2019. október 21. hétfő
Ma Orsolya, Zsolt névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Amiről hallgatni, és amiről beszélni kell

Végel László
Végel László
Amiről hallgatni, és amiről beszélni kell
Csönd (day-light illusztrációja)

Vannak dolgok, amelyekről hallgatni kell. Ez a csend messzire hallatszik. Azonban vannak dolgok, amelyekről muszáj szólni, mert különben a hallgatás boldog kacajként is értelmezhető. Csakhogy manapság ez is elvesztette egyértelmű jelentését. Egyre többen azzal igazolják magukat, hogy nyilvánosan némaságba burkolództak, miközben magukban szitkozódtak. A boldog kacajt káromkodásnak szánták.

Európa, vigyázz!

Bódis Gábor a napló.orgban visszaemlékezik azokra az időkre, amikor huszonöt évvel ezelőtt Újvidék sétálóutcájában (Zmaj utca) épületének emeleti ablakából, a napi rendszerességgel jelentkező Prozor (Ablak) nevű tévéműsorban tiltakoztunk a joghurtforradalmárok médiamonopóliuma ellen. Nem volt az persze, semmiféle televízió, csak a független vajdasági újságírók egyesületének ablaka mögül mondtuk a magunkét. Hűvös újvidéki szeptemberi napok voltak, ennek ellenére az emberek nap mint nap ott ácsorogtak az utcán, és hallgatták a "tévéhíradót". Évekkel ezelőtt megjelent az első újvidéki értelmiségi ellenállásról egy emlékkönyv, az uralkodó közvélemény alig vett róla tudomást. Manapság pedig már nem is illik tudni róla. Milyen gyorsan változnak az idők! Ismétlődnek és változnak. Napjainkban nem csak egyszerűen a kilencvenes évek mechanikus visszatértéről van szó. A nyolcvanas évek végén, az „öngyilkos szocializmus” elitje magatehetetlenül várta a végítéletet, amihez az elit nagy része hisztérikusan alkalmazkodott. Ezek voltak a nacionalista-populista rendszerváltó mozgalmak. A joghurt forradalmárok durván törtek be az életbe, egy cseppet sem respektálták a demokratikus játékszabályokat. Napjainkban másképpen van, hisz ők is kikozmetikázták magukat. Ezek már nem joghurttal dobálóznak, hanem pezsgőznek: vadkapitalista dendik lettek. Hangsúlyozzák, hogy a nemzetet szolgálják. A pezsgő lehet internacionalista, a retorika csakis nemzeti. A városi pártvezetők, akikről Bódis szól, időközben demokratikus legitimációra tettek szert, szabad választások útján megválasztott testületek nevezik ki őket, valamennyivel műveltebb és fiatalabb szaktanácsadókat foglalkoztatnak, csakhogy a régi durvaság makacsul tartja magát. A demokratikusan végrehajtott kizárólagosság maradt a régi. A másként gondolkodás ugyanolyan kockázatos és megalázó, mint a joghurt forradalom idején. Közben a kontextus is megváltozott. A szocializmus kimúlt, dívik a vadkapitalizmus. A nemzeti harcosok ingatlanokba fektetnek, grandiózus villákat építtetnek, szemtelenül gyarapítják tőkéjüket és hosszú távú uralomra rendezkedtek be. Szerbia szituációja sem a régi. A kilencvenes évek elején a szerbiai nemzeti mozgalom a kelet-európai történések ellenpontja volt, hiszen akkor az egész térségben tért hódítottak az antiautoritárius, libertariánus utópiák. A tekintélyuralom megdöntésével beköszönt az európai szabadság órája. Ma nem beszélhetünk ilyesféle ellenpontozó helyzetről. Kelet-Európában, s nemcsak ott, egyre erősebb az Európa ellenes populista mozgalom, ebbe illeszkedik a szerbiai is. Néhány megfontoltabb európai politikus máris javasolja, hogy az európai államférfiak szervezzenek egy konferenciát az Európa ellenes populizmusról. Nézzenek szembe egymással a politikusok és mondják meg, mit akarnak. Nem tudom, hogy akadnak-e majd nagy és jellemes európai államférfiak, de egyre többször eszembe jut Thomas Mann figyelmeztetése: Európa, vigyázz! Vagy Márai Sándor diagnózisa Európa elrablásáról.

