kapott meg. Ez a klasszikus eset: belülről bomlasztott, habár igaz, hogy a szövetségi titói hatalom, ahol mégis sok szerb politikus volt központi pozícióban, aligha kockáztat azzal, hogy az egyre őrültebb nacionalistából mártírt farag, aki a nyolcvanas években emberjogi harcot folytatott a bebörtönzött politikai elítéltekért (akik közt a legtöbb a szerb, horvát és muzulmán nacionalista volt, nem pedig demokratikus ellenzéki).
Ő nyitotta meg a koszovói kérdést, és a délszláv háborúk kitörésekor, miután az albánok lázadásait, tüntetéseit többször tankokkal verte le a hadsereg, már csak magát ismételte, amikor azt állította: a szerbek elveszítették a déli tartományt, és az egyedüli lehetőség a felosztás, azaz ha a szerbek kiszakítják Koszovó északi részét. És ez történt, ez a mai állapot.
Bűnei másutt keresendők. Eleve egy olyan avítt szerepet vett fel, amely persze a magyarság körében, illetve KözépKeletEurópa és a Balkán egészén is jól ismert, de ő halála napjáig olyan írónak, véleményvezérnek képzelte magát, akinek a nemzeti ügyek értelmezésében elsőbbsége van, vezeti a népet, vagy még inkább a politikusokat. 1992ben KisJugoszlávia elnöke is lett Milošević kérésére, igaz, egy év után különváltak útjaik, de éppen azért, mert Ćosić az általa is korábban feltüzelt, egyre önjáróbb és agresszívabbá váló horvátországi és boszniai szerb vezetők híve maradt, azok háborús bűntetteit mindig tagadva. Számára mindenki más tragédiája is a szerbek tragédiája volt.
Ha valakinek Hágában kellett volna még kikötnie, az pont ő volt, mert ugyan szofisztikáltabban fogalmazott, mint a nemzeti radikálisok, de gyűlöletbeszéde igen hatásos volt. Az albánokat végig siptároknak nevezte, ami a szerb nyelvben negatív, pejoratív konnotációjú.
Külföldi titkosszolgálatok hallgatták le baráti telefonbeszélgetéseit Radovan Karadžićtyal, a balkáni mészárossal, s ezekből két dolog látszik: az, hogy mennyire tájékozatlan volt a politikában, ki kicsoda és ki hol él Boszniában, másfelől cinizmusa, ahogyan Radovannal elröhögcsélnek azon, hogy a városlakó muzulmánok direkt jól járnak majd, ha egyes vidékeket elhódítanak tőlük, mert a szerbek földművelők és pásztorok, úgyhogy ha bezárják a veszteséges gyárakat, létrejöhet az ökológiailag tiszta állam. Ehelyett azonban az etnikailag tiszta államon dolgoztak.
Hogy a hírhedt, 1986os akadémiai Memorandum megírásában milyen szerepe volt, nem pontosan tudjuk, hisz csak a tervezet szivárgott ki a sajtóba, nem egy aláírt, végleges verzió. Habár ez nem oly lényeges: Ćosić mindig arról beszélt, hogy a szerbeket Jugoszláviában elnyomják, veszélyeztetettek, és a Jugoszlávia halálát megelőlegező Memorandumnak is ez volt a lényege. Egyértelműen úgy tartják, hogy ő látta meg a kommunista bankár Miloševićben az új szerb népvezetőt, aki Koszovón 1987től az ő szavait kezdte el visszhangozni. Utolsó interjújában aztán Ćosić úgy látta, ő mindig szemben állt a titóista kommunista Slobóval, akinek tragikus volt az élete és a politikája, s ki a szerb történelem áldozata, sőt: megölték, így Dobrica. Eközben a szerb hadseregek által megöltek iránt teljesen vak volt.
De a Miloševićet váltó, ún. demokratikus ellenzék vezetői is csüngtek szavain. Igazi neoprimitív értelmiségi volt, aki egyszerű válaszokat adott a problémákra, mindig a nemzeti érdekekre fókuszálva. Úgy viselkedett, mintha mindig disszidens, ellenzéki lenne, kivéve az egy év elnökösködést. Utolsó interjújában úgy vélte, a fiatalok ezért nem hallgatnak rá a kilencvenes évek óta. Ám inkább azért, mert a 93 éves korában elhunyt tollforgató már semmit sem értett a világból. Utolsó mondataiban paradox módon ezt elismerte, ti. hogy az intellektuelek sose értik, hogy funkcionál a világ. Rejtély, akkor ő miért értelmezte? Kései művei ritka áporodott bűzt árasztanak, egyértelműen hazudozva arról, mit mikor állított a boszniai vagy a koszovói válságról. Életútja meghamisításában maradandót alkotott.
Ćosić a szerb történelemben a halottak történelmét látta. A halottkultuszt ápolva igyekezett minden alkalommal rámutatni, mekkora véráldozatokat hoztak a világháborúkban a szerbek, így például az elsőben a férfiak hatvan százaléka esett el, azaz hát ünnepelni sem csak győzelemként szabad most azt. A Nedeljniknek adott interjúban arról is hadovál, hogy a béke a fennmaradás egyedüli feltétele: „Nekünk már nem szabad többé háborúzni. Sem biológiai, sem hazafias potenciálunk nincs erre.” Ha ezt nem halála előtt mondja, hanem 1991ben, talán a téves csatatéren meghaló vagy emigráló szerbiai fiatalok százezrei (!) megértették volna. Azok, akik ma Németországban dolgoznak, miközben a magát végül putyinistának tartó Ćosić arról értekezett lábszagú keleteurópai módjára, hogy Angela Merkelnek meg az egész világnak ma máson sem jár az esze, minthogy agresszívan, revansista módon gazdasági eszközöket alkalmazva gyakoroljon nyomást a szerbekre. Eközben könnyeket ejt a 2003ban megölt demokrata kormányfőért, Zoran Djindjićért, „bölcsen” elhallgatva, hogy ő ellenzékiként épp Németországba emigrált a hetvenes években, majd visszatérve a habermasi demokráciaminta meghonosításán dolgozott Szerbiában.
De kár konzekvenciát és józan észt keresnünk Dobrica Ćosić politikájában. Nemzeti kommunista volt, a vér megszállottja, akinek a szerb földért a fiatalok feláldozása a legtermészetesebb. A békéről beszélve a pravoszláv papokkal szövetkezve aztán a más nemzetiségűek és vallásúak iránti gyűlöletet szította, s aki száz évvel az első világháború után is arról filozofált mint egy stratéga hadvezér, hogy a szerb hadseregnek nem Albánia felé kellett volna visszavonulnia, hanem ellentámadásba lendülnie az osztrákmagyar sereg ellen. Nem csoda, hogy a kilencvenes évektől a független hetilap, a Vreme szinte hetente közölte Szüretszerű rovatában antológikus hülyeségeit, csak sajnos azok nem aforizmák voltak, hanem a szerb politikát nagyon is befolyásoló „gondolatok”.
Eközben a kormányfő ott áll a Szávánál és köszönetet mond többek közt a németeknek, osztrákoknak és magyaroknak is a segítségért. Leszedve a keresztvizet azokról, akik kritikát mernek megfogalmazni a védekezésről, ahelyett, hogy zsákolnának. Helyben vagyunk.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Mi vár Amerikára?
Az elnöki beavatáson feltűnően nagy számban jelent meg a milliárdos elit. Timothy Snyder azt is kimutatta, >
Végstádiumban a Vučić-Dačić-Pásztor-hatalom!
A Magyar Szó nem (vagy csak az online felületen) tájékoztat a tüntetésekről és azok társadalomváltoztatási és >
“Összeesküvés Amerika ellen”
Szerencsére, (akkor) Amerika nem vállalta az izolacionista politikát. Trump sok kijelentésében felismerhető a lindberghi szótár. Képes >
Bizalmi válságban
A külső ellenség felidézésével Vučić nyilván a tüntetések beszüntetését helyezi kilátásba, csak az a kérdés, hogy >
A globális dráma
"Tegyük Amerikát újra naggyá!", harsogja Trump és a demokratikus tömeg lelkesen üdvözli. Ugyanezt vallja Putyin és >
Következzen az erőszakos (nem okvetlenül véres) rendszerváltás?
Csakhogy az utóbbi a jogállami eszmék megtagadását képviseli. Óriási paradoxon, hiszen évtizedeken át a jogállamiságért szálltunk >
Következzen az erőszakos (nem okvetlenül véres) rendszerváltás?
Csakhogy az utóbbi a jogállami eszmék megtagadását képviseli. Óriási paradoxon, hiszen évtizedeken át a jogállamiságért szálltunk >
Az egyetemisták nagy erkölcsi győzelme
Engem különösen felháborított, hogy mindeközben vagy párszáz méterre levő Köztársaság téren Belgrád városa ünnepi újévvárást rendezett, >
Már nem az én városaim
De akárcsak 1968-ban és 1996-ban Belgrádban, az egyetemisták tiltakozó hulláma vált mára jelentőssé, azoké, akik elhatárolódnak >
„A rezsimnek vége van”!
A magyar közösségben – az egyetemi hallgatók lázadásával párhuzamosan – át kell(ene) gondolni a nemzeti közösségi >
Az inga kileng a szélsőjobb fele
Attól tartok, hogy a társadalom egy része kiábrándult a bársonyos forradalomból, a politikai szabadságjogokon, a jogállamiságon, >
A 2024-es év vajdasági magyar közösséggel kapcsolatos eseményei (3.)
A közösségi hálón több összeállítás is készült arról, hogy 2024-ben melyek voltak a magyar közösséget érintő >