2019. december 10. kedd
Ma Judit, Loretta, Eulália névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Miért nyer Orbán Viktor?

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Miért nyer Orbán Viktor?

A magyar állam s egyben a magyarországi jobboldal vezetője három roppantul egyszerű dolgot állít; erre a három állításra pedig vetélytársai nem tudnak válaszolni. Tamás Gáspár Miklós (Népszabadság):

1. Orbán Viktor miniszterelnök szerint megkönnyebbednek a megélhetés terhei, ha pártja kormányon marad. Erre utalnak különféle (meghozott vagy tervezett) intézkedései, a devizaadósok megsegítése, a magas bankadó, a családi adókedvezmény, a közműdíjak csökkentése és a municipális közművek nonprofit intézményekké változtatása, államosítások az energiabiztonság érdekében, némely élelmiszerek forgalmi adójának esetleges csökkentése (netán hatósági ármaximálással), és még több hasonló lépés. (Idetartozik a Nemzetközi Valutaalap „kipaterolása” is, meg az államadósság csökkentése.)

2. Amennyiben az ún. baloldal (a mai ellenzék) alakítana kormányt a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választások után, a megélhetés megnehezednék. Mindenekelőtt azért, mert a miniszterelnök meggyőződése szerint a mai ellenzék a transznacionális-globális tőke érdekképviselete, ez utóbbi pedig az eddiginél is nagyobb profitra törekszik, amelyet többnyire „kivisz” az országból. Az ún. baloldali ellenzék – hívei tudtával vagy tudtán kívül – nemzetidegen vagy egyenesen nemzetellenes, ténykedése ezért ellentétes a közérdekkel. Ha Magyarország lakosai jobban akarnak élni, Orbán Viktor szerint az ún. baloldali ellenzéket le kell szavazniuk, háttérbe kell szorítaniuk.

3. A miniszterelnök avval indokolja központosító, államosító, antipluralista, uniformizáló, világnézeti egyöntetűséget erőltető jogalkotását és rendszabályait, hogy a mai világméretű zűrzavarban a nemzetet – vagy/és a magyar etnikumot – egységes politikai közösséggé kell formálni, csak így védhető meg a hagyományos erkölcs még fönntartható darabkája, csak így lehet a fenyegető (és romboló, fölforgató ideológiákkal operáló) külfölddel és hazai kiszolgálóival szemben megőrizni a magyar nemzeti állam önelvű, önértékű és önérdekű, energikus cselekvésének a lehetőségét.

Az ellenzék minderre azt válaszolja, hogy Orbán Viktor állításai hamisak (s erről néha meg is győzi a közvéleményt): ennek az a következménye, hogy a kormány lépései önlegyőzők („perverzek”), valójában a közvetett hatások – a hitelezés befagyása, a közművek és energiaszolgáltatók teljesítményének és minőségének romlása, a munkanélküliség növekedése, a külföldi beruházók elriasztása például – még növelik is a nehézségeket. Azt viszont nem mondja az ellenzék, hogy a megélhetés megkönnyítése, a drágaság csökkentése helyes állami cél – még ha másképp óhajtaná is megvalósítani.

Azt állítja (még ha reprezentánsai kivételesen mondanak egyebet is), hogy a piaci verseny végső soron majd lenyomja az árakat és í. t., de azt már nem, hogy az ellenzék kormányon maga mit tesz majd akár a piac ellenében és akár a külföldi partnerek fejcsóválását kiváltva a megélhetés megkönnyítése érdekében, állami-kormányzati eszközökkel. Márpedig a választó éppen erre kíváncsi; a piacot már ismeri, és nem a piacról szóló prédikációk érdeklik.

A második állításra is hasonlóképpen válaszol az ellenzék: vagy a maga hazafiasságát bizonygatja, vagy Európa-ellenességgel és hasonlókkal vádolja a kormányt. Azt viszont nem mondja meg, hogy a válságban minden bizonnyal bűnrészes neokonzervatív („ortodox”) gazdaságpolitika miért folytatandó; azt se, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények, az Európai Unió és a gazdag nyugati államok diszkrét nyomással alátámasztott javaslatai és sugallatai hasznosak-e; és azt se, hogy mit tenne a Nyugat és Magyarország közötti érdekütközés esetén. (Ilyenkor vagy tagadja az érdekütközés lehetőségét, vagy a nemzeti jobboldal frázisait veszi át. Mindkettő a válasz elkerülése.)

A harmadik állításra adott ellenzéki válasz a leghatástalanabb: miközben a miniszterelnök és apparátusa megmagyarázza, ám nem tagadja antipluralista (tévesen „antidemokratikusnak” nevezett) intézkedéseit, az ellenzék rásüti, hogy antipluralista. Ezt a magyarországi kormányzó jobboldal nem cáfolja – legföljebb külföldön (ott is lagymatagon és sikertelenül).