Egy sikertörténetről

Késő éjszaka érkezem haza Szabadkáról, a Napló-kör interaktív beszélgetéséről, melyet, immár hagyományosan, ismét a Bódis cukrászdában tartottunk. Fárasztó utazás oda-vissza. Főképp amiatt vállalkozom az alkalmi találkozásokra, hogy hozzájáruljak egy felettébb hasznos kezdeményezéshez. Alakuljanak, jöjjenek létre újabbnál-újabb, rövidebb vagy hosszabb életű társulások, szülessenek meg a szabadság kis körei, mint ahogy Bibó írta, melyek az új közösségformáló párbeszéd hordozói lehetnének. Nem hiszem ugyanis, hogy a párbeszédet felülről lehetne létrehozni, ez a közösség lelkében születik meg, ellenkező esetben mesterkélt, felülről irányított rituálé marad. A közösségformáló párbeszédre pedig felettébb szükség van/lenne, hiszen a vajdasági magyarság a kilencvenes években nehéz időszakot élt át, következményei – mint ahogy az ehhez hasonló esetekről a pszichológusok állítják – csak évtizedek múlva jelentkeznek. Sokszor a második nemzedéknél. Attól félek, hogy a közösség teherbíró képessége erősen meggyengült. Elvált egymástól az emberi sors és a politikai etosz. A kisebbségi politikusok rendre fogadják az anyaországi politikusokat, értekeznek, aztán nagy egyetértésben sajtókonferencián nyilatkoznak, széles mosoly, kézfogás, megveregetik egymás vállát…. Ez így rendben is lenne, ellenben az élet valahol máshol zajlik, illetve máshol dől el. Aztán, a kisebbségi politikusok tanácskoznak a szerbiai tisztségviselőkkel, valamiféle egyezségre jutnak, elégedetten mosolyognak a sajtófotókon, kézfogás…. Viszont a hétköznapok embere újra csak arra döbben rá, hogy az élet mégiscsak valahol máshol zajlik. Valahol a munka világában, a munkanélküliségben, az árrobbanásban, a kultúrára való jog megrövidítésében, a mélyszegénységben, az elvándorlásban. Attól tartok, megszűntek a közös terek! Nincs hely, alkalom, lehetőség, ahol a polgár elmondhatná, ami fáj. Az az érzésem, hogy csak pártterek, pártérdekek maradtak. Találóan fogalmazott Tolnai Ottó, amikor a következőket mondta: a pártok diktatúráját éljük. Eközben úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Lelki szemeim előtt különös jelenet sejlik: a romosodó házikó valamikori tisztaszobájában pezsgőt szolgálnak fel, a hölgyek kisestélyiben, az urak sötétkék öltönyben flangálnak, amint a követségi fogadásokon szokás. Sorjáznak a pohárköszöntők, koccintáskor szépen cseng a kristálypohár, miközben senki sem mondja ki, hogy az utca házai lassanként kiürülnek, megroggyannak, mert nincs, aki gondját viselje. Sőt hamarosan az utca is kihalt lesz! Nem véletlenül kísért ez a jelenet, hisz vajdasági barangolásaim során gyakorta találkozom az ablakokban elhelyezett cetlivel: „Ez a ház eladó”. Könyörtelenül követ az élethelyzet. Ez a jelenet jutott eszembe, amikor néhány esztendővel ezelőtt egy zentai tanácskozáson a Deák Ferenc-i példáról, az új összefogásról beszéltem, amelynek a kerete a kiegyezés, a kölcsönös megértés, melynek következtében a vajdasági magyarok kétharmada választja meg a Magyar Nemzeti Tanácsot. Nem így történt, és ez senkit sem ejtett gondba. Az örök funkcionáriusok verték a vasat: elég, ha ötvenezren szavaznak ránk – hirdették. Aztán meglett az eredmény! Soha még nem kapott ilyen kevés szavazatot a kisebbségi párt, mint a legutóbbi parlamenti választásokon. Kinek fáj ez? A nomenklatúra inkább pártokban gondolkodik, nem a közösség egészében. Ettől kezdve, nem érdekelnek a pártok. Ezt erősítették meg az interaktív beszélgetésről szóló sajtóbeszámolók. A VMSZ-média úgy próbálta beállítani, mintha a VMSZ-bírálatáról lett volna szó. Noha, szó sincs róla! Véleményem szerint, teljesen mindegy, hogy a VMSz a demokratákkal vagy pedig a haladókkal köt új szövetséget, hisz ez már aligha hat ki a vajdasági magyarok hétköznapi életére. Amennyiben az utóbbi párt ölelését válasszák, akkor legfeljebb a szendvicsekről szóló emlékek ébrednek fel a magyarságban, amiért, mindeddig még senki sem kért bocsánatot. Minthogy a vajdasági magyaroknak tudomásul kell venniük azt is, hogy nem sietünk az Európai Unióba. Különben is, a pártot érintő megjegyzések enyhének bizonyultak ahhoz képest, amit a 240 000 magyar választópolgár kinyilvánított. A számok magukért beszélnek és ehhez nincs mit hozzáfűzni! Viszont, volt egy rendkívül fontos esemény a Napló-kör nyilvános kerekasztal-beszélgetésén: a résztvevők egyhangúan kinyilatkoztatták, hogy a vajdasági szellemi életben színre lépett egy igen tehetséges, fiatal nemzedék. Gerold és Tolnai is erről beszélt. Jómagam is vallom, hogy ez az elmúlt évek legnagyobb vajdasági magyar sikertörténete. Kezdődött a színházakban, majd folytatódott az irodalomban és érződik a fiatal újságírók teljesítményén. Erre büszke lehet a vajdasági magyarság, állítottam. Ellenben nem csak méltóságról, tartásról van szó, hanem a közösségi önbizalom visszatéréséről is. A történet arra figyelmeztet, hogy ez a kisebbségi közösség az élet minden területén eredményes lehetne. Hány kiváló orvosprofesszorról, mérnökről, nagyszerűen gazdálkodó földművesről, a szakmáját sikeresen művelő mesteremberről kellene szólni?! Engem nem a pártok, hanem ezek az emberek érdekelnek. Az írók, a művészek mellett, legyenek ők is példaképek. Vannak íróink, akiknek a könyvei az európai könyvesboltok kirakataiba kerülnek, vannak nyomdászaink, akik az európai piacon érvényesülnek. Nem vagyunk az utolsók! Elegendő csak böngészni a világhálón, és meggyőződhetünk, hogy a vajdasági magyar írók és színházak meg azok munkatársai öregbítették/öregbítik a vajdasági magyarság szellemi tekintélyét. Kiderült, amit szellemi nagyjaink az egész magyarság vonatkozásában megállapítottak, mármint, hogy a magyar kultúra sikeresebb, mint a magyar politika. Ez a kisebbségre is vonatkozik. Elegendő csak a baljós 20 századra pillantani: a politikai vereségeket felülírták a kulturális értékek.

