Ma Hajnalka, Lídia, Auguszta névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Grün és a békétlenek
Jelenetek a hazátlanok anyaországából
Bódis Gábor
Budapest. A „jugoszláv” nagykövetség és a Bajza utca közötti rész egyik békés utcája. Reggel. Hétköznap. Örülök, hogy megvan a kocsim.
Ezt az éjszakát is megúsztam: nem lopták el, nem törték fel, csak az egyik oldaltükörnek tekerték ki a nyakát. Nem hiszem, hogy a nyaktekerők hagyták volna a cédulát az ablaktörlő alatt. Elolvastam, s bevallom őszintén, hangosan felnevettem „Gabi, sok szerencsét a dezertáláshoz. Minden jót kívánunk. Szeretettel várlak a tárgyalásra.” Természetesen aláírás nem is kell hozzá. Visszaballagok a portáshoz, és megkérdezem, hogy itt szálltak-e meg az újvidéki tévések. „Igen, Szabó úr van itt” – érkezik a készséges válasz. Már csak a kerek forma kedvéért kérdezem: „És Fekete elvtársnő is itt van?” Remélem, a választ önök is tudják. A részrehajlástól eleve mentesülve (érdemeim elismerése mellett) néhány év óta először észleltem humorérzéket az eszmei (és sok másféle) barikád túloldaláról, s ez őszintén megörvendeztetett.
A béke alapfeltétele ugyanis a humorérzék. A tétel ugyan nem szorul különösebb bizonyításra, mert elég, ha azt kérdezem önöktől: el tudják-e képzelni, hogy Milošević, Tuđman, Babić, Šešelj, Paroški... két nemzeti „acsar” között önfeledten humorizáljanak? Vagy hogy ezt tenné a Magyarok a Hazáért, Szerbiáért meg valami ismeretlen Fogalomért nevű szervezet „széles körű” tagsága is, fekete-viccversenyt rendezve? Pedig én pályáznék a következővel:
„Grün hosszú, évek után felkeresi Londonban élő barátját, Kohnt. Nem akar hinni a szemének, amikor egy hatalmas palotából libériás ajtónállók tisztelgése közepette a nyilvánvalóan dúsgazdag, de szemmel láthatóan magába roskadt Kohn egy vadonatúj Rolls Royce-ba igyekszik beszállni. Bátorságot véve Grün megszólítja:
– Mondd, ez a palota a tiéd?
– Igen – mondja lógó orral Kohn.
– S ezek a szolgák is nálad szolgálnak?
– Igen – hangzik az egykedvű válasz.
– És ez a gyönyörű autó is?
– Igen.
– Akkor meg miért vagy ilyen szomorú?
– Hát lehet egy angol vidám, amikor elvesztettük Indiát?”
(A szerzői jogot a Tabáni Kakasban csentem Klein Péter barátomtól.)
Elképzelem Halasi elvtársat (akinek sok baja van Elvirával), amint éppen a Vlaovics házaspár ösztönző társaságćban gondterhelt tekintettel az elveszett Horvátország és Szlovénia után bámul, és kesereg: „Hát lehet egy szerb...”
Egy szerb „önkéntes”
Rákóczi út. Az egyirányú utcák gyötrelme. Harmadszori nekifutás után sem treffelem el a kívánt sarkot. „Aki pítázik, az nem szkítázik” – mondaná a vajdasági magyar átlag állampolgár, és leszólítok egy gyanútlan nénit. Természetesen pesti modorban. Alkalmazkodom.
„Elnézést kezicsókolom, nem tetszik tudni, hogy hol van a...?”
Elmondja, hogy melyik villamosra kell ülnöm. Megköszörülöm a torkom, és bocsánatkérőn bevallom, autóval vagyok. Ránéz a kocsira, és könnybe lábad a szeme. „Én is onnan származom” – mondja elcsukló hangon, de azért erőt vesz magán, és útbaigazít. Fölösleges volt a pesti szószaporítás. Megértettük egymást... Megértettük magunkat egymással... Nem tudom, ez a megértés milyen eredménnyel járt a leghíresebb szerb „önkéntes”, Nenad Čanak és a Szegedre sereglett „katona-szökevény”-ek között.
Ülünk a Sörözőben, ami ugyan nem müncheni, de azért bajor. Néhány hónappal ezelőtt, még „mozgósításunk” előtt találkoztunk utoljára. Ismét tele van energiával meg tervekkel. „Ha még egyszer bedutyiznak, olyan népszerű leszel, hogy megválasztanak köztársasági elnöknek” – mondom, de nem aratok osztatlan sikert. Ő viszont igen, legalábbis nálam, méghozzá a következő hasonlatával:
„A Vajdaságot az I. világháború utáni békeszerződések értelmében Jugoszláviához (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) csatolták, és nem Szerbiához. Most, miután ez az ország megszűnt, nyitottá vált a Vajdaság státusa. Jelenleg Szerbiában van ugyan, de ez épp csak annyira jogos, mintha váláskor a gyerek ahhoz a szülőhöz kerülne, aki éppen abban pillanatban vitte el sétálni.”
Nem csodálom, hogy az ellenzékinek vélt Mićunović-féle Demokrata Párt vajdasági fiókintézete szeparatizmussal vádolta meg a Szociáldemokrata Ligát Azok, akik tavaly március 9-én megfúrták a demokratikusabb Szerbia utolsó esélyét másként nem is gondolkodhatnak.
Az amerikai kártya
Egy amerikai cég irodájában. Végzem a napi teendőket. Odajön az egyik kolléga, és megkérdezi:
– Mondd, hogy lehet tárgyilagosan tudósítani Jugoszláviáról?
– Nehezen – mondom. – Nekünk, magyaroknak, csak annyiból könnyebb, hogy közelebb áll hozzánk a zágrábi észjárás, és így könnyebben kivehetjük, hogy az onnan származó hírekből mi a hiteles információ, és mi a mellébeszélés. A belgrádi információkról ellenben még azt sem tudni, hogy az ellenkezője igaz-e annak, amit állítanak.
Mosolyogva békén hagy. Nem így Warren Zimmermann, cégem anyaországának belgrádi nagykövete. Tágra nyílt szemekkel olvasom a Danasban megjelent interjúját: „A horvát határok ott maradnak, ahol a háború előtt voltak; nem ismerek el semmilyen hódítást”; „Nyíltan megmondtuk Szerbiának és a hadseregnek, hogy Szerbiát nem tekintjük Jugoszlávia utódjának.”; „Tragikus lenne, ha a horvátok a szerbekkel szövetkezve szét akarnák rombolni Bosznia-Hercegovinát, ezzel Horvátország elvesztené nemzetközi hitelét.”
Zimmermann nyilatkozatából két következtetést vonok le: vagy az amerikaiak okosabbak a többieknél, vagy még a Napló megjelenése előtt Washingtonból helyreigazítják Warrent.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Amikor már késő elutasítani a cinkosságot
El is utasíthatja, teszi hozzá „jóságos” arckifejezéssel, miután tudtára adta, hogy zsarolható. Ekkor már késő elutasítani >
A nemzeti kisebbségi nyelvek kiszorítása?
Az MNT-nek nincs mersze állást foglalni ebben a kérdésben sem? A Ljudevit Mičatek díjas, a Magyar >
Megalázott nemzeti ünnep
Visszatetsző az is, hogy a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytoll életműdíjjal tüntette ki a Magyar Szó >
- Micsoda nap van ma?
A költőt és csapatát nem állította meg a nyomda portása (mai szóhasználatban: az őrző-védő kft. alkalmazottja), >
Szerbia – „részben szabad ország”
Az biztos, hogy a jelenlegi állami vezetés hozzáállása a délvidéki magyarsághoz jobb, mint Trianon óta bármikor >
Mi történik a magyarokkal?
Ott várom be Anikót, aki lehangoltan meséli, hogy alig voltak egy tucatnyian a misén. Előzőleg a >
A Zoran
Életem legkeményebb élő adása volt. Szerkesztettem és vezettem a Szabad Európa Rádió délután 14 órakor kezdődő >
„A jogok érvényesítésében vannak még gondok” (?)
Kovács beszédéből akaratlanul is kiviláglik a VMSZ politikájának a csődje – a nemzeti közösségi oktatás, a >
Ilyenek vagyunk!
Mindennapos olvasmányaim közé tartoznak Teofil Pančić, Dejan Ilić, Saša Ilić, Ljubomir Stojadinović és még számos bátor >
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) csődje
Olyan értékelések is vannak, miszerint „ijesztő a vajdasági (és nem csak vajdasági) magyar közvélemény uniformizálódása, a >
Leszegett fejjel bandukolunk a féligazság-autokráciába
Ahogy hallom, a mai gyerekeknek nincs ilyesféle gondjuk, mert a csukamájolajat ízesítik, édesítik. Hasonlóképpen vagyunk az >
„Nem lehet az, hogy egy politikai párt alakítsa a kultúrát”!
A számadatok, az események és az értékelések is arra utalnak, hogy spirális lejtőre került a vajdasági >