Orbán Viktor 2013. október 23-ai beszéde nyújtotta az alkotmányos jogállam (részleges) fölszámolásának legékesszólóbb és leghatásosabb igazolását: a nemzeti közösséget és a magyar nemzeti államot a kommunisták veszélyeztetik, illetve azok, akik – valamilyen tág és homályos értelemben – az egykori kommunisták utódai: a fölforgatók, a rombolók, a hitetlenek, az internacionalisták.

Érdekes kommunisták, akik a nemzetközi tőke érdekében lázítanak és bomlasztanak, de azért valamennyien értjük: a világi modernizmus antinacionalista képviselőiről van szó (már a két világháború közötti szélsőjobboldal – különösen Németországban és Ausztriában – is egylényegűnek tekintette a liberalizmust és a kommunizmust, a tradicionális vérségi kötelékeknek és az elitek uralmi jogcímeinek a szétverése miatt). A politikai indítékú elbocsátások, leváltások, az értelmiségiek elleni kampányok, a konzervatív-nemzeti ízlésdiktatúra (kudarcos) kísérlete, a nemzeti-klerikális tanrendek és tankönyvek: mindez Orbán Viktor szerint szükségintézkedés azok ellen, akik akár katonai-rendőri erőszakkal is érvényre juttatnák fölfogásukat a természetes népi többséggel szemben.

„A kommunisták” – akár 1919 és 1945 között – nem ellenzékiek, hanem a nemzet ellenségei, politikájuk illegitim. (Közben az ellenzék és az ellenzéki sajtó „neokommunistának” meg „államszocialistának” nevezi Orbán pártját, kormányát. Ez nevetséges.) A maszkulin-heteroszexuális, fehér, árja, őshonos, keresztyén, aktív, tanult többség előjogaival szemben „a kommunisták” (továbbra se feledjük: „kommunistán” államunk jelenlegi vezetői jobboldali szociáldemokratákat, liberálisokat és neokonzervatívokat értenek!) az ilyen vagy amolyan szempontból idegen elemet védik és képviselik, a par excellence kisebbséget.

Immorálisnak látszanak akkor is, amikor a munkanélkülieket és a hajléktalanokat, netán a bevándorlókat és a menekülteket támogatják: hiszen mind a nemzeti, mind a kozmopolita újkonzervatív fölfogás szerint az életkudarc erkölcsi vétség. Orbán Viktor azt állítja, amit a kontinentális (tehát nem angolszász) jobboldal mindig is állított: a „baloldal” győzelme erkölcsi szemszögből – ennek az erkölcsnek pedig a nemzet hagyományos törzsökének túlélése és történelmi gyökerű hegemóniája, illetve az „elkorcsosulás” veszedelme parancsol – megengedhetetlen, ezért nélkülözhetetlen a szigor.

Orbán Viktor üzenete a középosztálynak szól. A középosztály érzékeli, hogy a miniszterelnök állításai roppantul egyoldalú túlzások (enyhén szólva), de nem tapasztalja a mai magyar valóság semminő más értelmezését. És nemcsak a tömegkommunikációs eszközök jobboldali egyirányúsítása miatt: hanem azért is, mert ilyen rivális értelmezés – „a széles nyilvánosságban” – nem létezik. Még a nyilvánosság ellenzéki zugában se nagyon.

A válságtól teljes joggal halálra rémült, lecsúszó középosztály – a megbízható, katolikus, konzervatív úriemberek gyermekei is menekülnek Nyugatra – biztosítékokat akar a deklasszálódás és az elszegényedés ellen, ráadásul észleli, hogy a liberális és baloldali magaskultúra (az értelmiség) nem osztja a preferenciáit és sérti kegyeletes érzéseit, lojalitásait, történeti érzékét, ez utóbbiakat azonban (mindegy, mennyire őszintén és elhihetően) osztani látszik a miniszterelnök és a jobboldali hivatalnokság emlékezetpolitikája, szimbolikus nyelve, „konstruktív” gesztusrendszere.

A maradék munkásság nem az „irányított nemzeti kapitalizmust” (Tölgyessy Péternek a rá jellemzően pontos kifejezése), de nem is a globális kapitalizmust és ügynökeit (a „privatizálókat” és a komprádor burzsoáziát) tekinti ellenségnek, hanem – ahogyan másutt is – az underclass fajilag elütőnek (nálunk: cigánynak) érzékelt elemeit, a munkanélkülieket, a segélyezetteket, olykor az öregeket (nyugdíjasokat) is. (Az „inaktívakat”.) A munkásság rég lemondott „a magas politika” befolyásolásáról, még béremelésért vagy az elbocsátások ellen se készülnek sztrájkok vagy más tiltakozások: csak a rendelkezésre bocsátott szociális minimumért folyik mindenki harca mindenki ellen, amelyben rendszerint a romák veszítenek.