A századforduló nagy humanistája

Elhunyt Vojin Dimitrijević jogászprofesszor, kimagasló értelmiségi, tekintélyes emberjogi harcos. Személyében tragikus, nem utolsó sorban vértől pettyes századfordulónk, egyik legnagyobb humanistáját veszítettük el. A sors úgy hozta, hogy június 24-én, ő tartotta a laudációt az idei Konstantin Obradović díj átadásakor, ami az első olyan elismerés, amit nem irodalmi munkásságomért kaptam, hanem az emberi jogok kultúrájának fejlesztéséért tágabb hazámban, Európában. A három hónappal ezelőtti ünnepség előtt, a belgrádi Aero klub dísztermében beszélgettünk. A német nyelven megjelent Sühne c. könyvemet idézte, ami három hónappal azelőtt, a lipcsei könyvvásárra jelent meg. Aztán lassan érkeztek a meghívottak, a jó barátok, a „harcostársak”. A laudáció szövege magyarul is megjelent a budapesti Élet és Irodalomban. Vajdaságban nem látott napvilágot. A temetésről érdeklődöm, miközben arra gondolok, hogy utolsó hónapjaiban azt kellett megérnie, hogy utolsó reményfoszlányait is sárba tapossák. És milyen furcsa!? Vojin Dimitrijević éppen október 5-én távozott az élők sorából. Baljós jelzés.

(2012. szeptember-október)

2012. október 10.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Csorbultak az anyanyelvi tájékoztatási jogok!

Hogyan lehetséges, hogy olyan községben, mint a zombori, nagybecskereki, nagykikindai, vagy Muzslya, a Közép-Bánság legnagyobb magyar >

Tovább

Zárt és nyitott identitás

Ezekről a próbatételekről akartam esszét írni, miközben ösztönösen éreztem, hogy rángatnak ide-oda, egyik oldalon a kozmopolita >

Tovább

„A múlt mérge bűzlik körülöttünk”

Sosem a pesti páholyok „anyásai” előtti eskütétellel bizonyítottam a magyarságomat. Nem „magunk között” kell bizonyítani, hanem >

Tovább

Paskó atya madárbélből jósolt, avagy szavazz a Fideszre

Ami hiányzik Paskó szentbeszédéből, az már csak a hazaárulózás. De így is épp eléggé kizárólagos: aki >

Tovább

A szerb kormány növeli az elköltözést?!

Az létszámstop folyamatos hosszabbításának egyenes következménye az elköltözés, a külföldre vándorlás. Munkahely, vagyis jövedelemforrás hiányában az >

Tovább

„Érvényesülnek vagy csorbulnak a kisebbségi jogok?”[1]

Annak, hogy egy magyar jelentéstevőt választott az EP bizottsága, még örülni is lehetne. Kovács helyzetét – >

Tovább

Tisztelet a magyar népnek

Doktrinális értelemben nem szigorú tisztasággal, egyértelműen, bár passzívan, de a magyar nép nemet mondott a fasizmusra >

Tovább

Joghátrány lett a magyar nyelv- és írás hivatalos használata!

A Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Biztosságának nem csak Józsa László beadványával kapcsolatban kellene állást foglalnia, hanem >

Tovább

Mindenki önökre fog szavazni!

Köszönjük a gáláns segítséget, köszönjük, hogy kapzsivá válhatunk, köszönjük, hogy jól megfizetik a szavazatainkat, köszönjük, hogy >

Tovább

„Messze nem olyan még, amilyet szeretnénk…”

Szerbiának, tehát, ahhoz, hogy az EU tagja legyen, maradéktalanul teljesíteni kell a csatlakozási feltételeket, ideértve a >

Tovább

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott >

Tovább

Csökkent a nemzeti- és etnikai alapú megkülönböztetés?

A köztársasági biztos a nemzeti valamint az etnikai származás alapján történt megkülönböztetések számának „csökkenéséből” azt a >

Tovább