2019. december 8. vasárnap
Ma Mária, Emőke névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Cvikeri Draže Mihajlovića

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Cvikeri Draže Mihajlovića
Draža Mihajlović

Mit jelent a csetnik vezér rehabilitálása? – Stefan Aleksić cikke a Peščanikon:

„Ovih dana se završava proces rehabilitacije Draže Mihajlovića. Pre nekoliko dana je uz prisustvo države, oličene u predsedniku, i uz crkveni orgazam, poznat i kao liturgija, na Oplencu resahranjen rehabilitovani knez Pavle Karađorđević, čiji je uticaj bio ključan kada je Kraljevina Jugoslavija potpisala pristup Trojnom paktu 1941. Sahrana Pavla Karađorđevića je bio poslednji čin u „boj-na-Kosovu“ histeriji sakupljanja mrtvih tela sa velikim simboličkim kapitalom, koja je počela još krajem osamdesetih godina – dok je proces rehabilitacije Dragoljuba Mihajlovića original svih ostalih procesa rehabilitacije kod nas. Rehabilitacija je, objasnimo i to, jedan od mehanizama tranzicione pravde. Njen cilj je ispravljanje nepravdi nanetih radikalnim kršenjima ljudskih prava pojedinaca, čime se obnavlja osećaj pravde i pravednosti u nekom društvu. Korišćena je u Istočnoj Evropi nakon pada berlinskog zida kao deo procesa tranzicije. Međutim, kontekst u kojem se dešava proces rehabilitacije prošlosti u Srbiji, radikalno je različit po svome cilju. Namesto da bude važan zato što ispravlja posledice montiranih suđenja, u Srbiji se on zloupotrebljava jer rehabilituje najsporniju dimenziju naše prošlosti: dugu i gotovo uvek nasilnu istoriju nacionalističkog projekta na ovim prostorima. Nacionalizam se počeo nadimati osamdesetih godina prošlog veka, a politička elita u svim republikama bivše Jugoslavije ga je prigrlila, ne bi li sebi obezbedila alternativni politički narativ u odnosu na raspali somupravno-socijalistički. Kumulativni efekat je bio razoran za bivšu državu. U Srbiji je Miloševićeva nomenklatura bila ta koja ga je zgrabila, upakovala u oblandu socijalnog populizma i iskoristila. Direktna posledica nacional-autističnog obrtanja oko sopstvene ose su bili ratovi devedesetih. Ali za nas ostaje otvoreno pitanje zašto i kako je nacionalizam došao u situaciju da i danas bude neizbežni deo svake političke opcije. Zašto ga nova postmiloševićevska politička elita nije odbacila? Zašto se devedesetih na Miloševićevu agresivnu nacionalističku politiku odgovorilo istim takvim (možda još agresivnijim?) nacionalizmom? Odgovor na ovo pitanje može da nam objasni zašto je nacionalistički način razmišljanja postao univerzalni pečat na svakom političkom i simboličkom činu. Smatram da odgovornost leži na tadašnjoj opoziciji, tačnije na onoj najartikulisanijoj i najvidljivijoj opozicionoj političkoj partiji devedesetih godina: Srpskom pokretu obnove. Njegova nacionalistička, a u isto vreme i antimiloševićevska retorika omogućila je jednu maltene paradoksalnu stvar: da se opozicioni narativ konstituiše u okviru nacionalističkog diskursa, terena na kojem je Milošević, imajući medije i bivajući u prilici da podgreva pa onda hrani populizam, bio neprikosnoven. Jedini suvisli odgovor na nacionalističku budalaštinu bio je i ostao građanski i liberalni diskurs,[1] koji je kod nas, upravo usled manjka artikulacije, ostao zakržljao. Kako je opozicija Miloševiću morala biti skupljana s` koca i konopca, morao se pronaći neki zajednički istorijski imenitelj, neko zajedničko utemeljenje. Građani se sećaju tog ideološkog mišmaša Giške, Belog, rimtutituki pokreta i Milana Mladenovića koji želi da se probudi iz lošeg sna.[2] Zajednička ikona, barem što se tiče Srpskog pokreta obnove, pronađena je u liku Dragoljuba Draže Mihajlovića, koji je proglašen za romantičnog heroja, Don Kihota svog vremena u borbi protiv rukatih komunističkih vetrenjača. Nacionalističku komponentu nije teško identifikovati: čovek je bio nacionalistički ekstremista, a većina istorijskih izvora prilično jasno ga identifikuje kao najobičnijeg ubicu, prethodnika Ratka Mladića. Ali odakle pacifizam u nekome ko ubija i mrzi po etničko/verskoj liniji? Kao i sve teorije, i ova je blesava: u cvikerima. Setni pogled Draže Mihajlovića na većini fotografija gleda iza cvikera koji neodoljivo podsećaju na cvikere Džona Lenona, koji su s pravom dobili oreol pacifizma i borbe protiv svakog oblika tiranije. Baš preko njegovih (a Lenonovih) naočara uspostavljena je veza između 9. marta 1991. i kasnijih studentskih protesta čija je himna, ako me sećanja ne vara, bila upravo pesma Give peace a chance Džona Lenona. Potreba tadašnje opozicije[3] da pomiri neverovatnu diversifikovanost onih koji su bili protiv Miloševića tražila je upravo jednog ovakvog lika, uz pomoć kojeg će na drugoj strani pacifikovati sam nacionalizam, tako što će mu dati oreol antimiloševićevskog, ali i antiautoritarnog narativa. Budući da je nacionalizam stekao oreol sine qua non političkog angažmana (baš zato što su ga koristili i Milošević i njegovi protivnici), u njegovo očuvanje i delikatno gajenje se ulaže mnogo. Strukturalno, od njega su zavisni svi politički činioci, jer ga uzimaju kao jedan od svojih aksioma, pa bi njegovo razotkrivanje kao ideologije intelektualnih slabića (što on jeste), koštalo sve te činioce (i personalno i kolektivno) velikog komada političkog narativa, koji bi trebalo popuniti racionalnim političkim predlozima, čemu naša elita nije previše vična. Sa druge strane, intelektualna elita je takođe strukturalno zavisna od nacionalističkog diskursa jer je, kao i politička, svoju karijeru izgradila upravo na nacionalizmu. Da bi nacionalizmu prišili ono što je sa njim nespojivo, pacifizam, ove dve elite se ponašaju kao SPO devedesetih, i u iluziji nacionalno-miroljubivog Mihajlovića identifikuju original srpskog političkog delovanja. Odatle potiče nepobediva sinergija političke i intelektualne elite, koja braneći Mihajlovića brani nacionalizam kao način na koji se misli pripadanje kolektivu.”

2012. október 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább

Nem a tietekért jöttünk, hanem tiértetek! (I. rész)

Lábra se tudott állni, olyan állapotban volt. A vörösmarti egyházközség akkori vezetője, a hatvanegynéhány éves Tűr >

Tovább

„Ej, ráérünk arra még!”?

Előre lemondani a választásokon való részvételről, a megmérettetésről, amikor – a magyarországi október 13-ai választásokhoz hasonlóan >

Tovább

A statisztaszerep bevállalása

Egy végtelenül cinikus álláspont fölvázolása következik a tavasszal esedékes szerbiai választás bojkottjával kapcsolatban, politikai kiskáté formájában. >

Tovább

Kifelé a Machiavelli-fasorból

Az Orbán-rendszer büszke arra, hogy egyetlen megállapodást sem tart be, semmiféle jogi és erkölcsi szabály, se >

Tovább