Ennyiben – akárcsak nyugaton – az ún. baloldalt a segélyeknek, az érdemtelenek jutalmazásának, az underclass és „a rendes dolgozók” egyenlősítésének a vádja illeti, ezért van a munkásnegyedekben (meg az egyetemeken, főiskolákon…) sikere a szélsőjobboldalnak. Ha a válság folytatódik, 2018-ban vagy 2022-ben még létrejöhet a nemzeti jobboldal és a liberális jobboldal (ezt nevezik nálunk tévesen „baloldali ellenzéknek”) nagykoalíciója a fasisztoid, kriptonáci szélsőjobboldallal szemben. (Ideológiai előzményét lásd a középszerű, habár értelmes és ügyes reakciós politikus, Bethlen István ájtatos többpárti ünneplésében a minapi évforduló alkalmából.)

Egyelőre azonban a magyarországi (nemzeti-konzervatív) jobboldal és a keze alá dolgozó, jobbra elkötelezett államapparátus vezet az értelmezési versenyben (az olyan vulgáris kiméráktól, fantazmáktól és hagymázoktól, mint hogy „az idegenszívű »baloldal« lejáratja az országot Nyugaton” az olyan kifinomultabb ideákig, mint a központosító állami aktivizmus „természetesnek” és „organikusnak” való föltüntetése, ami éles ellentétben áll a konzervatív gondolattal, amely kezdetben idegenkedett a „jakobinus” nacionalizmustól és etatizmustól – a kettő ellentmondásos szintézise aggasztó „eredményekhez” vezetett az 1920-as és 1930-as években).

Én ugyan egyetlen árva szót se hiszek el Orbán Viktor magyar miniszterelnök hármas üzenetéből, amelyre nem nehéz válaszolni. De a jelenlegi ellenzék – ebbe beleértem az ellenzéki sajtót és értelmiséget – nem válaszol azokra a kérdésekre, amelyekre a kormányzó nemzeti jobboldal felel, legföljebb gyöngíti a nemzeti jobboldal válaszainak erejét, ami nem nagy föladat. De ameddig nincs erős rivális értelmezése – csak azt mondja, hogy a közös értelmezés (lényege: a jelenlegi szisztéma keretei között kell emelni az életszínvonalat) nem hiteles Orbán Viktor szájából – , addig nem lehet esélye a jelenlegi kormánnyal szemben.

Mert a kormány nem a saját könnyen bírálható kormányzását próbálja igazolni mindenekelőtt, hanem magának a rendszernek (tulajdon; rend; biztonság; a különböző néposztályok és néprétegek közös érdekének elismerése; az érdemeken és „tudáson” alapuló egyenlőtlenség elismerése; összhang és összetartás; „nemzeti hagyomány” stb.) a szükségszerűségét, elkerülhetetlenségét. Természetesen alaptalanul rágalmazza „bomlasztással” az ellenzéket, amelynek a beszédmódja ugyan máshonnan származik, de amely a saját természete folytán nem jelent alternatívát, csak jobbíthat (lazíthatja az autoritárius berendezkedés túl szoros kötelékeit, visszaállíthatja az alkotmányos-jogállami módszerek érvényét).

Sem a kormány, sem az ellenzék nem „kommunista”. Annyi az egész, hogy az utóbbiról ezt el lehet hitetni, az előbbiről nem. Az ellenzék gyöngesége és megosztottsága nem oka, hanem folyománya ennek a helyzetnek. Ezen – valószínűleg majd csak 2014 után – az új ellenzék segíthet, amelynek majd a kétfajta parlamenti jobboldalon (amelyek között nem teszek egyenlőségjelet) kívül a megerősödött, fiatal és éhes szélsőjobboldallal is farkasszemet kell majd néznie. Persze ha egyáltalán létrejön.

2013. november 3.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Név: pronobis, írta: 2013. november 4. 21:14:08

A probléma ott van, hogy akik értik ezt az eszmefuttatást, azok kevesen vannak és nem igazán vesznek ki belőle újat. Akiknek pedig újat mondana, azok vagy nem olvassák, vagy kukkot sem értenek ebből a magasröptű értekezésből.
Ez a kedves T.G.M. próbált már valaha is érthető, egyszerű magyar nyelven valamit elmondani? Vagy a nyakatekert, kilóméteres mondataival pisilni is úgy kéredzkedett ki, hogy közben bevizelt?

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább