Ma Árpád, Árpádina, Damazusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Kik vagyunk, mit akarunk
Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Megszólalt a Napló Kör (4.)
Párbeszéd nélkül
Gerold László
Gerold László arra világított rá, miért ódzkodik a politikai hatalom a párbeszédtől?
A beszéd emberi létezésünk meghatározó ismérve, alapeleme. Általa valósíthatjuk meg önmagunkat és kerülünk kapcsolatba, kommunikálhatunk környezetünkkel. A beszéd által lehetünk, vagyunk emberek. Mert aki beszél, az akar valamit, annak véleménye van, amit szeretne közölni, tudatni. De beszélni nem csak azt jelenti, hogy mi beszélünk, hanem azt is, hogy képesek vagyunk mások beszédét meghallgatni. Párbeszédre vagyunk képesek. Hogy a párbeszéd mit jelent az ember számára, azt szépen példázza a fogalommal kapcsolatos néhány nyelvi fordulat. Amikor párbeszéd kezdődik, azt mondjuk, alakul, amikor hosszabb ideje tart, akkor folyik, ha hevesebb, akkor zajlik, ha viszont valamiért nem folytatható, akkor megszakad, ellehetetlenül, meghiúsul, dugába dől. És a sor tovább árnyalható. Nem véletlen, hogy az emberek közötti viszonyokat preferáló irodalmi forma, a dráma, alapeleme a párbeszéd, szakszóval a dialógus. A dráma párbeszéd akkor is, ha csak egy ember beszél, mert szavakba öltöztetett gondolatait vagy önmagához, vagy egy elképzelt személyhez intézi, akkor is, ha a görög eredetű szónak megfelelően ketten vagy többen beszélgetnek, de akkor is, ha a szereplők meg sem szólalnak, csak a tekintetükkel vagy a testükkel „beszélgetnek”. Nincs életünknek egyetlen perce sem, amelyben valakivel, valahogy ne folytatnánk párbeszédet. Ez elemi igényünk. Szellemi mozgásteret jelent, biztosít, melyben a szó cselekvés értékű gesztussá válik – tett lesz.
Nincs ebben semmi újság, mégis el kellett mondani, hogy érezzük, mit jelent a párbeszéd hiánya, ha – bár szükségét érezzük – nem folytathatunk párbeszédet azzal, akivel szeretnénk, aki számára a köz, mindannyiunk érdekében lenne közölnivalónk. Történetesen a neve szerint az érdekünket védeni hivatott politikai entitás, egy párt vagy egy magát kisebbségi parlamentként deklaráló testület. Csakhogy sem az egyik, sem a másik, amely összetétele szerint lényegében az előbbi tartozéka, nem mutat készséget a párbeszédre. Legfeljebb csak mímeli – ahogy a közelmúltban a Kulturális Stratégia körül levezényelt szégyenletes „közvita” tanúsította –, de inkább kifejezetten ódzkodik tőle. És teheti, mert centralizáció folytán hatalmi helyzetben van, melyben – annak következményeként, hogy az egyre szűkösebb egzisztenciális létben, abban a létbizonytalanságban, amelybe vagyunk, s napról napra mélyebbre süllyedünk – sokan, egyének, intézmények tőlük függnek. S az ember, az intézményvezető okosabbnak látja, ha lapít, ha néma, ha nem kérdez, mert kérdezni veszélyes. És az emberek óvatosak. Értelmetlennek látják kérdezni, meg bele is fáradtak abba, hogy a kérdéseikre nem kapnak választ. De végső soron nincs is hol kérdezni. A sajtó ugyanis, ahol kérdezni s a kérdések nyomán párbeszédet folytatni lehetne, némi kivétellel azok felügyelete alatt van, akiknek illene, sőt kötelessége lenne meghallgatni a kérdéseket, s válaszolni rájuk, de nem teszik, olvasóikat inkább heti, sőt napi folytatásokban közölt, minden önkritikát nélkülöző, sok-sok fotóval illusztrált öntömjénező VMSZ/MNT szappanoperával eteti. Ebből adódóan itt kisebbségi világunkban jószerivel csak egy nyilvánosság van, az, amit a politikai hatalom teremtett. Azt a nyilvánosságot viszont, amely másként gondolkodik, s ennek alapján netán olyan kérdéseket tenne fel, amelyek a politikai hatalom számára kellemetlenek lennének, a hatalom igyekszik leírni, nemhogy nem vesz róla tudomást, hanem klientúrája által megpróbálja dezavuálni, lejáratni, ahelyett, hogy érdemi párbeszédbe kezdene vele.
Miért ódzkodik a politikai hatalom a párbeszédtől?
Mindenekelőtt talán azért, mert a párbeszéd magában rejti a konfliktus lehetőségét. A szavakban ugyanis hit van, amit nem lehet üres politikai retorikával legyőzni, a politika pedig érvek helyett csak erre képes. Mert ahol vélemények találkoznak, netán ütköznek, ott drámai feszültség teremtődik. Szópárbaj alakul ki. És a hatalom ettől fél. Nem meri vállalni annak a kockázatát, hogy az érvek-ellenérvek csörtéjében alulmarad. Hogy ez mennyire így, azt magam tapasztaltam akkor, amikor pártprogramként évekkel ezelőtt elkezdődött a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségének szétverése. Tanulságos ezt folyamatában felidézni. Előbb, amikor naivul azt hittük, a szakma szavának van ereje, nagygyűlést tartottunk az újvidéki Telepen. Miközben sokan okosan érveltek annak érdekében, hogy a szerkesztőség három részre osztása ne történjen meg, mert ennek kárát a lap és az olvasók látják meg, a hatalom párbeszédre hajlandónak mutatkozott, jóllehet, amit elkezdett, azt sunyin folytatta. Amikor a vita nagyobb sebességre kapcsolt, a rádió helyet adott egy élőadásban zajló szópárbajnak, melyben az akció vezetője érvek híján alulmaradt, majd ennek reprízét a tévé is műsorára tűzte, a kapitány helyett a hatalom részéről egy közkatona jelent meg. S ettől kezdve, számomra s mindenki számára világossá vált, a politikai hatalom bármilyen kérdésben kerüli a vele nem azonosan gondolkodókkal folytatandó párbeszédet. Taktikát váltott. Inkább hallgat, csaholjunk, ha van hol, a politikai karaván békésen halad. A hatalom látszólag nagyvonalú, holott fölöttébb kisszerű. Mivel, ahogy a drámából tudjuk, igazi érdemi párbeszéd csak egyenlő felek között jöhet létre, az, aki kerüli a dialógust, lenézi a másikat. Olyan helyzet alakul ki, mint az antik drámában: a halandók dilemmáira az istenek nem válaszolnak, ellenben cselekszenek.
Ilyen, a politikai hatalom részéről eszmecserére nem vállalkozó, párbeszéd nélküli szituációban élünk itt most mi.
Következő cikk: Kik dolgoznak a szlovákiai magyarok megszűnésén…?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?
Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >
A színház az új CEU
Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >
Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk
A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >
Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”
Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >
Szerpentin a Kárpátokban
Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >
A szájzár és a nemzet
Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >
„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…
itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >
Most már komolyan veszem...
Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >
„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?
A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >
A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig
A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >
Fontosabb a kirakat?
A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról? Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >
Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált
Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >