2019. július 22. hétfő
Ma Magdolna, Mária, Magda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Vajmagyarok

Bódis Gábor
Bódis Gábor
Vajmagyarok
Barázdák Bánság egén (KeliBeli fotója)

Vajdaság lakosságának túlnyomó többsége a 2. világháború után született. A többiek közül is már csak kevesen élték meg és túl felnőttként a nagy világégést. Így aztán évtizedekig egy irányított történelem-tudat alapján szocializálódott a legtöbb generáció. Ez nem annyit jelent, hogy ez teljesen hamis volt. Sőt. A titói stratégia (nem eredeti, a bolsevik Moszkvából eredeztethető) bevonta az összes „jugoszláv” nemzetet és kisebbséget a népfelszabadító háborúba (Petőfi-brigád). Ezáltal a vajdasági magyarok is részt vehettek a fasizmus feletti győzelemben. Pedig: Horthyék jóvoltából és nagy örömükben évekig a másik oldalon posztoltak. Ez a mozzanat lényegesen különböztette meg őket/minket (már aki túlélte) az ismét csonkára sikeredett anyaország lakosaitól.

Itt következett be egy szakadás a nemzeti/kisebbségi tudatunkban. Nem tudtunk, legalábbis óriási többségünk az 1944/45-es bosszúhadjáratról, amikor is sok ezer magyar esett áldozatul a partizánok és a szomszédok bosszújának/haszonlesésének. A Nagy Tabu annál is nagyobb volt, hiszen az egész ország területére kiterjedt. Még éjszaka, otthon, a paplan alatt sem lehetett megpisszeni arról a tisztogatásról, amelyet a kommunista partizánok hajtottak végre. Mert arányaiban minden nemzet (horvátok, szlovénok, szerbek stb, a németekről nem is beszélve) megszenvedte ezt a birtokba vételt. Pitiáner árulásokból vagy tudatos besúgásokból következtek be brutális tömeggyilkosságok.

Aminek természetesen előzményei is voltak, és itt maradjunk a saját házunk táján. Horthyék (akik – nem elég ismételni – Hitler segítségével vonultak be a korábban elcsatolt területekre) az ünneplő magyarok arcára fagyasztották a mosolyt, hiszen azonnal kivégezték a nem kívánatos magyarokat vagyis a zsidók/kommunisták egy-egy csoportját. Hogy ne legyen osztatlan az öröm. Mindez az újvidéki razziába torkolt, ahol már a szerbekre és a cigányokra is kiterjedt a gondos figyelem.

Ez utóbbiról tudtunk, a tankönyvekben benne voltak, utcák őrzik néhány áldozat nevét. Az ezt követő bosszú hadjáratról, a legnagyobb többségnek, mint már említettem, halvány sejtelme sem volt. Én is csak akkor döbbentem rá a 80-as évek második felében, amikor Pesten megvettem Cseres Tibor két regényét tartalmazó kötetét (évekkel a Hideg napok után) és már csak Újvidéken találtam meg benne a harmadikat, egy novellát. Ez volt A bezdáni ember és ebből értesültem életemben először, mi is történt a háború végén. Az 1990-ben induló Napló első számaiban folytatásban közölte (az író jóváhagyásával) a novellát. Akkor kezdte a VMDK és a Magyar Szó is kibontani ezt a súlyos, a vajdasági magyarság szempontjából meghatározó terhet.

A hangsúlyom azonban máshol van. Ez az előzetes leírás azért szükséges, hogy megértsük: úgy szocializálódtunk, hogy ez a tragédia nem vált kollektív emlékké. Hiszen nem is létezett a tudatunkban.

Tehát bennünket egy sikeres antifasiszta világgyőzelemben való részvétel és a kommunista (testvériség-egység meg a többiek) egyenlősdi irányított, nevelt. Sőt még Tito 1948-as szakítása Sztálinnal is az igazságért küzdő Dávid győzelme volt a gonosz és egyben nevetséges Góliát felett. A magyarországiak (persze nem ők mind, hanem Rákosi, de a kórus is tömeges volt) láncos kutyát kiabáltak. Nem elég, hogy (már megint) a vesztesek oldalán fejezték be a háborút, hanem most a másik főgonosz talpnyalóivá is váltak. Itt kezdett kialakulni a vajdasági magyarság egyfajta „felsőbbrendűségi érzése”. Később ez a nyolcvanas években a különálló vajdasági magyar nemzet gondolatában csúcsosodott ki.

A történelem kerekeit nem lehetett megállítani: a Sztálinnal való szembenállásért a Nyugat busásan jutalmazta Titót. És ebből jutott az országnak is. Beengedték a jugoszláv vendégmunkásokat Németországba, Ausztriába. A munkanélküliség réme helyett hozták haza a márkát, schillinget. Nemcsak hogy a jó oldalon álltunk, hanem még gazdagok is lettünk. Egy elmaradott balkáni országból iparilag jól fejlődő állam kezdett kialakulni. A gyarapodás a szocialista biztonsággal (biztos munkahely!) vegyítve szinte idilli állapotokat szült.

Triesztbe jártunk bevásárolni. Többször egy évben. Több millióan. Tellett rá. A magyarországiak meg nem is utazhattak. Hozzánk is csak ritkán. Mi voltunk nekik a Nyugat.

Nem csoda hát, hogy közülünk sokan nyíltan kimutatták „felsőbbrendűségüket”, azzal, hogy a magyar városokban a legalpáribb módon viselkedtek, megalázva az ottaniakat. Akár egy neveletlen, primitív „amerikai nagybácsi”. Ezt nem felejtették el az anyaországiak.

Az anyagi biztonság szülte önbizalmat fokozta, hogy a jugoszláv elnök egy (szovjet hátszéllel) megnyert háború győztes hadvezére, aki mindig elegáns marsalli egyenruhában jár, csajozik, a legdrágább órákat hordja és hasonlókat ajándékoz munkatársainak, jachttal utazza körül a világot többször is. Az erről készült színes könyvet, mi srácok egy celofános szemüvegen keresztül három dimenzióban láthattuk. Brioni szigetén mindenki megfordult, aki számít (II. Erzsébettől Liz Taylorig, meg ha kellett Hruscsov is).

Hozzá képest az árulással hatalomra jutott Kádár egy szánalmas proli, aki még gyilkos is.

A vajdasági magyarok látványos felemelkedése a csúcson volt, amikor meghalt Josip Broz. Meg az ország, a jólét, a testvériség-egység, meg az ingyen tenger. És a kulcsrendszer. Aki nem tudja megmagyarázom: a nemzetiségi arányok képviselete a föderációtól a helyi közösségekig ennek a rendszernek az alapján működött. Sokan kárhoztatták annak idején, hogy nem az a fontos ki milyen tehetséges, hanem hogy milyen nemzetiségű vagy esetleg nemű. Most visszapillantva: az a rendszer maga a tökély volt a mostani pártvezetőségek által lelakott és kirabolt rendszerhez képest.

Később sokak számára elérhetetlenné vált az imádott Adria is, ahol azelőtt, a békeidőben, az egyenlősdi jóvoltából több millió jugoszláv (beleértve a magyarokat is) nyaralhatott szinte ingyen.

Kikerülhetetlenül a Tito árnyékában megszürkült örökösök mögül előbújtak az ifjú és kevésbé ifjú kommunisták, akiknek sikerült a nacionalizmus édes mámorát megérezniük. Jött egy kíméletlen pártbürokrata (Milošević), egy nyugalmazott és elfajzott titoista tábornok (Tuđman) és egy gyengécske vallási fanatikus (Izetbegović).

Többpártrendszerek alakultak ki, a vegyes köztársaságokban etnikai alapon. Szerbiában a kisebbségek is etnikai alapon szervezkedtek, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Érdekszövetségként indultak, de természetesen hamarosan tipikus pártokká váltak, amelyek részt vesznek a parlamenti és más választásokon és amelyek osztoznak az állami prédán. Megindult az etnobiznisz.

A dühöngő szerb nacionalizmus (máshol a horvát stb.) azt váltotta ki, hogy nemzeti alapon is frusztrálta a többieket, így a magyarokat is. Megszületett a vajdasági magyar nacionalizmus is. Magyarország felértékelődött, hiszen ott simán végbe ment (utóbb tudjuk, hogy nem) a rendszerváltás, „ezek a szerbek meg ágyútölteléknek akarnak elvinni bennünket”. Ezt a folyamatot erősítette az a tény, hogy a délszláv háború elején az anyaország tárt karokkal várta a „délvidékieket” (soha azelőtt nem volt használatos ez a kifejezés).

Az öröm nem volt korlátlan, és főleg nem időtálló. Egyrészt az anyaországiak testvéri buzgalmát hamarosan a jól bevált és kényelmes irigység váltotta fel. Másrészt viszont, a nemzeti pátosztól majd’ kipukkadó magyar kormány kiknek adott el, ostoba és átlátszó módon fegyvert? Természetesen a horvátoknak, ahol annyi magyar volt, hogy két autóbusszal át lehetett vinni őket Zánkára. Vajdaságban meg 350 000. Akiket azokkal a kalasnyikovokkal lőtték. Arról nem beszélve, hogy milyen jó fényben tűntek fel a velük élő szerbek előtt. Diplomáciai mesterfogás a javából.

Mintegy 50 000 vajdasági magyar menekült el a háború és nincstelenség elől, főleg Magyarországra, de máshova is. A szerbek hasonló vesztesége: 200 000.

A háborúk és a velük járó félelem, kudarc kiölte a vajdasági magyarokból a felsőbbrendűséget. Hol volt már a különálló vajmagyar nemzet gondolata?

Időközben sajátságos módon többpártrendszer alakult ki ezen a tájon is. A történelmi VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége), amely szerint az itteni magyarok „talpra álltak és megmaradtak’ (szlogennek jó, egyébként értelmezhetetlen) kettészakadt, mert a vezetőség összeveszett a pénzen. Ami azóta sincs meg.

A harciasabb és tömegesebb VMSZ (Vajdasági Magyar Szövetség) nagy küzdelmet vívott nemcsak a magyar „testvérei”, hanem a Milošević-féle centralista, diktatórikus rendszer ellen is. Különösen a magyar többségű önkormányzatok életben tartásáért. Csúcsát ez a párt Milošević bukása után érte el, amikor vezetőjét, Kasza Józsefet a Đinđić kormány egyik alelnökévé választották. A mártír miniszterelnök halála után, Szerbiában megkezdődött a visszarendeződés, amely napjainkban érik be. A VMSZ kezdett veszíteni jelentőségéből, majd 2008-ban kegyelemdöfés éri: elúszott a szabadkai polgármesteri hely. Azóta sincs haladás. A jelenlegi vezetés egyfajta kétkulacsos politikai stratégiát folytat: a vajdasági autonómia (össze nem tévesztendő egy etnikai autonómiával, sőt ennek talán éppen az ellenkezője, hiszen egy többnemzetiségű területről van szó!) egyetlen hiteles védelmezőjének tünteti fel magát, miközben a csak tiszta etnikumú határon túli pártokat támogató magyar miniszterelnök feltétlen és odaadó híve. Vajdaságban viszont Orbán Viktor nevével csak riogatni lehet a szerbeket és a többieket.

A vajdasági magyarok esete Orbán Viktorral viszont már más képet mutat. Kétségtelen, hogy a szerencsétlenül hírhedté vált 2004-es népszavazás Gyurcsány Ferencet örökké eltemette az itteniek szemében. Az is vitathatatlan, hogy a kettős állampolgárság, jobban mondva a magyar útlevél éppen a vajdasági magyaroknak a legszükségesebb, hiszen a dolgok jelenlegi állása szerint előbb fog az unió részekre bomlani, mint Szerbia tagságot nyerni. Az is tetszik sokaknak Horgostól délre, hogy végre akad egy magyar ember aki jókat odamond a hatalmasoknak. Hogy ez mennyibe kerül a többi magyarnak, azt már nem látja át, és nem is érdekli a vajdasági magyart.

Mégis: az idei választásokon a magyar miniszterelnök részt vett a VMSZ mellett a szerbiai választási kampányban, de újabb voksokat nem hozott! Pedig a vajdasági magyarok óriási többsége teljes média elszigeteltségben él: Orbán Viktorról és kormányáról a VMSZ teljes ellenőrzése alatt levő helyi médiából csak jókat hall. Még az egyetlen függetlennek mondható hírportál is kínosan vigyáz, nehogy kilépjen az MTI által megszabott keretekből. Szakmabeliek pedig jól tudják, hogy ez propagandát jelent.

Mindent összevetve: a titoizmusban formálódott „nagyképűséget”, a háborúk alatt frusztráltság váltott fel, majd  a „talpra állás” korszakától megjelenik a nacionalizmus. Ennek enyhébb formája szélesebb rétegeket érint, a durvább egyes szélsőjobboldali pártocskák megnyilvánulásaiban és az elképesztően primitív kommentekben jelentkezik.

És vannak azok a vajdasági magyarok, akik a szerbekkel és a horvátokkal együtt kísérelnek meg érvényesülni. Politikailag is. Ez egy olyan dilemma, amely évtizedek óta fennáll: magyar vagy szerb iskolába írassam-e be a gyermekem? A többségi nyelv könnyebbé teheti az érvényesülését itthon, a magyar előnye pedig az, hogy nem felejti el anyanyelvét és a környezet nyelvét pedig így is úgy is elsajátítja. Bonyolítja a helyzetet például az az adat, hogy majd 30%-os a munkanélküliség Vajdaságban. És még nagyobb a fiatalok között. Hogyan lehet itt érvényesülni? És az „anyaországban”? Ahol éppen ámokfutás van, amely akár Szerbia szintjére taszíthatja vissza az országot.

Mindezek miatt, még felbecsülni sem lehet, hogy a „hálás” újdonsült magyar állampolgárok milyen arányban szavaznak majd a Fideszre. Győz-e a józan ész, lustasággal és közömbösséggel felturbózva, vagy a nagykorúságába lépett nacionalizmus?

2012. szeptember 19.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Név: doki, írta: 2012. szeptember 19. 23:21:06

Ezt azért aki akarja, kikérheti magának?

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább