2019. július 17. Szerda
Ma Endre, Elek, András névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Egyre többen…

Végel László
Végel László
Egyre többen…
(TigeJet fotója)

Végel László Közéleti naplója (nyomtatott formában a Családi Körben jelent meg):

A jugoszlávságról

Megérkezett Ljiljana Dufgran. A Montenegróból elszármazott, neves svéd publicista asszony egy időben a Svéd PEN elnöke volt. Svédországban ez is előfordul. Azonnal Mirko Kovač haláláról beszélgettünk. Nekem Mile Stojić jelentette Zágrábból, vagy harminc perccel a halál bekövetkezte után. Hitetlenkedve olvastam a hírt, nem mertem senkinek sem továbbítani, attól való félelmemben, hogy álhírt terjesztek. Pedig már évek óta tudtam súlyos betegségéről. A másnapi újságok némelyike nem feledkezik meg arról sem, hogy Mirko Kovač nem kívánta bezárni magát egy nemzeti irodalomba. Jugoszláv írónak nevezte magát. Ezt vallotta magáról Aleksandar Tišma is, Danilo Kiš is. Eltávoztak közülünk a nagyok, akik a nemzeti sátortáborok kultusza idején ilyesmire merészkedtek. Az utókor bizonyára nehezen tud mit kezdeni velük, de ha akarna se, akkor sem tudna. A jugoszlávság krédója ugyanis botránykőnek számít. Ellentmondásos fogalom volt, de botránykő lett belőle. Ellentmondásos volt, mert tényleg létezett olyan irányzat is, amely szerette volna szerbé formálni Jugoszlávia arculatát. Ezt Nikola Pašić, szerb politikus fogalmazta meg, Ám aztán fordult a kocka, a kilencvenes évek szerb nacionalistái szerint a jugoszlávság szerbellenes ópium volt, amely a nemzeti érzést próbálta semlegesíteni. Ugyanebben az időben a többi nemzet és nemzetiség nacionalistái is kiátkozták a jugoszlávságot. Volt azonban ennek a fogalomnak más, kulturális-regionális, velejében antinacionalista habitust jelző változata is, amely főleg a szerb, a horvát és a boszniai irodalomban volt érzékelhető. Igen, a nyelv miatt. Mert bár ezeknek a nemzeteknek a történetei idővel egyre inkább szétágaztak, részben volt a jugoszláv többletet biztosító közös nyelvi alap. A nagyobb nyelvi különbségek folytán a szlovén és a macedón irodalomban a „jugoszláv író” inkább erkölcsi és politikai jellegű definíció volt, nem pedig a közös nyelvi korpusz. Külön kérdés ez a nemzeti kisebbségben felbukkanó „jugoszláv dimenzió”. Miért? Azért, mert bár a kisebbségi nyelvek hazája Jugoszlávián kívül volt, ám az író kisebbségi közössége Jugoszláviában élt. A vajdasági magyar író pedig nem csupán individuális szinten kötődött, kötődik a magyar nemzethez, hanem a mindenek előtt kisebbségi közössége réven, tehát ennek a közösségnek a sorsa jelképezte a jugoszláv dimenziót. De azóta ez a dimenzió is széthullott, felaprózódott. Viszont tény, hogy magyar kisebbség Szerbiában él. Joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogyan is állunk a „szerb dimenzióval”. Mellesleg ebben osztom Koča Popovič véleményét, aki szerint kisebbségi szempontból a jugoszláv és a szerb dimenzió között lényeges, minőségbeli különbség van.) Akarjuk vagy nem, de el kell ismernünk, hogy a vajdasági magyar író, továbbra sem csak egyénileg, hanem a Szerbiában élő magyar közösség közvetítésével kapcsolódik a magyar nemzethez. Egyszerűen azért, mert ennek a közösségnek a mindennapjait éli.  Ilyen dilemmákat nem él át természetesen egy Norvégiában vagy Portugáliában élő magyar író, azért, mert ott bár élnek magyarok, nincs intézményszerűen strukturált magyar közösség. Ezek az írók közvetlenül, egyénileg kapcsolódnak a magyar nemzethez. Elvileg természetesen az is lehetséges, hogy egy vajdasági magyar író élményvilágának, közéleti kultúrájának nincs kapcsolata a vajdasági magyar közösséggel. Élhet valaki „nemzeti elefántcsonttoronyban” – ha akar. Ezek a „bácskai nomádok” természetesen egyénileg kapcsolódnak a magyar nemzethez. A kilencvenes években viszont új jelenség is felütötte a fejét. Számos értelmiségi és író elhagyta a vajdasági magyar közösséget, áttelepült Magyarországra, tehát megszakadt a kapcsolat az egykori közösséggel.  Sokan közülük, s számomra ők a rokonszenvesek, továbbra kötődnek saját múltjukhoz, élményvilágukhoz, így színezik a magyar kultúrát. Sokszor úgy érzik, hogy már nem tartoznak ide, de még nem taroznak oda, és így az ingázó világok krónikásaivá válnak. Nem akármilyen hivatás ez, a nyugat-európai irodalomba napjainkban szinte berobbant ez az ingázó írói élményvilág. Ide sorolható például Nagy Abonyi Melinda kirobbanó európai sikere is.  Azon sem lepődöm meg, hogy mások viszont radikálisan megszakították kapcsolataikat egykori közösségükkel és úgy vélik, hogy nincs is szerbiai magyar irodalom. Megszakították a kapcsolatot a régivel, de nem integrálódtak az újba, a magyarországiba. Belőlük lettek a „budapesti nomádok”. Nem hibáztatom őket sem, lehet, hogy valaki közülük megírja ennek a kisvilágnak is a regényét. A legtehetségesebbek, persze. A középszerűeknek legfeljebb arra telik az erejükből, hogy megállapítsák, semmit sem ér az, ami vajdasági. De nem ez a gondom. Nem tartok attól, hogy nincs vajdasági magyar irodalom. Van és lesz, amíg létezik szervezett vajdasági magyar közösség. Attól félek, hogy egyszer nem lesz vajdasági magyar közösség.

Kevesen vagyunk

Egy fotó terjed az interneten. Vukováron kalapáccsal verik szét a cirill betűs feliratokat, Újvidéken pedig átmázolják Újvidék magyar betűs elnevezését. Norvég barátom elhűlve kérdezi, hogyan lehetséges ez. A vukovári események visszhangja tényleg visszataszító, de az újvidéki fotó is ugyanazt sugallja. Igaz, vannak kisebbségi magyar politikusok, akik szerint Szerbiában mégsem ilyen romlottak a viszonyok, mert nem tüntetnek a magyar feliratok ellen.  De arról nem szól a fáma, hogy az utcán ökölharc folyik, s a tettes ismeretlen marad. S ki teszi szóvá, hogy sok helyen nincsenek magyar feliratok, ahol lenni kéne. Itt nincs is ok a tüntetésre. Szerb közírók, mint Tefil Pančić viszont a közös gyökereket érzékelik, nem azt méricskélik, hogy hol romlottabbak a viszonyok. Előfordul tehát, hogy a szerb közírók keményebben ítélik meg a vajdasági magyarellenes akciókat, mint a kisebbségi magyar politikusok. Sebaj. Norvég barátomnak azonban nem ezekről a paradoxonokról szólok. Azt hiszem, kerülöm ki az egyenes választ, hogy Vukováron is el kell ismerni a cirill betűs feliratokat, s Újvidéken is magyarul kell feltüntetni az utcaneveket, az autóbuszok menetirányát. Úgy látszik, kevesen vagytok, jegyzi meg a norvég tárgyilagosan. Így igaz. A többi csak politikai demagógia.

Haladék

Orcsik Roland, a becsei származású, Szegeden élő író, a Tiszatáj szerkesztője fél szemét mindig egykori közösségén tartja. Nem tud és nem is akar elszakadni tőle. A nehezebb utat választotta és ezért kedvelem. Igazi határvidéki kalandőr, nem csoda, hogy elsők között reagált Mirko Kovač halálára. Esszét kér tőlem, a Tiszatáj számára. Távol vagyok a könyvtáramtól, s lelkileg sem vagyok felkészülve rá, válaszolom. Egyre fájdalmasabban érint azoknak a távozása, akik szellemileg közel állnak hozzám. És egyre többen távoznak. Orcsiknak írok egyik utolsó belgrádi találkozásomról. Filip Daviddal karcsú tonettszékeken üldögéltünk a Jugoszláv Drámai Színház teraszán, amikor feltűnt Mirko Kovač. A távozása került szóba. Az egypártrendszerben amikor a rendszer ellen írtam, legalább a szomszédom rokonszenvezett velem. Ha most írok a nacionalizmus ellen, akkor a szomszédom szemen köp, mondta Mirko Kovač. Azóta sem megy ki a fejemből ez a mondat. Ilyen korban éltem és élek ezen a földön. Pár nappal később érkezik Orcsik válasza. Az esszét nem kell most elküldenem, lehet pár hónap múlva is. Újabb haladék, konstatálom. De mire?

A csonka autonómia és annak hozadéka

A debreceni Forrás július-augusztusi számában Vári Attila novellájában  (Szomorú hold) van egy látszólag mellékes passzus. A novella szereplője egy erdélyi székely faluba utazik és egy az egyik pillanatban megállapítja: „Kiválasztottál egy isten háta mögötti székely falut, abban a reményben, hogy ott visszaköszönhet rád az erdélyi múlt. A lexikon szerint lakosságának 96 százaléka magyar. Szinte hinni sem akartál a fülednek, hogy a felszálló utasok, rögtön ahogy elhagyták a magyar határt, már nem tudtak egyetlen szót sem magyarul.” Ezek a mondatok járnak az eszemben a legutóbbi népesség-összeírás után, amely kiderítette, hogy a vajdasági magyarok száma a többi népcsoporthoz viszonyítva aránytalanul nagyobb mértékben fogyatkozik. Amilyen fájdalmas kérdés, olyan összetett. Az okát nem lehet egy tényezőre lebontani. Szerepet játszik benne a bizonytalan jövőkép, de nem csak az. Vannak kisebbségek, amelyek nagyobb bizonytalanságban sem fogyatkoztak ilyen gyorsan. Kétségtelen, hogy a szociális helyezet is szerepet játszik, de nem mindig. Van rá eset, hogy nem csökkent a nagyobb szegénységben élő kisebbségi közösségek szaporulata. Ezért egyoldalú, hogy a Magyar Nemzeti Tanács retorikája, amely arra hívja fel a magyar nők figyelmét, hogy szüljenek, a sajtómunkásokat pedig arra inti, hogy népszerűsítsék ezt. Tervek persze, vannak, lesznek, és legyenek is, de a felelősség kérdésének feszegetése se maradjon el. Nagy hiba lenne a felelősséget csupán a Magyar Nemzeti Tanácsra hárítani, hiszen annak nincs hatása sok a körülményeket befolyásoló tényezőre. Ez a „csonka autonómia” hozadéka. Persze, az sem lenne ennyire csonka, ha mi nem csonkítanánk, és nem fogadnánk el azt a tézist, hogy nem tartozik az identitás védelmének körébe az, hogy arányos-e a magyar közösség részvétele a munka világában. Természetesen az sem mellékes, hogy milyen jövőképet sugall a magyar politikai elit. A kisebbségi emberek, sokszor könnyebben elviselik az állam kemény csapásait, ha a kisebbségen belül jó, demokratikus közérzet uralkodik. A közérzethez pedig az is szüksége, hogy az egyén beleszólása sorsának alakításába. Nem csak négyévenként, a választásokon, hanem a mindennapokban. Visszatérünk tehát az ősrégi kérdéshez: a kisebbségi szolidaritáshoz, a kisebbségi demokráciához, a kisebbségi közösségen belüli bizalomról. A történet tehát nemcsak a szülésről szól, hanem egy nagyon összetett ok-okozati rendszerről. Ehhez sokkal komolyabban kéne hozzáállni, mert különben az új fiatal nemzedékek írója ugyanazt tapasztalja, mint Vári Attila az említett novellában.

2013. szeptember 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább

Több vagy kevesebb?

A nyilatkozatok és az ígéretek azonban most már – négyévi pereskedés után – nem tűnnek elegendőnek. >

Tovább

Gyerekek a röszkei migránsbörtönben

A politikai kannibalizmus pillanatnyi sikere majd elpárolog. Akkor majd mindenki röstellni fogja magát a passzív cinkossága >

Tovább