2019. szeptember 21. szombat
Ma Máté, Mirella, Jónás névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Grün és a békétlenek

Jelenetek a hazátlanok anyaországából

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Grün és a békétlenek
Voćin (Horvátország), 1991

Budapest. A „jugoszláv” nagykövet­ség és a Bajza utca közötti rész egyik békés utcája. Reggel. Hétköznap. Örü­lök, hogy megvan a kocsim.

Ezt az éjszakát is megúsztam: nem lopták el, nem törték fel, csak az egyik oldaltü­körnek tekerték ki a nyakát. Nem hi­szem, hogy a nyaktekerők hagyták vol­na a cédulát az ablaktörlő alatt. Elolvas­tam, s bevallom őszintén, hangosan felnevettem „Gabi, sok szerencsét a dezertáláshoz. Minden jót kívánunk. Szeretettel várlak a tárgyalásra.” Termé­szetesen aláírás nem is kell hozzá. Visszaballagok a portáshoz, és megkérde­zem, hogy itt szálltak-e meg az újvidéki tévések. „Igen, Szabó úr van itt” – érkezik a készséges válasz. Már csak a kerek forma kedvéért kérdezem: „És Fekete elvtársnő is itt van?” Remélem, a választ önök is tudják. A részrehajlás­tól eleve mentesülve (érdemeim elisme­rése mellett) néhány év óta először észleltem humorérzéket az eszmei (és sok másféle) barikád túloldaláról, s ez őszintén megörvendeztetett.

A béke alapfeltétele ugyanis a humorér­zék. A tétel ugyan nem szorul különösebb bizonyításra, mert elég, ha azt kérde­zem önöktől: el tudják-e képzelni, hogy Milošević, Tuđman, Babić, Šešelj, Pa­roški... két nemzeti „acsar” között önfe­ledten humorizáljanak? Vagy hogy ezt tenné a Magyarok a Hazáért, Szerbiáért meg valami ismeretlen Fogalomért ne­vű szervezet „széles körű” tagsága is, fekete-viccversenyt rendezve? Pedig én pályáznék a következővel:

„Grün hosszú, évek után felkeresi Londonban élő barátját, Kohnt. Nem akar hinni a szemének, amikor egy hatalmas palotából libériás ajtónállók tisztelgése közepette a nyilvánvalóan dúsgazdag, de szemmel láthatóan ma­gába roskadt Kohn egy vadonatúj Rolls Royce-ba igyekszik beszállni. Bá­torságot véve Grün megszólítja:

– Mondd, ez a palota a tiéd?

– Igen – mondja lógó orral Kohn.

– S ezek a szolgák is nálad szolgál­nak?

– Igen – hangzik az egykedvű válasz.

– És ez a gyönyörű autó is?

– Igen.

– Akkor meg miért vagy ilyen szo­morú?

– Hát lehet egy angol vidám, amikor elvesztettük Indiát?”

(A szerzői jogot a Tabáni Kakasban csentem Klein Péter barátomtól.)

Elképzelem Halasi elvtársat (akinek sok baja van Elvirával), amint éppen a Vlaovics házaspár ösztönző társaságćban gondterhelt tekintettel az elveszett Horvátország és Szlovénia után bámul, és kesereg: „Hát lehet egy szerb...”

Egy szerb „önkéntes”

Rákóczi út. Az egyirányú utcák gyöt­relme. Harmadszori nekifutás után sem treffelem el a kívánt sarkot. „Aki pítázik, az nem szkítázik” – mondaná a vajdasá­gi magyar átlag állampolgár, és leszólí­tok egy gyanútlan nénit. Természetesen pesti modorban. Alkalmazkodom.

„Elnézést kezicsókolom, nem tet­szik tudni, hogy hol van a...?”

Elmondja, hogy melyik villamosra kell ülnöm. Megköszörülöm a torkom, és bocsánatkérőn bevallom, autóval va­gyok. Ránéz a kocsira, és könnybe lábad a szeme. „Én is onnan szárma­zom” – mondja elcsukló hangon, de azért erőt vesz magán, és útbaigazít. Fölösleges volt a pesti szószaporítás. Megértettük egymást... Megértettük magunkat egymással... Nem tudom, ez a megértés milyen eredménnyel járt a leghíresebb szerb „önkéntes”, Nenad Čanak és a Szegedre sereglett „katona-szökevény”-ek között.

Ülünk a Sörözőben, ami ugyan nem müncheni, de azért bajor. Néhány hó­nappal ezelőtt, még „mozgósításunk” előtt találkoztunk utoljára. Ismét tele van energiával meg tervekkel. „Ha még egyszer bedutyiznak, olyan népszerű le­szel, hogy megválasztanak köztársasági elnöknek” – mondom, de nem aratok osztatlan sikert. Ő viszont igen, legalább­is nálam, méghozzá a következő hason­latával:

„A Vajdaságot az I. világháború utáni békeszerződések értelmében Jugoszlávi­ához (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) csatolták, és nem Szerbiához. Most, miután ez az ország megszűnt, nyitottá vált a Vajdaság státusa. Jelenleg Szerbi­ában van ugyan, de ez épp csak annyi­ra jogos, mintha váláskor a gyerek ah­hoz a szülőhöz kerülne, aki éppen ab­ban pillanatban vitte el sétálni.”

Nem csodálom, hogy az ellenzékinek vélt Mićunović-féle Demokrata Párt vaj­dasági fiókintézete szeparatizmussal vá­dolta meg a Szociáldemokrata Ligát Azok, akik tavaly március 9-én megfúr­ták a demokratikusabb Szerbia utolsó esélyét másként nem is gondolkodhat­nak.

Az amerikai kártya

Egy amerikai cég irodájában. Vég­zem a napi teendőket. Odajön az egyik kolléga, és megkérdezi:

– Mondd, hogy lehet tárgyilagosan tudósítani Jugoszláviáról?

– Nehezen – mondom. – Nekünk, magyaroknak, csak annyiból könnyebb, hogy közelebb áll hozzánk a zágrábi észjárás, és így könnyebben kivehetjük, hogy az onnan származó hírekből mi a hiteles információ, és mi a mellébeszé­lés. A belgrádi információkról ellenben még azt sem tudni, hogy az ellenkezője igaz-e annak, amit állítanak.

Mosolyogva békén hagy. Nem így Warren Zimmermann, cégem anyaországának belgrádi nagykövete. Tágra nyílt szemekkel olva­som a Danasban megjelent interjúját: „A horvát határok ott maradnak, ahol a háború előtt voltak; nem ismerek el semmilyen hódítást”; „Nyíltan meg­mondtuk Szerbiának és a hadseregnek, hogy Szerbiát nem tekintjük Jugoszlávia utódjának.”; „Tragikus lenne, ha a hor­vátok a szerbekkel szövetkezve szét akarnák rombolni Bosznia-Hercegovi­nát, ezzel Horvátország elvesztené nem­zetközi hitelét.”

Zimmermann nyilatkozatából két kö­vetkeztetést vonok le: vagy az amerikai­ak okosabbak a többieknél, vagy még a Napló megjelenése előtt Washingtonból helyreigazítják Warrent.

1992. január 29.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lépésnyire a végső győzelemtől

Már nem csodálkozunk rajta, hogy a „protestáló hit, küldetéses vétó” egyházának püspökét államunk vitathatatlan vezetője jelöli >

Tovább

Hasznos-e a bojkottálás?

Legyünk tisztában: A választásokat mindenképpen megtartják, az ellenzék részvételével, vagy az nélkül.  A VMSZ és a >

Tovább

Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden >

Tovább

Szerelmünk volt és mostohánk lett

Többször is találkoztam Konráddal, hol Berlinben hol Budapesten, de nem került szóba Közép-Európa. Az utolsó néhány >

Tovább

Requiem a vajdmagy sajtószabadságért

Ma Bodzsoni és Ternovácz a vajdmagy újságírás két doyenje, vagy éppen szimbóluma – a két Nagy >

Tovább

Jelzők zűrzavarában

„Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy >

Tovább

Magyar-magyar párbeszéd?

Ez is arra utal, hogy a VMSZ elnökét mennyire (nem) érdekli a magyar-magyar együttműködés! De miért >

Tovább

Meghaltatok

Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – >

Tovább

A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett

Vannak azonban olyanok is, akik kritikusak a múlttal szemben, de a jelennel szemben is. Ők lettek >

Tovább

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés >

Tovább

Az abszurd, "amiben élsz"

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – >

Tovább

A miniszterelnök nem magánember

Hiszen azt senki nem gondolhatja, hogy ez lenne Tarlós István budapesti főpolgármester választási üzenete (via Gulyás): >

Tovább